Friedrich Nietzsche: Adalék a morál genealógiájához

A népi pszichológia, mint a ressentiment biztosítéka

A népi pszichológia, a népi felfogás az a garancia, amely a rabszolgamorál győzelmét biztosította. Ez a mások által is sokat ostorozott szemlélet, amely vágyait és hiteit kivetíti a természetre és annak jelenségeire, tulajdonképpen megkettőzi a cselekvést: elválasztja egymástól az erőt és hatását, a villámot és a fényét. „..az utóbbit cselekvésként fogja föl, valamely alany okozataként”. Ugyanígy az erőnél: „mintha az erős ember mögött valami semleges szubsztrátum húzódna meg, amelynek szabad akaratában áll erőként vagy gyöngeségként megmutatkoznia.”

Nietzsche ezen a ponton mintha megsejtett volna valamit abból, amit a buddhista felfogás a forma ürességének nevez. A nyelvfilozófiai és morális megfontolásokon túl, komoly lételméleti problémákat is felvet a szöveg e gondolata.

Ez minden bizonnyal a mester, Schopenhauer hatása, és noha maga Nietzsche a buddhizmus gondolatától, jobban mondva a nihilizmus rideg fuvallatától ódzkodik, gondolatmenetében mégis megvillan ez a sejtelem.

A forma üresség, az üresség forma. Ez az egyszerű kijelentés az, amit a valóság alapelveként felfogva, annak egyetlen igaz leírásaként adhatunk. A forma, melyet az egyedi tárgyak, a világ és cselekedeteink határaiként fogunk fel, nem más, mint az üresség maga, ha úgy tetszik, a ‘semmi’.

Ebből konstruáljuk a valóságot, magunk teremtette formák vesznek körül bennünket.

Ám hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, s a formákat ‘valódi’-ként kezelni, de amint belátjuk a fenti állítás igazságát, belátjuk azt is, hogy az erő mögött nem valamilyen semleges akarat húzódik meg, „amelynek szabad akaratában áll erőként vagy gyöngeségként megmutatkoznia”. „Ilyen szubsztrátum nem létezik; a cselekvés, hatás, levés mögött nincs „lét”; a „tettest” csupán hozzáköltik a tetthez – a tetten kívül nincs semmi.”

Kulcsfontosságú felismerés ez, s a tény, hogy Nietzsche mindezt mellékesen, mintegy zárójelben jegyzi csupán meg, tovább emeli az állítás igazságát. „A szubjektum (a lélek) talán azért volt a földön mindeddig a hit legmakacsabb tárgya, (…) mert lehetővé tette az önáltatást.”

Megérteni azt a dolgot, hogy a világ, Kant ding an sich-je, a valóság, vagy illethetjük bármely kifejezéssel, nem létezik; ez a nyugati típusú filozófiákban a blaszfémia határát súrolja, esetleg idétlen idealistaként van számontartva, aki ilyesmit állít.

Az ego, a szubjektum, az én, nem más, mint illúzió, a tetthez való hozzáköltés, egyszóval: önáltatás. Csakis a cselekvés létezik, mint erény. Ahogy a buddhisták mondják ez az út erénye.

Ez az, amit Nietzsche úgyszólván mellékesen megsejtett, s azt hiszem ez semmivel sem kisebb horderejű a „dogmatikus” gondolatainál.

Nietzsche ressentiment attitűdjét a tehetetlenség hazugságaként és önáltatásaként aposztrofálja. Kesereg azon, hogy a gyöngeség erénnyé nőtte ki magát, ám érdemes eltűnődni azon, vajon nem ezt teszi ő is? Szomorkodik, nem ritkán dühöng a rabszolgamorál győzelme miatt, de igazi megoldást nem tud felkínálni az egyetlen übermensch-elképzelésen kívül. Vajon benne nem a „tehetetlenség dühe” dolgozik? Vajon nem ő került most olyan helyzetbe, mint az alávalók, a legyőzöttek? Ezt nem tisztem eldönteni, maradjon ez örökre költői kérdés, amely cseppet sem értékeli alá géniuszának nagyságát.