Érdemes ezt az elemzést kiegészíteni még néhány szemponttal. Ehhez röviden feldolgozunk egy olyan, korszerű koncepciót, amely igyekezett alaposan átgondolni a filozófia feladatait. Egy olyan koncepciót, amely elég közel áll ennek a kurzusnak a szemléletmódjához. Megint Wittgensten, de ezúttal a kései Wittgenstein álláspontjáról van szó.

Igen jellemző az antik filozófusokra (és jó néhány későbbi követőjükre) az a nézet, hogy a filozófia művelése révén elsajátított gondolkodásmód idegen a köznapi gondolkodástól. Sok szempontból kifejezetten a köznapi gondolkodás ellentéte. (Hegel azt mondta, hogy amikor valakitől azt várjuk, kezdjen filozófiai módon gondolkodni, az egy kicsit olyan, mintha azt várnánk tőle, kezdjen a fején járni.) Ha pedig így van, akkor a filozófia révén egyszersmind egy olyan életformába is betekintést nyerünk, amely a mindennapi élettől élesen elkülönül. Ez a bölcsességnek szentelt élet, vagy másképpen a szemlélődő élet (bios theorétikos, vita contemplativa).

Ez a nézet eléggé idegen a mai filozófusoktól. Wittgenstein például arra a következtetésre jutott, hogy a filozófia nem állítható szembe a tökéletlen, félreértésekre csábító, homályos mindennapi nyelvvel és gondolkodással. Nem azért, mert a mindennapi kommunikáció problémamentes, hiszen ténylegesen előfordulnak félreértések, és csaknem mindenki ismeri azt az érzést, hogy a rendelkezésre álló szavak gyakran pont azt nem képesek kifejezni, ami a legfontosabb. Inkább arról van szó, hogy a filozófiai tudás, a filozófiai nyelv maga sem mentes ezektől a nehézségektől: nem tüntethető fel úgy, mint a félreértések univerzális orvossága. Egészen egyszerűen nincsen fölényben a kommunikáció más formáival szemben.

Sőt, bizonyos értelemben még hátrányban is lehet néhol, és maga is félreértésekforrásává válhat. A nyelv többnyire tökéletesen működik, éppen megfelel arra a célra, amit szolgálnia kell: képesek vagyunk mások kéréseit teljesíteni, mások felvilágosítása szerint eligazodni, vicceken nevetni, szabályokat elsajátítani és betartani, vagy éppen tudatosan megszegni. A filozófia ezzel szemben elvileg vég nélkül is mozoghat ugyanazoknak a fogalmi feszültségeknek a közegében: megakadhat egyes kérdéseknél, és évezredekig foroghat körülöttük.

A filozófiai tevékenység nem lehet az ‘abszolút tudás’ hordozója (amely szembeállítható a mindennapi vélekedések zűrzavarával). A filozófiának az sem lehet a megkülönböztető sajátossága, hogy olyan problémái vannak, amelyek súlyuknál vagy jelentőségüknél fogva előbbre valók a mindennapi gondolkodás kisebb-nagyobb problémáinál. A filozófia annak az egyszerű emberi erőfeszítésnek a szintjén mozog, amely a félreértésektől való megszabadulást célozza.

Ez a feladatkijelölés nem példa nélküli a filozófiában. Sokakat emlékeztet arra, amit Szókratész tűzött ki a maga számára: a filozófiára alapvetően az a feladat hárul, hogy segítsen megőrizni a kommunikáció és az emberek közötti együttműködés hatékonyságát, mutasson rá az önveszélyes félreértésekre. Szókratész arra jött rá, hogy az emberek gyakran azért követnek el hibákat, amelyek megkeserítik az életüket, mert fontos kérdésekben azt hiszik, tisztán látnak, pedig valójában nem tudnak róluk semmit. Ezért azt találta ki, hogy megállította az embereket (a piacon), és kikérdezte őket a számukra fontos kérdésekről. Megmutatta számukra, hogy hol vannak a tudásuk korlátai, felhívta a figyelmüket gondolkodási hibáikra, amelyek egy sor kudarc forrásává válnak.

