Ady Endre: Léda versek

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. A polgárokat riasztó feltűnésvágy, az ún. perdita kultusz, Dosztojevszkij halhatatlan szánalmának félremagyarázása volna a forrása Az én menyasszonyom (1900) című versének. Ezt jóval Lédával való megismerkedése előtt írta Nagyváradon. Kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel való viszonya, s provokáló daccal csattant fel a vers indításában a legfőbb gondolat:

„Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkísérjen egész a síromba”

Szokatlan hang volt ez a magyar lírában a múltban a magyar szerelmi költészetből hiányzott az érzékiség, az érszéki forróság. A nagy szenvedély s az áhítatos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Valódi szerelem fűzte az asszonyhoz. Léda férjes asszony volt, ráadásul zsidó nő, idősebb is a költőnél. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet, való életet élni nem. A csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések, perpetvarok. Elválások és egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. Így lett ez a viszony mindkettőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem; olyan érzés, mely nem boldogságot ad, hanem izgalmat, olyan szüntelen feszültséget, melyből költeményei táplálkoztak. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Nincs az örömnek egyetlen tiszta hangja ebben az érzelemben, s így a szerelem minden mozzanata bús, tragikus színt kap, mintha a szerelmesek mögött mindig ott állana a halál. Bonyolult, sok szálból összeszőtt, ellentmondásos és vigasztalan érzelem volt az övéké, de egyben megrendítő.

A diszharmonikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron (1905) című költeményben.

Nem boldogságot, búfelejtő idillt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: víjjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszharmonikus érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre gyorsul; ezt fejezi ki a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás „valahol az Őszben”, a lehullás „az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá lett tehát a korábbi mozgás: a héjanász az őszi, élettelen avaron ér véget.

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a két évvel később keletkezett Lédával a bálban (1907) című versében is.

Sejtelmes vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a „víg terem” a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó gyanútlan mátkapárjaival. A fiatalok boldogságával szemben megjelenik a testet öltött boldogtalanság. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen és a vígságon győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben.

A vers azt érzékelteti, sejteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság. Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágy és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és a taszítás kettőssége jelenik meg a Léda versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász (1906) is a „várlak, kívánlak” s az „űzlek, gyűlöllek” paradoxonát mélyíti el. De minden meghasonlottság, diszharmónia ellenére a Léda-zsoltárok hirdetik a társ utáni vágyat a menekülést valaki máshoz.