Kereszténység, középkori bölcselet, teológiai viták.

Patrisztika: Szent Ágoston, Skolasztika: Aquinói Szent Tamás.

 

1.A keresztény vallás kétezer éve,

a mai Palesztina területén jelent meg.  Megalapítója Jézus Krisztus volt, akinek születési évét tekintjük időszámításunk kezdetének. A zsidó vallás és a keresztény vallás szent könyve a Biblia. Két részből áll: Ószövetség és Újszövetség részekből. Az Ószövetség könyvei a világ teremtését és a zsidó nép történetét beszélik el, az Újszövetség könyvei Jézus életéről, tanításáról, haláláról és feltámadásáról szólnak.

A keresztény vallás kialakulásának legfontosabb forrása és előzménye a régi zsidó vallás, mert benne fogalmazódott meg először az egyistenhit, a megváltó (messiás) várás és a „ közeli” világvége gondolata. Jézus Krisztus a kereszténység megalapítója, a keresztény vallás szerint Isten fia, de aki maga is Istenné lett, az egyistenhit hirdetője, az emberiség megváltója.  Az evangéliumok tanúsága szerint magas röptű és mély értelmű erkölcsi tanítást képviselt Isten mindenhatóságáról, végtelen jóságáról, kegyelméről. A legfőbb erkölcsi törvény a szeretet, Isten szeretete,  felebaráti és emberszeretet. Amit tett, ahogyan élt és halt, minden, ami történt, az Isten, az Atya akaratából történt vele. Így rendeltetett. Jézus, a földön valóban „ istenemberként „ élt és halt. Egyénisége csodálatra késztette és vonzotta hallgatóságát. Az életből vett példázataival, elbeszéléseivel tanította őket a szeretetre, a jóságra, vigasztalta őket, hogy számukra is elérhető a boldogság, mert övék az Isten országa.

Tudta, hogy üldözik, ő azonban vállalta a veszélyt. Ilyen életre csak egy csodalény, egy valóban istenember képes.

Jézus tanítványai, első követői a zsidóságból kerültek ki, akik igazságra és lelki nyugalomra vágytak:” vagyoni közösségben „ éltek, együtt étkeztek és imádkoztak. Ők voltak az „ őskeresztények”, a „ zsidókeresztények”, vagy a „krisztusi keresztények”.

 

2.A kereszténység fejlődésében

és elterjedésében szinte felbecsülhetetlen szerepet játszott Pál apostol. Eredetileg Saulus néven üldözte a keresztényeket, majd megtérése után („pálforduló”) Pál apostolként új irányt adott a kereszténység fejlődésének. Felismerte, hogy a nem zsidó népek is vonzódnak a krisztusi tanokhoz, de a zsidó hagyományok és szokások akadályt jelentenek megtérésük útján. Pál a pogány hellenisztikus-római világ felé fordult, az ő megtérítésükhöz fogott, mondván, hogy nem csak zsidó ember lehet keresztény, hanem bárki, aki elfogadja Jézus tanításait. Így jelenik meg az ún. „pogány”, azaz nem-zsidó kereszténység. Pál reformjai közé tartozott a vagyon- és hatalomellenesség feladása, az ideológia és etikai integritás szükségességének meghirdetése és az intézményesített struktúra, szokásrend kiépítése. Az  intézményesítés, vagyis a hivatali rend kialakításában a patriarchátusok és patriarchák, azaz a püspökségek és püspökök hierarchiájának kiépítése meghatározónak bizonyult.

A „páli levelek” az ideológiai és erkölcsi elvek egységesítését szolgálták. Alapkövetelmény lett az istentisztelet rendjének egységesítése, hogy azonos igéket hirdessenek. Etikai intelmei: jóság, szeretet és tiszteletadás, az elöljárók feddhetetlensége és a hívek engedelmessége.

Pál „reformjai”, apostoli munkája új irányt adott a kereszténység fejlődésének, megnyitotta az utat a birodalmi, majd a világvallási státusz elérése felé.

A 4. században  a Római Birodalom kettészakadt:  Kelet-római és Nyugat-római  Birodalomra. A Nyugat-római Birodalom fejlettebb társadalmi rendszert épített ki: a hűbéri rendszert. A kereszténység ennek a nagy társadalmi átalakulásnak lett az ideológiája.