Wittgenstein is mintha valami ilyesmit tekintene a filozófia feladatának. Az, hogy a nyelv többnyire jól működik, magában foglalja annak belátását, hogy bizonyos esetekben nem működik jól. Van, hogy nem segít nehézségeink megoldásában, és van, hogy kifejezetten nehézségeket okoz. „A filozófia harc az ellen, hogy a nyelv a maga eszközeivel az értelmünket megbabonázza.”  „A nyelv mindenki számára felállítja egyazon csapdáját; a jól járható tévutak hatalmas hálóját. És elnézzük, ahogy egymás után ballagnak az emberek ugyanazon az úton, tudjuk már, hol fognak most elkanyarodni, most továbbmenni, anélkül, hogy az elágazást észrevennék, stb., stb. Tehát táblákat kell kiraknom mindenhová, ahonnan tévutak nyílnak, táblákat állítanom, amelyek átsegítenek a veszedelmes pontokon.”

A szókratészi módszerrel fennálló analógiával Wittgenstein maga is tudatában volt. De ő nem szerette ezt az analógiát: a beszámolók szerint maga hangoztatta, hogy gondolkodásmódja éppen ellentétes Szókratész módszerével.  De miben áll ez az ellentétesség, ha egyszer azt látjuk, hogy itt is a félreértés elleni küzdelemről van szó? Két fontos összefüggésről is szó lehet itt. Az egyik az, hogy Wittgenstein a félreértések ellen abban a tudatban veszi fel a küzdelmet, hogy azokat egyszer és mindenkorra nem lehet kiküszöbölni. Értelmetlen tehát felvállalni nagy, végső ‘alapkérdésekkel’ való hősies viaskodást — azt a viaskodást, amit Szókratész és tanítványai (mint Platón) felvállaltak.

Mindenek előtt azért értelmetlen, mert az intellektuális erőfeszítésekhez nem használhatunk fel mást, mint ami a köznapi nyelvben adott. Wittgenstein éppen ezen a ponton int nyugalomra. „Itt, mondhatni, nehéz megőriznünk a hidegvérünket — nehéz hideg fejjel belátnunk, hogy meg kell maradnunk a mindennapi gondolkodás dolgainál, ha nem akarunk kerülő útra tévedni, ahol úgy látszik, mintha azokat a végső finomságokat kellene leírnunk, amelyek viszont meglévő eszközeinkkel megint csak egyáltalában nem írhatók le.”

A másik döntő jelentőségű eltérés a szókratészi módszerhez képest az, hogy Wittgensteint egyfajta bizalmatlanság jellemzi saját tevékenységével, a filozófia művelésévelszemben. A filozófusnak ez az ‘önbizalomvesztése’ abból a felismerésből ered, hogy a filozófia össze is zavarhatja a gondolkodást, válhat súlyos félreértések forrásává. A filozófiában, furcsa módon, gyakran kevesebbet tudunk, mint egyébként: bizonytalannak látjuk azt is, ami különben magától értetődő. Ezért a filozófiai erőfeszítésnek az is a részét képezi, hogy valahogy megpróbáljuk elejét venni az ész félreértéseket szülő túlmunkájának. „A filozófus munkája — mint oly gyakran az építész munkája is — legfőként önmagán végzett munka. A saját felfogásán. Azon, hogy miként látja a dolgokat. (És hogy mit kíván tőlük.)”

Wittgenstein igyekezett helyreállítani a filozófia és a mindennapi gondolkodás, illetve a megértésre irányuló mindennapos erőfeszítések változatos formái közötti szoros kapcsolatot. Éppen ezért az általa képviselt filozófia nem vihető át valamiféle szemlélődő élet (bios theoretikos) kivételességébe, amely szembeállítható a gyakorlati élet (bios praktikos, vita activa) köznapiságával.

Talán ebből érthető meg Wittgenstein egyik talányosnak tetsző megjegyzése: „A tulajdonképpeni felfedezés az, amely arra tesz képessé, hogy akkor hagyjak fel a filozofálással, amikor csak akarok.”  A filozófia nem szabad, hogy mindent megelőző, mindent maga alá rendelő tevékenység, életforma legyen. Olyasvalaminek kell lennie, amire bizonyos esetekben szükségünk van, ilyenkor használatba vesszük, aztán a dolgunk végeztével félretesszük, hogy mással foglalkozzunk.