Ady Endre: Világháborús költészete, Az eltévedt lovas elemzés II.

Az eltévedt lovas (1914)

Néhány hónappal a háború kitörése után, 1914 novemberében jelent meg a Nyugatban. Ha a lovas alakja talányos is, a címben szereplő jelző utalása félreérthetetlen; a költemény alkotója mindenkinél hamarább és mélyebben döbbent rá a fenyegető történelmi katasztrófára.

E versben a költői én alárendelt szerepet kap a megjelenített világ démonikus látványához képest. Már a felütés is (mely a vers végén ismétlődik, s így keretszerűen fogja egybe a többi szakaszt) démonikus világot idéz meg. A nyitó kép egyúttal a vers alapvető témáját, az Idő mitikus erejét is érzékelteti: a távoli, kultúra előtti vagy nélküli múlt, a volt erdők és ó-nádasok idejének jelenvalóságát s ennek értéktartományát is – infernó-jellegét, az elkárhozott lelkek kísértését („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”).

A vers leginkább kibontott tematikus rétege a múlt és a jelen egymásba épülése. Az Idő mintegy térbelileg jelenik meg: a volt erdők és ó-nádasok ős-sűrűjéból bozótként rekedt meg, de a bozót megelevenedik, s az a veszély fenyeget, hogy újra a pőre sík fölé kerekedik. A szimmetrikusan felépülő vers középső, ötödik versszaka összegezi az idősíkok egymásba érését: „Erdővel, náddal, pőre sík / Benőtteti hirtelen, újra / Novemberes, ködös magát / Mult századok ködébe bújva.” A szimbolikus jelentések egységes jelképrendszerbe illeszkednek. A sűrű: a múlt, a jelen: a pőre sík, mely erdővel, náddal nőtteti be hirtelen magát. Mintha a kultúra visszavételéről lenne szó e topográfiai leírásban: az organikus, burjánzó tenyészet, amely emberellenes, ismét rákényszeríti magát a rendezett, megművelt tájra. Igen fontos a „benőtteti” különös kifejezése: egyszerre utal aktivitásra és passzivitásra – a sík vidék a történések alanya még, de elszenvedő alanya.

A vers elátkozott világában egy feltartóztathatatlan kiüresedési folyamat megy végbe: „Kisértetes nálunk az Ősz / S fogyatkozott számú az ember”. A jelen teljesen ember nélküli, az élet mozdulatlanságba dermed: „Alusznak némán a faluk, / Múltat álmodván dideregve”. E mozdulatlanságnak a múlt kísértése és e kísértés mozgalmassága ad ellenpontot. Sajátos, kettős szerkezet jön létre így: a felszín és a mélység, a mozdulatlanná dermedt jelen és a kísértő múlt ellentéte.

De az ellentétek belső összefüggést takarnak, s átjátszásuk egymásba sejtelmessé és sejtelmességében még hátborzongatóbbá teszi ezt a világot. A költemény csúcspontja a hatodik versszak, amely a múltban elrendelt és jelenbe nyúló elkárhozás foglalatát adja: „Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök, / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök.” A sejtelmességet teljessé teszi a versszak grammatikai bizonytalansága; nem lehet tudni, hogy ennek az egyetlen mondatnak (ha egyáltalán mondatnak tekintjük) mi az állítmánya, és mi az alanya.

A múlt jelentése sem egyértelmű; például milyen múltról álmodoznak a falvak? Az elvadulás előtti, békés időszakról, amely immár eszményinek tűnik? Vagy arról az ősi korról, melynek rémei, vadjai a bozótból, a sűrűből „kielevenednek”? Vagy a kettő, a kétféle múlt egybeesik, vagy legalább összefügg egymással? Csak az bizonyos, hogy a jelenben az emberi világ pusztul, visszaszorul, s ez valami titokzatos elrendelés folytán történik, az előzmények pedig a távoli múltban találhatók.

A megjelenített táj idegenségét még nyomatékosabbá teszi, hogy a költői én hangsúlyozott távolságot tart vele szemben. Néhány, közvetlenül értékelést tartalmazó jelzőn kívül („régi, tompa nóta”, „vitéz, bús nagyapáink”) nem jelzi semmi a jelenlétét. Feltűnő, hogy a költői én és a címszereplő – inkább emberfölötti, mint emberi – alak helyzete mennyire hasonló: mindketten kívül maradnak a verstörténés világán. (Ezért is lehet azonosítani a kettő nézőpontját, jóllehet a költői én és a lovas nem azonos egymással.)

A hajdani, eltévedt lovas jelentése is talányos; igazi, többértelmű szimbólum. Bizonytalanok is annak eldöntésében a vers értelmezői, hogy a lovas az utat tévesztő magyarságot képviseli-e (talán ez az értelmezés látszik a legnyilvánvalóbbnak), vagy az egész emberiséget; vagy pedig egy „külső” nézőpontot jelent, a hetedik szakaszban szereplő „hajdani, eltévedt utas”-ét, aki nem talál nyugalmat az elkárhozott tájon. (És a lovas és a vándor – mint az európai kultúra nagy motívumai – még igen széles körét engedik meg az értelmezésnek.)