Alekszandr Szergejevics Puskin (1799-1837) – Anyegin elemzés

2. Az Anyegin mint a szerepek és irodalmi szerepek regénye, élet és irodalom kapcsolata:

Feltűnő, hogy milyen sok az irodalmi utalás a műben, minden szereplő vagy    önmagát, vagy az író a szereplőt egy irodalmi hőshöz hasonlítja, ill. az    egyes szereplők sorsának alakulását irodalmi, esztétikai, bölcseleti    művek hatása magyarázza.    Tatjana1 (Richardson és Rousseau szentimentális nőalakjait követi.    Amikor először megpillantja Anyegint, azt latolgatja, vajon melyik    megismert irodalmi alakra fog emlékeztetni. Magánya, kivonulása a    természetbe is részben irodalmi indíttatású, mint ahogy híres levelének    nagyrészét az Új Heloise-ból kölcsönzi (franciául írja a levelet).    Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s nem veszi, nem veheti észre a    szerep mögött meghúzódó harmónia teremtő nőt, a természetességet, bájt és    méltóságot.

 Tatjana ( Az irodalmi szerep helyébe az élet által felkínált szerep lép. Ezt vállalja Tatjana méltósággal. (Puskin élet és irodalom elsődlegessége    közül az életét vallja.) Tatjanával Puskin megteremti az orosz nő archetípusát, a XIX. századi orosz nőalakok ősképét. Lenszkij (Irányítói: Goethe, a szentimentális, a wertheri Goethe;

Schiller – a szabadság mámorában élő alakjai; az ideákért való vonzódás;    Kant filozófiája Lessing szentimentális Hamlet-felfogását követi.    Anyegin ( Meghatározója a Byron-i modell, szemlélet. Fiatal korában a    dandy, a világfi Byron; később a világfájdalmas, világmegvető, a spleen    hordozója, képviselője. Anyegin alakjával Puskin a XIX. századi orosz    irodalom egyik legjellegzetesebb hősét, a felesleges embert teremti meg:

a.) Történeti megközelítésben:       a korabeli kritika (Belinszkij, Dobroljubov) szerint Anyegin átlagost  meghaladó intelligenciáját, tehetségét emberi gyengesége folytán nem       tudja a közösség javára kamatoztatni, s ezért válik feleslegessé a világban.

b.) A szerepelmélet felől:       a XX. századi filozófia vizsgálta az ember és szerep viszonyát, nem szociológiai, hanem filozófiai kategóriaként. E szerint az emberi kiteljesedés az én-szerep-világ hármasságának függvénye. A személyiség kiteljesedése akkor következik be, ha az én mély lényegéből fakadó szerepigény egybeesik a világ által felkínált szereplehetőséggel. Ily módon Anyegin megítélése árnyaltabbá válik. Anyegin elutasította a       világ által felkínált szerepeket, ily módon feleslegessé válik a  világban, ugyanakkor Anyegin a XIX. századi orosz világ szűkös       szereplehetőségeiről is tanúskodik. Ezzel magyarázható például a       szereplőknek az irodalmi szerepekbe való menekülése. („Felesleges       emberek”: Lermontov: Korunk hőse – Pecsorin; Goncsarov: Oblamov –       Oblamov; Turgenyev, Csehov hősei.)

c.) Török Endre: Világtudat és regényforma című tanulmányában különbséget tesz a felesleges ember típusai között:

 – Anyegin és Pecsorin: úton levő hősök; útjuk azonban a semmibe visz.

 – Oblamov: a semmiben leledző hős.

1. Az Anyegin mint az orosz élet enciklopédiája:    Belinszkij nevezte az Anyegint az orosz élet enciklopédiájának. Meglepő    ez a kijelentés, amennyiben csak a vékony szálú történetet figyeljük. A    fabulával áll szemben a rendkívül információgazdag szöveg, mely szinte    észrevétlenül adja a XIX. század első harmada orosz világának teljes    képét, szociográfiailag is hiteles rajzát:    nagyváros – falu    életmód, lakás, étkezés, öltözködés    oktatás helyzete    színházi élet, művészeti élet    irodalmi élet, irodalmi viták    az orosz nyelv problémája

2. Az Anyegin mint az elbeszélő regénye:    A romantikára jellemző módon közvetlenül is jelen van az elbeszélő. A    valóság és megtörténhetőség illúzióját adja azzal, hogy személyesen    ismeri Anyegint, az ő birtokába kerül Tatjana levele, ő fordítja le    franciáról előbb orosz prózára, majd verses formában adja közzé. Nem    titkolja viszonyát a szereplőkhöz. Tatjanát szereti; Lenszkijt becsüli    tisztaságáért, majd halála után rámutat a lenszkiji eszmék    életképtelenségére; Anyeginhez ambivalens viszony fűzi, az elismerés és    bírálat egyszerre van jelen. Az elbeszélő saját életének fordulataira is    utal, szomorú iróniával említi száműzetését (1/2). Az elbeszélő saját    problémáira is választ keres, a központi kérdés a szabadság kérdése, az    identitás megtalálása (1/50).