Friedrich Nietzsche: Adalék a morál genealógiájához

Nietzsche adaléka, melyet a morál genealógiájának tanulmányozásához nyújt, minden keserűsége és erőszakossága ellenére, figyelemre méltó gondolatokat kínál.

Ezt a művét, ahogyan Kiss Endre fogalmaz1, már megérintette a patológia lehelete. Ez azonban nem jelent mást, minthogy a hangneme durvává, sokszor szinte brutálissá válik, s azok az indulatok és szenvedélyek melyek fénykorában oly különlegessé tették gondolatvilágát, köntörfalazás nélkül törhetnek felszínre.

Nietzsche elméjének elborulása, szellemének lesüllyedése az őrület mocsarába minden bizonnyal nem hagyta érintetlenül gondolatainak irányát.

Azonban egy ilyen kivételes gondolkodónak az elképzelései, akinek lenyűgöző éleslátása beragyogta korának szellemi életét, nem tűnhetnek el nyom nélkül ebben a mocsárban.

Meggyőződésem, hogy agresszív ösztöneinek megnyilvánulásai, és a sokszor irracionális következtetései, nem halványíthatják el teljesen az igazságnak azokat a fénylő gyöngyszemeit, melyeket munkássága során a felszínre hozott.

A jó eredete

A mű tétje nem más, mint a morál keletkezéstörténetének megírása, pontosabban szólva, hogy -cseppet sem titkoltan- kiprovokálja a probléma számára az azt megillető figyelmet.

Úgy érzi a morál felfogásából hiányzik valami. Az a mód, ahogyan eddig tekintettek a morálra, már nem hoz újat: sem megtisztulást, sem „jó”-ságot. Az eddigi perspektívából szemlélve a morál nem mutatja meg igazi értékét. Tehát „a morál ismeretlen vidékeit (…) új szemmel kell beutazni, (…) voltaképpen még fel kell fedezni”

A történeti nézőpont az, ami a morális igazságok történetéből hiányzik. Az angol pszichológusok, akik ellen (némi joggal) oly szenvedélyesen ágál, a történelmietlen gondolkodás éllovasai: „mindig ugyanott munkálkodnak belső világunk szégyenletes részén” és megpróbálják olyasvalamiben megtalálni a morál fejlődésének elveit, ami „passzív, reflexszerű és alapvetően hülye dolog”.

A jó fogalmának eredét kutatva ezek a gondolkodók legalapvetőbb elvként a hasznosságot teszik meg. Szerintük azokat az önzetlen cselekedeteket nevezték jónak, amelyek hasznosak voltak.

Később már csupán megszokásból minden önzetlen cselekedetet „jó”-nak neveztek.

Nietzsche szerint azonban nem itt van a jónak az eredete. Ha komolyan vesszük a történelmi nézőpont alkalmazását, sokkal valószínűbb, hogy a jó fogalma olyanoktól ered, akik önmagukat és saját cselekedeteiket nevezték „jó”-nak.

Jó és hitvány – Gonosz és jó

Ők voltak azok, akik úgy vonultak végig a történelmen, mint nemesek, lelkileg előkelők, az arisztokratikus értékek letéteményesei. Önmagukat ítélték jónak, és olyan alapon teremtettek maguknak értéket, amit Nietzsche a distancia pátoszának nevez. Ez a rejtélyes kifejezés nem jelent mást, mint egy érzést, egy „elemi erejű és élénk érzését” a felsőbbrendűnek az alacsonyabb rendűvel szemben; a „jó”-ság érzését a hitványsággal szemben.

Eredendően tehát a jó és hitvány szembeállítása az alapja a jó fogalmának.

Ez egy önkényes értékalkotás, az erő megnyilvánulása, amely egyszerűen kimondja, hogy „ennek és ennek a dolognak, pedig ez és ez a neve”.

De akkor miért érezzük ma is úgy, hogy az önzetlen cselekedetek az igazán jók? Nietzsche szerint azért, mert végül a morál területén győzött a rabszolgalázadás.

A mai morális értékalkotásunk nem ezen a meg-különböztetésen nyugszik; a hitványt nem érezzük a jó ellentétének. A mi értékalkotásunk alapja a jó és a gonosz meg-különböztetése. Nietzsche szerint az effajta értékalkotás a rabszolga-morál megnyilvánulása, a ressentiment, a bosszúszomjas neheztelés szörnyszülöttje, melyet „nemes egyszerűséggel” papi értékelési módnak nevez. De miben is különbözik pontosan ez a kettő?

A lovagi-arisztokratikus módszer fentebb leírtak szerint önkényes, aktív, cselekvésen alapuló, tiszta pozitivitás és affirmáció. A papi értékelés passzív és passzivitáson alapuló, alapvető negativitás és tagadás. Az előbbi azt mondja: „Én jó vagyok, tehát te hitvány vagy!”; az utóbbi azt: „Te gonosz vagy, tehát én jó vagyok!”. Érezni a különbséget már a kiindulópont alapján is. Nietzsche érzékletes analógiájában a bárány és a ragadozó madár szembeállításán keresztül festi le a problémát, ahol a bárányok szemrehányást tesznek a sasoknak a kisbárányok elragadásáért. A természetszerűleg alárendeltek „szelídségük” okán legátolt akarata, egyedül a ressentiment, a hitványak neheztelésének formájában tud előtörni.

Deleuze szavaival: „vegyünk egy logikában jártas bárányt” és hallgassuk meg a gondolatait: „ezek a ragadozó madarak gonoszak, tehát valaki minél kevésbé ragadozó madár, vagyis minél inkább annak ellentéte, tehát bárány, akkor ugye, mindenképpen jónak kell lennie?”

Ebben az érvelésben nyilvánvalóvá válik, hogy az effajta ‘logikából’ fakadó értékelési mód, mennyivel mesterkéltebb, mennyi előítéletre és neheztelésre épül; „te gonosz vagy, tehát én jó vagyok”. Mindig szüksége van egy eleve adott erő-re, neheztelése tárgyára, mellyel szemben önmagát tételezheti.

Az arisztokratikus értékítélet önmagából indul ki, nincs szüksége semmi másra, csupán az önmagára (és az életre) igent mondó affirmatív szemléletre. Puszta erőként jelenik meg, mely nem választható el a hatásától, akaratként mely nem szorul semmi másra, és amelyet nem érint meg a bizonytalanság köde.  Nietzsche végig hangsúlyozza ennek a lényegében agresszívnek és önkényesnek tűnő attitűd, egészséges és testi voltában meghatározó alapját.

A „jó” önmagára mond először igent, s csak önmaga oppozíciójaként határozza meg ellentét, a hitványt. Deleuze megfogalmazásában az „én jó vagyok, tehát te hitvány vagy” olyan szillogizmus, amelyben negatív konklúzió (agresszivitás) következik, pozitív premisszákra (aktív egészséges cselekvések, affirmatív hatóképesség).5

Ezzel szemben a „te gonosz vagy, tehát én jó vagyok”-ban, a negatív belekerül a premisszákba, a pozitív elgondolás, pedig mint e negatív premisszák konklúziója szerepel.

„A negatív tartalmazza a lényeget, a pozitív csupán a tagadáson keresztül létezik”