A filozófiai és szakantropológiák viszonya

– Scheler fő törekvése a Descartes – féle dualizmus meghaladása volt. Az ember a legmagasabb helyet foglalja el a „lények létráján”. A test és lélek dualizmusa véleménye szerint úgy oldható fel, ha az embert „lélektől megelevenített testként” fogjuk fel, az ember lényege pedig a szellem, az ember szellemi lény. Az emberi lényeg második ismérve: a világra nyitottság – az ember nincs a természeti korlátokba bezárva. A biológiai antropológia és az életfilozófia szintézisét kívánta megteremteni Scheler nyomdokain Gehlen (1940), aki abból a herderi tézisből indult ki, hogy az ember alapvetően fogyatékos lény, csak cselekvő lényként lehet életképes, de mint cselekvő – kultúrlény is egyben. Az ember fogyatékossága révén világra nyitott, kultúrát és rendet teremt maga körül, a természethez a technika révén viszonyul, verbális nyelvet használ, szimbólumokat alkot. Gehlen emberénél, a kulturált ember, az eredmény lesz a kiindulópont. Mindez végső soron az evolúció elutasításához vezet. A gehleni antropológia nagy érdeme, hogy messzemenően támaszkodott a szaktudományos antropológiák eredményeire, ám elemzéseiben a társadalmiság (termelés, munka, társas lét stb.) és a történetiség nem kapott megfelelő hangsúlyokat.