Wittgenstein a filozófia feladatairól

A szókratészi módszerrel fennálló analógiával Wittgenstein maga is tudatában volt. De ő nem szerette ezt az analógiát: a beszámolók szerint maga hangoztatta, hogy gondolkodásmódja éppen ellentétes Szókratész módszerével.  De miben áll ez az ellentétesség, ha egyszer azt látjuk, hogy itt is a félreértés elleni küzdelemről van szó? Két fontos összefüggésről is szó lehet itt. Az egyik az, hogy Wittgenstein a félreértések ellen abban a tudatban veszi fel a küzdelmet, hogy azokat egyszer és mindenkorra nem lehet kiküszöbölni. Értelmetlen tehát felvállalni nagy, végső ‘alapkérdésekkel’ való hősies viaskodást — azt a viaskodást, amit Szókratész és tanítványai (mint Platón) felvállaltak.

Mindenek előtt azért értelmetlen, mert az intellektuális erőfeszítésekhez nem használhatunk fel mást, mint ami a köznapi nyelvben adott. Wittgenstein éppen ezen a ponton int nyugalomra. „Itt, mondhatni, nehéz megőriznünk a hidegvérünket — nehéz hideg fejjel belátnunk, hogy meg kell maradnunk a mindennapi gondolkodás dolgainál, ha nem akarunk kerülő útra tévedni, ahol úgy látszik, mintha azokat a végső finomságokat kellene leírnunk, amelyek viszont meglévő eszközeinkkel megint csak egyáltalában nem írhatók le.”

A másik döntő jelentőségű eltérés a szókratészi módszerhez képest az, hogy Wittgensteint egyfajta bizalmatlanság jellemzi saját tevékenységével, a filozófia művelésévelszemben. A filozófusnak ez az ‘önbizalomvesztése’ abból a felismerésből ered, hogy a filozófia össze is zavarhatja a gondolkodást, válhat súlyos félreértések forrásává. A filozófiában, furcsa módon, gyakran kevesebbet tudunk, mint egyébként: bizonytalannak látjuk azt is, ami különben magától értetődő. Ezért a filozófiai erőfeszítésnek az is a részét képezi, hogy valahogy megpróbáljuk elejét venni az ész félreértéseket szülő túlmunkájának. „A filozófus munkája — mint oly gyakran az építész munkája is — legfőként önmagán végzett munka. A saját felfogásán. Azon, hogy miként látja a dolgokat. (És hogy mit kíván tőlük.)”

Wittgenstein igyekezett helyreállítani a filozófia és a mindennapi gondolkodás, illetve a megértésre irányuló mindennapos erőfeszítések változatos formái közötti szoros kapcsolatot. Éppen ezért az általa képviselt filozófia nem vihető át valamiféle szemlélődő élet (bios theoretikos) kivételességébe, amely szembeállítható a gyakorlati élet (bios praktikos, vita activa) köznapiságával.

Talán ebből érthető meg Wittgenstein egyik talányosnak tetsző megjegyzése: „A tulajdonképpeni felfedezés az, amely arra tesz képessé, hogy akkor hagyjak fel a filozofálással, amikor csak akarok.”  A filozófia nem szabad, hogy mindent megelőző, mindent maga alá rendelő tevékenység, életforma legyen. Olyasvalaminek kell lennie, amire bizonyos esetekben szükségünk van, ilyenkor használatba vesszük, aztán a dolgunk végeztével félretesszük, hogy mással foglalkozzunk.