A kerszténység a világoz Isten teremtményének tekintette, ahogyan a szentírás teremtés-elbeszélése (Genezis) tartalmazza.

A kereszténység teoretikusai századokon keresztül dolgoztak a keresztény világkép kicsiszolásán. Szent Ágoston a platóni hagyományokra támaszkodott, Aquinói Szent Tamás viszont az arisztotelészi metafizikai hagyományokból merített. Mindketten azon fáradoztak, hogy a keresztény világ- és istenfelfogást értelmileg is megalapozzák.

3. A kereszténység azzal,

hogy államilag támogatott pozícióba jutott, új helyzetbe került. Akarva-akaratlanul is ideológiailag szentesítette a fennálló viszonyokat. Az egyház vezetői érzékelték az  ebből származó veszélyeket, amelyek szenvedélyes dogmatika harcokat váltottak ki. A viták középpontjában a keresztény alapeszmék egységes értelmezése és azok megőrzése került.

Kemény vita robbant ki Krisztus személyével kapcsolatban, ki volt ő: isten, ember, lehetett-e egyszerre mindkettő? Az adoptianusok szerint ember volt, akit az Isten, mint az Atya adaptált, örökbe fogadott. A dékotisták szerint Krisztus isten volt.

Arius azt tanította, hogy Isten és Krisztus nem azonos lényegűek, hanem csak hasonló lényegűek.

Azt kezdték vitatni, hogy megkülönböztethető-e a Krisztusban egyesült isteni és emberi természet. A heterofizita felfogás szerint igen, mert különböző természetekről van szó, monofizita felfogás szerint nem,mert Krisztusban teljesen egybeolvad a kettő.

Így alakult ki végül a „szentháromság” tana. Egyetlen isten van három személyben: az Atya-Fiú-Szentlélek, s a Fiú személyében teljesen egybeolvad az isteni és az emberi természet. A dogmatika másik nagy ütközőpontját a hit és az értelem viszonya képezte. Az egyházi vezetők, teológusok és hívők között sokan fanatikus hitvédők voltak, akik a hitet önmagában s kizárólagosan elegendőnek tekintették Isten létének elfogadására, ők a teológia mindenhatóságát képviselték. A latin Tertulliánus elutasította a „pogány” filozófiát, amely nem segíti megérteni a hitet. Alexandriai Kelemen viszont úgy vélte, hogy az antik filozófia készítette elő a talajt a kinyilatkoztatás eszméjének befogadására.

Az egyházatyák filozófiájának, az úgynevezett patrisztikának legnagyobb képviselője Szent Ágoston. Eredeti néven Aurelius Augustinus, a művelt pogány tanár, aki megtért és az afrikai Hippo püspökként halt meg. Megtérésének történetét egy remekmímű könyvben, a „Confessiones”-ben (Vallomások) mondta el.

Fő műve a „De civitáte Dei” (Isten államáról) címet viseli. A civitás dei, az égi birodalom, az isteni jóság és tökéletesség birodalma. A civitás terrena, a földi birodalom, a tagadás műve, a bűnbeesés után keletkezett. A világ története az égi és a földi birodalom harca.

Krisztus megjelenése fordulópont a történelemben, a krisztusi egyház Isten országának földi képviselete.

Az emberi lélek az a hely, ahol az ember rátalálhat Istenre, miután „az emberi lélek Isten képmása”, így végeredményben önmagunk megismerése az a módszer, amely Isten megtalálásához vezet. Ágoston szerint ebben a felismerésben a hitnek és az értelemnek egyformán fontos szerepe van. Ennek felismerésében segít az egyház, rajta kívül nincs üdvösség.

4. A népvándorlás hullámai

szétzilálták a Római Birodalmat, helyén önálló országok alakultak ki. Új államok jelennek meg Nyugat-Európában és kialakul az ún. rendi társadalom.

A kolostorok írástudó papjai mind nagyobb szerepet vállaltak a műveltség terjesztésében és közgondolkodás formálásában. A kolostori iskolákban a tanítás a „hét szabad művészetre” és az arisztotelészi filozófiai hagyományra támaszkodott.

Ezt a filozófiát skolasztikusnak nevezzük, s ez uralta a következő századok gondolkodásmódját.

