Új filozófiai tendenciák a 19-20. században
A filozófia a rendszerfilozófiák alkonya után
Nem követjük a Hegel utáni filozófiai koncepciók fejlődését. Az ugyanis, amit eddig megtudtunk, kellő alapot teremt ahhoz, hogy az újkori gyakorlati filozófia problematikáját áttekinthessük. Érdemes azonban felhívni a figyelmet néhány olyan tendenciára, amelyek a 19-20. századi filozófiát jellemzik.
Hegel valójában lezárt egy korszakot az újkori filozófiában. Ezt a korszakot az a filozófiai törekvés vezérelte, hogy a régiek metafizikáját egy új és jobb metafizikával kell felváltanim, és ennek alapján kell újjáépíteni a filozófia minden területét. Éppen ezért a kora újkori filozófia a rendszerfilozófia nagy korszaka volt. Ám az újkori filozófia egyetlen nagy rendszer (Descartes, Locke, Kant, Hegel, stb.) mellett sem tudott megállapodni: egyetlen filozófiai elképzelés sem tudta tartósan integrálni a kor filozófiai és tudományos gondolkodását. Hegel után viszont már nem a nagy rendszerfilozófiák határozzák meg a filozófusok tevékenységét. A rendszerfilozófiára való törekvés nem tűnik el ezután sem (példa lehet rá mondjuk Nicolai Hartmann), de problematikussá válik a filozófiának az az igénye, hogy a gondolkodás és a megismerés átfogó programját dolgozza ki.
A rendszerfilozófiák háttérbe szorulása után a filozófusok legalább háromféle irányban tapogatózhattak.
– A filozófiai horizont, a filozófiai vizsgálódás leszűkítése. A leginkább jellemző tendencia a szakfilozófiák előtérbe kerülése. Ma a legtöbb filozófus csak egy vagy legfeljebb néhány filozófiai diszciplínát művel. Ennek a tendenciának egy korai megnyilvánulása volt az egyébként óriási hatást gyakorló Kierkegaard munkássága, amely lényegében csak a gyakorlati filozófiát érinti.
– Sok filozófus arra következtetésre jut, hogy a filozófiának egészen más szerepet kell vállalnia, mint amit korábban vállalt: a filozófiát puszta ismeretanyagból ideológiává, harci eszközzé kell formálni. Ez a tendencia jelenik meg Marxnál és követőinél, akik már nem azon mérik egy filozófia jelentőségét, hogy mennyi az igazságtartalma, hanem azon, hogy milyen társadalmi változásokat képes kiváltani.
– A 20. században megjelenik az a gondolat, hogy a korábbi filozófiák kudarcai arra vezethetőek vissza, hogy a filozófusok olyan kérdésekkel próbáltak megküzdeni, amelyekkel az emberi gondolkodás nem bír el. Újra kell tehát gondolni a filozófia feladatait, és szerényebb feladatokat kell szabnunk számára. A filozófiának nem kell semmilyen sajátos új ismeretet előállítania, csak bizonyos félreértések ellen kell felvennie a harcot. Olyan félreértések ellen, amelyeket többnyire maga a filozófia teremt. A filozófiának ez az önkritikus aspektusa jelenik meg a kései Wittgensteinnél és követőinél. (Erről már volt szó az I. előadásban.)