Kant filozófiája

A kiindulópontot az képezi, hogy a racionális ember nem ötletszerűen, hanem elvek szerint cselekszik. Amit keresnünk kell, az az elvek meghatározásának helyes módja. Kant három alapvető kategóriával operál: a maximával, az imperatívusszal és a törvénnyel26 A törvényt, amiről itt szó van, különböző helyeken nevezi gyakorlati törvénynek és erkölcsi törvénynek is. A maxima szubjektív alaptétel, amelyet az ember életcéljaihoz vagy morális meggyőződéséhez mérten maga elé tűz (például „minden erőmet arra összpontosítom, hogy vagyonos és sikeres legyek”, „semmilyen sérelmet nem tűrök el bosszúállás nélkül”). Fontos, hogy minden cselekvésnek van maximája, pontosabban minden egyes cselekvést felfoghatunk úgy, mint ami egy maxima alkalmazása. (Ha például rendszeresen időt szakítok a sportolásra, ez lehet annak a maximának az alkalmazása, hogy „az egészségem megőrzése érdekében sportolnom kell.”)

Léteznek emellett olyan gyakorlati szabályok, amelyeknek objektív az érvénye, vagyis minden eszes lény felismerheti a bennük rejlő szükségszerűséget. Ezek imperatívuszok (parancsolatok). Az imperatívuszoknak két fajtája van. Az egyik a hipotetikus, amely objektív feltételeket tartalmaz, amelyek felismerése segít a maximák kiválasztásában. Például objektív érvényűnek érezzük azt a hipotetikus állítást, hogy „ha nem gondoskodom előre öreg napjaimról, akkor nyomorúságos végnapjaim lesznek,” mert ostobaságnak tűnne ezzel szemben ahhoz ragaszkodni, hogy „akkor élek öreg koromban anyagi biztonságban, ha fiatalon mindenemet elpazarlom.”

Jól látszik ebből, hogy a hipotetikus imperatívuszok a heteronóm gyakorlati okoskodás jellemzői. A hipotetikus imperatívusz ugyanis mindig tételez valamit, amit akarunk (például

Lásd Immanuel Kant: ‘A gyakorlati ész kritikája.’ In: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése,

nyugodt, harmonikus öregkor), és aminek az érdekében meg kell tennünk valamit (például tartózkodni az esztelen pazarlástól). Az autonóm erkölcsi cselekvő tehát nem a hipotetikus imperatívuszokat használja vezérfonalként. Számára az imperatívuszok másik fajtája meghatározó, a kategorikus imperatívusz. A kategorikus imperatívusz csak az akarat meghatározására van tekintettel, vagyis csak az autonómia szempontjaira. A kategorikus imperatívuszt nevezzük gyakorlati (máshol erkölcs) törvénynek. Efféle törvényből csak egy van, noha Kant többféleképpen is megfogalmazza. A legegyszerűbb, és számunkra talán legtanulságosabb megfogalmazás így szól: „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.”

A gyakorlati törvény — ebben a megfogalmazásban — egyfajta módszertani útmutatás, amelynek segítségével feltárhatjuk azokat a maximákat, amelyek összhangban állnak az autonómiával (és ezért helyesek). Arra hív fel, hogy a cselekvést eszünk próbájának vessük alá. Ez úgy néz ki, hogy ha valamilyen cselekedetre gondolunk, akkor ehhez hozzá kell rendelnünk azt a maximát, amelynek az alkalmazása lehet. Például ha el akarunk lopni valamit, akkor ez a maxima az lehet, hogy „szabadon ellophatod, amit akarsz,” vagy talán „szabadon ellophatod, amire szükséged van.” A következő lépésben aztán azt kell elgondolnunk, mi történne, ha ezt a maximát általános törvénnyé emelnénk, mindenki számára előírnánk. Mi lenne tehát, ha általános norma lenne, hogy „mindenki szabadon ellophatja, amit akar”? Akarhatnám, hogy egy ilyen szabály érvényesüljön? A lopás esetében a módszer alkalmazása arra a belátásra vezet, hogy egy ilyen törvény mellett megszűnne a tulajdon, és senkinek nem lenne módja rá, hogy szabadon rendelkezzen munkájának eredményével. Ezt pedig nyilvánvalóan nem akarhatom. Egyébként nyilvánvaló, hogy még a tolvaj sem ezt akarja, hiszen amit ellopott, azzal ő is biztonságban akar rendelkezni. Ha ilyen következményre vezet a gondolatkísérlet, akkor ennek Kant szerint meg kell győznie bennünket arról, hogy a kiindulópontot képező cselekvés helytelen, és kötelességünk az ellenkezőjét cselekedni — esetünkben tehát tartózkodni a lopástól.

Ebből talán világossá vált, hogy mit jelent Kant meggyőződése, hogy létezik tiszta gyakorlati ész, és hogy önmagában is elegendő az akarat meghatározásához, hajlamainktól és természetes vágyainktól függetlenül. Az is világossá válhatott, hogy a jó akarat akkor jelenik meg, amikor az akarat törvény saját maga számára, tehát amikor a kategorikus imperatívusz által meghatározott vezérfonalat követi az ember a cselekvésében. Ám az talán kevésbé világos, hogy Kant hogyan gondolkodott saját erkölcsfilozófiája lehetséges hatásairól. Az nyilvánvaló, hogy nem megjavítani akarta vele az embereket. Nem akarta megtanítani számunkra, mi a helyes és a helytelen. Még az sem tekinthető a koncepció igazi céljának, hogy szilárd alapra állítsuk az olyan erkölcsi parancsokat (mint például ‘ne lopj!’). Úgy tűnik, Kant inkább azt szerette volna tisztázni számunkra, hogy az erkölcsi törvény hogyan gyökerezik a szabad működésre képes emberi észben. Úgy vélte ugyanis, hogy ennek teljes tudatosítása arra indít majd bennünket, hogy ezt a törvényt követve cselekedjünk, mert rájövünk, hogy emberi mivoltunk (eszes lényünk) méltósága így jut a leginkább érvényre. Ezt érdekes módon támasztja alá Kantnak még egy érdekes gondolata. Kant azt gondolta, hogy annak, hogy az emberek eszes lényekként lettek megalkotva, nem lehet az az értelme, hogy az emberek alkalmassá váljanak a boldogságra. Ha a boldogság lett volna a cél, akkor ezt a természet sokkal könnyebben elérhette volna más eszközökkel: például a megfelelő ösztönök kialakításával. Ezért inkább azt kell gondolnunk, hogy az ember eszes mivoltának az az értelme, hogy az ember képes a jó akaratot megtestesíteni magában.

Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy Kant erkölcsfilozófiája úgy is felfogható, mint amely azt tárja fel, hogy melyek azok az elvek, amelyek alapján az ideálisan racionális cselekvő cselekedne. (Akihez aztán a nem ideális cselekvők mérhetik magukat.) Ennek a cselekvőnek a viselkedését nem úgy kell elképzelnünk, hogy semmi hatást nem gyakorolnak rá a természetes hajlamok (merthogy ő is a természeti világhoz tartozik). Inkább az a helyzet, hogy csak akkor követi őket, ha nem kerülnek ellentétbe a jó akarat elveivel. Kant nem tagadta, hogy a vágyainknak van pszichológiai ereje, de azt gondolta, hogy az ideálisan racionális cselekvő képes szinkronba hozni egymással a vágyait és a gyakorlati ész elveit. Ha így értelmezzük Kantot, akkor álláspontja egy kicsit talán pszichológiai szempontból is meggyőzőbbnek tűnik.