A skolasztika időszakának  több nevezetes vitája volt, közülük első az ún. univerzália-vita. Az „univerzália” az általános fogalom léte, osztotta meg a gondolkodókat realistákra és nominalistákra. A realizmus képviselői az általános fogalmaknak reális létet tulajdonítottak, míg a nominalizmus hívei az általános fogalmakat pusztán szavaknak, neveknek tekintették. Az ún. univerzália-vita a szélsőségek ellenére sem volt értelmetlen, mert a vita lényege, az egyes és az általános, a konkrét és az absztrakt dialektikája, valóságos filozófiai probléma.

A fő vita azonban a hit és a tudás, a teológia és a filozófia viszonyáról folyt. A skolasztika korai időszakában élt Canterbury Anselmus érsek, már nem tagadja teljesen a tudás szerepét, de a tudást a hit mögé sorolta. Isten léte mellet azt az érvet hozza fel, hogy a legtökéletesebb lény, Isten, nem szenvedhet olyan hibában, hogy nem létezik. A tökéletességhez hozzátartozik létezésének szükségszerűsége is.

A 13. század elején alakult két szerzetesrend, amelyek szintén szemben álltak egymással: a dominikánusok szerint az egyház hittel és ésszel egyaránt képes szolgálni a keresztény gondolkodást, a ferencesek meggyőződése viszont csak a hitigazságokat tartotta elfogadhatónak.

A ferencesrendi Bonaventura szerint az ész képtelen megérteni a Szentháromság-tanát, mert feloldhatatlan ellentmondást lát az egyistenhit és a hármas istenség között. Az arab származású Averroes és követői a „nehézséget” az ún. „veritas duplex” (kettős igazság) elvével kívánták áthidalni, melynek lényege, hogy a teológia allegórikusan fejezi ki ugyanazt, amit a filozófia tudni szeretne. Tehát mindkettő igazságot képvisel. Vannak „hit-igazságok” és „értelmi-igazságok”.

A német dominikánus Albertus Magnus

kísérelte meg először a teljes egyeztetést a keresztény teológia és az arisztotelészi filozófia között.

Legnagyobb tanítványa, Aquinói Tamás hatalmas teofilozófiai rendszert dolgozott ki a hit és az ész harmóniájának bizonyítására. Az ő jelszava már így hangzik: „hiszem és értem”. A teológia és a filozófia nem ellentétek, az egyik a hit fényénél, a másik az értelem világosságánál keresi az igazságot, az egyik a Teremtőből indul ki és jut el a teremtményhez, a másik a teremtményekből kiindulva jut el a Teremtőhöz.

Aquinói Szent Tamás fő művében: a „Summa Theologicaban” Isten létének öt logikai bizonyítékát sorolja fel, ezek:

1. a mozgásból következő érv: minden mozog, mindennek van mozgatója, ebből következik, hogy kell legyen egy „első” mozgató, a mozdulatlan mozgató;

2. az oksági láncból kiindulva: mindennek van oka, az oknak is van oka, logikus: kell legyen egy első ok, amely a dolgok végoka;

3. a lehetőségből és a szükségszerűségből kiindulva: a dolgok lehetősége, hogy vannak és nincsenek, keletkeznek és elpusztulnak, ami azért lehetséges, mert  valami szükségszerűen van s létrehozza majd elpusztítja őket;

4. a tökéletesség fokozataiból kiinduló út: a jó és a jobb, az igaz és az igazabb, a nemes és a nemesebb fokozatoknak az ad értelmet, hogy mennyire közelítik meg a legtökéletesebbet;

5. a dolgok kormányzásából kiindulva: minden dolog valami célra irányul, s ha eléri célját, nem a véletlen, hanem a szándék győzedelmeskedett.

Isten az értelem ősforrása. Ebben a világképben a világ nem rossz, nem a bűn tanyája, hanem a hierarchikus harmónia megvalósulása.

Aquinói Tamás filozófiájával, a tomizmussal Duns Scotus ferences tanár szállt vitába, azt állítván, hogy nem minden teológiai tétel bizonyítható filozófiailag, pl. a  világ teremtettsége, a lélek hallhatatlansága sem, ilyen esetekben a hit és az érzelem dominál.