Értékrelativizmus, konvencionalizmus, szubjektivizmus

A gyakorlati filozófiai objektivizmus ‘ellenzékét’ azok a nézetek képezik, amelyek tagadják, hogy lennének olyan gyakorlati mércék, amelyek nem emberi forrásból származnak. Az ilyen nézeteknek igen sok változata van, és maga a központi gondolat is több tézis formájában kifejezhető. Az ‘anti-objektivizmus’ felfogható gyakorlati filozófiai szubjektivizmusként. Ha ezt a megfogalmazást használjuk, arra utalunk, hogy a gyakorlati mércék végső soron azoknak a szubjektív gyakorlati beállítódásait tükrözik, akik a gyakorlati mércéket megfogalmazzák, illetve alkalmazzák. Beszélhetünk azonban konvencionalizmusról is, amikor is arra utalunk, hogy a gyakorlati beállítódások forrása az emberi gyakorlat: azok a (normatív) konvenciók, amelyeket az emberi közösségek kialakítanak, és amelyeket a közösségben élő emberek elkerülhetetlenül elsajátítanak.

A szubjektivizmus és a konvencionalizmus felfogható két elkülönülő nézetként is, elvégre a szubjektivizmus azt vallja, hogy a gyakorlati kérdések megítélése attól függ, hogy a cselekvők, illetve a megfigyelők ‘szubjektíve’ mit tartanak gyakorlati mércének, a konvencionalizmus pedig azt, hogy a gyakorlati kérdések megítélése attól függ, hogy milyen gyakorlati mércék honosodtak meg abban az emberi közösségben, amelyhez a cselekvő, illetve a megfigyelő tartozik. Nem szabad azonban eltúlozni a különbséget. A szubjektvizmus és a konvencionalizmus között igen nagyfokú a szemléleti egység.

A szubjektivista azt állítja, hogy a gyakorlati mércék szempontjából a szubjektív beállítódásnak meghatározó szerepe van, és ez összefér annak elismerésével, hogy a szubjektív beállítódásokat alapvetően azok a gyakorlatok alakítják ki, amelyekben az ember közösségi lényként részt vesz. Nehéz tehát elképzelni érdemi filozófiai vitát a konvencionalisták és a szubjektivisták között. Erre utal az is, hogy az ‘anti-objektivizmus’ történetileg a konvencionalizmus formájában jelent meg. Azok képviselték, akik azt mondták (mint például az ókori görög szofisták némelyike), hogy az emberi törvények változatossága és változékonysága annak a jele, hogy nincsenek természettől fogva adott gyakorlati mércék az ember számára. Ám azokat a megfontolásokat, amelyek ezt a nézetet életre hívták, ma alapvetően a szubjektivista gyakorlati filozófiák képviselik.

Van egy harmadik terminológiai megoldás is arra, hogy megragadjuk az anti-objektivista elkötelezettséget. Ez arra helyezi a hangsúlyt, hogy a gyakorlati kérdésekre adott válaszokat az határozza meg, hogy milyen nézőpontból ítéljük meg őket. Márpedig a gyakorlati kérdéseket illetően nincsenek objektív nézőpontok. A gyakorlati kérdések megítélése tehát viszonylagos: a gyakorlati meggyőződéseket egyfajta ‘relativitás’ jellemzi. Ez a gyakorlati filozófiai relativizmus álláspontja. A relativizmust sem érdemes a szubjektivizmus, vagy akár a konvencionalizmus filozófiai alternatívájának tekinteni. A relativizmus legfeljebb abban különbözik tőlük, hogy egy kicsit másképpen bontja ki nagyjából ugyanazokat a megfontolásokat

A relativizmus legelterjedtebb változata az a nézet, amely a gyakorlati álláspontokat azért tartja relatívnak, mert értékítéletek, illetve értékekkel kapcsolatos elkötelezettségek nyilvánulnak meg bennük, márpedig az értékek nem objektívek. Csak a spekulatív filozófia kérdéseire, illetve a ténykérdésekre lehet objektív érvénnyel válaszolni; az értékeket illetően nincs semmiféle objektív igazság, amit a filozófia vagy a tudomány megállapíthatna. A gyakorlati filozófiai relativizmus tehát értékrelativizmusként jelenik meg.

Az értékrelativizmus, illetve a szubjektivizmus térhódítása az újkori gyakorlati filozófia fejlődésének egyik alapvető mozgatórugója volt az elmúlt mintegy kétszáz évben. Ezt a térhódítást több tényezővel is magyarázhatjuk, ám kettőt közülük mindenképpen meg kell említenünk. Az egyik az életformák gyors pluralizálódása a modernitás társadalmi feltételei között, ami megkerülhetetlenné tette azt a tapasztalatot, hogy az embereket még ugyanabban a közösségben is igen különböző indokok ösztönözhetik cselekvésre.

A másik a modern gondolkodásnak az a sajátossága, hogy a legtöbben a természettudományos megismerést fogadják el a megismerés modell-esetének. Márpedig a modern természettudomány igen szorosan összefügg a modern tényfogalom kialakulásával, valamint azzal a gondolattal, hogy a tudományos megismerés alapvetően (vagy talán mindig) tapasztalati tények megismerését jelenti. Aki ezt elfogadja, az nehezen hiszi el, hogy az értékek is lehetnek objektívek.