Az istenek születése a görög mitológiában

Hésziodosznál az istenharcok már nem önmagukért valók, nem öncélúak, mint a mezopotámiai mondákban, hanem azt igazolják, hogy az ősi állapotok nem emberi erői fokozatosan vereséget szenvednek, s Zeusz világában a béke, az igazságosság uralkodik. Zeusznak végül is testvére, a “fehérkarú” Héra lett a felesége (előző felesége Uranosz és Gaia leánya, Themisz volt, a Törvényesség istennője). Zeusz azonban nem volt hűséges férj, Héra pedig féltékenyen üldözte vetélytársnőit s Zeusznak tőlük született gyermekeit (vannak köztük istenek, félistenek s halandó emberek).

“Héra … szerelem nélkül maga szülte Héphaisztoszt (héfaisztosz), féltékeny versengésben urával” – mondja Hésziodosz.

• Héphaisztosz olyan csúf volt, hogy születése után anyja lehajította az Olümposzról; a tűz és a kovácsmesterség istene lett.
• Zeusz és Héra közös gyermeke Arész, a háború istene.
• Pallasz Athéné, a tudományok és a mesterségek istennője Zeusznak a fejéből ugrott ki “teljes harci fegyverzetben” Héphaisztosz kalapácsának az ütésére.
• Aphrodité (afrodité), a szerelem gyönyörű szép istennője – a mítosz egyik változatában – a Zeusz villámától megérintett tenger habjaiban született. (Hésziodosz szerint Uranosz tengerbe cseppent véréből lépett a napvilágra, ezért hívják “habszültének”; Homérosznál Zeusz és Dióné leánya.)
• Phoibosz Apollón (fojbosz), a jóslás és a költészet istene, és a szűzi Artemisz, a vadászat istennője, testvérek. Zeusz gyermekei ők is, de anyjuk nem Héra, hanem Létó. Az olümposzi királytól származik Hermész is, az istenek hírnöke, a furfangos tolvajisten.

Zeusz szerelmeiből (nemcsak istennőket, hanem földi leányokat is elcsábított különböző alakokban) s az istenek egymás közötti házasságából megszámlálhatatlan sokaságú isten született még. A görög istenek minden tekintetben emberszabásúak, életük hasonló a földön élőkéhez, de halhatatlanok, örökké fiatalok, és minden emberi tulajdonság a végső tökéletesség fokán van bennük. Mitikus lakhelyük az Olümposz hegy csúcsa, eledelük az ambroszia, italuk a nektár. A görög mitikus világképben tulajdonképpen az ember önmagáról mintázta meg isteneit: először emelte a rendező emberi elme minden dolgok mércéjének rangjára önmagát.