A szépirodalomnak, a nyelv művészetének időbeli kezdetét lehetetlen valamiféle pontos évszámhoz kötni. A legősibb ránk maradt írásos emlékek is már fejlett, hosszú időn át folytatott irodalmi gyakorlatot feltételeznek, s ezeket is évszázadokkal, talán évezredekkel megelőzték a szájhagyomány útján terjedő mondák, a mítoszok.

A mítosz (görög müthosz: “monda”, “mese”, “történet”) a társadalmi fejlődés kezdeteire jellemző naiv társadalmi tudatforma: lényegében az ember számára még érthetetlen és ezért félelmetes természeti és társadalmi erőknek fantasztikus tükröződése, egyben pedig ezeknek öntudatlanul is művészi feldolgozása a nép képzeletében.

A mítoszok összességét, illetőleg a mítoszokkal foglalkozó tudományt mitológiának nevezzük.

A mítoszokban öltenek testet a “történelem előtti” idők embereinek a világ kialakulására, az ember eredetére vonatkozó színes, költői elképzelései, de a mítoszok egykor valóban megtörtént, ősi események, természeti katasztrófák emlékét is őrzik. Egyes társadalmi jelenségek, intézmények, vallási szokások magyarázata és védelme céljából utólag is alkottak mítoszokat.

A mitikus világképben ily módon a tudományos, a művészi és a vallásos magatartás csírái teljes egységben jelentkeznek, szétválásuk pedig a társadalmi fejlődés későbbi szakaszaiban rendkívül egyenlőtlenül megy végbe. A művészet és a mítosz együttélése igen hosszú ideig tartott, s a mitologikus motívumok – új értelmezésben, jelképként, hasonlatként – voltaképpen mindmáig állandó ihletforrásai az irodalomnak, de más művészeti ágaknak is.

Ennek legfőbb oka, hogy a mítoszok kimeríthetetlenül gazdag folklorisztikus anyagot őriznek, amely az idilltől a legmegrázóbb tragikus konfliktusokig az ember egész életét, minden lehetséges élethelyzetét átfogja.

A mitikus elképzelések leglényegesebb vonása az emberinek és az emberfelettinek sajátos egysége: a mítoszok ezért leginkább emberformájúnak (antropomorfnak) elképzelt istenekről és természetfeletti képességekkel rendelkező, többnyire isteni származású hősökről szólnak.