David Hume
David HUME (1711-1776)
Szülõhelyén, Edinburghban végezte egyetemi tanulmányait, jogot hallgatott, de emellett irodalommal és filozófiával is foglalkozott. Már 14-15 éves korában felötlött benne az a terv, hogy az emberi természetrõl filozófiai értekezést ír. Erre franciaországi tanulmányai (Reimsban majd La Fleche-ban) nyújtanak alkalmat, s így 1739-ben meg is jelennek az Értekezés az emberi természetrõl c. mûvének elsõ kötetei. Korai írásai azonban nem arattak nagy sikert, s kudarc érte akkor is, amikor megpályázta a glasgow-i egyetemi katedrát. Miután ezt visszautasították, egy évig házitanítóskodott, majd diplomata lett Bécsben és Torinoban. 1748-ban jelenttette meg a Tanulmány az emberi értelemrõl c. írását, amely Kantot „felébresztette a dogmatikus szendergésébõl”. 1752-ben -miután újból elutasították egyetemi pályázatát- az edinburghi (ügyvédi) könyvtár õrévé nevezték ki. Ekkor írja meg híres Anglia történetét hat kötetben, bár saját korában ez a mûve sem aratott osztatlan sikert. 1763-tól a párizsi brit követségen dolgozott, s a felvilágosodás központjában, a párizsi szalonokban filozófiája nagy népszerûségnek örvendett. Itt ismerkedett meg J.J.Rousseauval is, akinek Angliába szökését is segítette, de késõbb Rousseau feszült idegállapotából adódóan összekülönbözött Hume-mal. Élete utolsó évében önéletrajzát is megírta Saját életem címmel.
Fõbb mûvei: Értekezés az emberi természetrõl, Tanulmány az emberi értelemrõl, Tanulmány az erkölcsök alapelveirõl
Locke és Berkeley bölcseletébõl kiindulva alapvetõ céljának az empirikus vizsgálati módszer bevezetését tartotta. Ismereteink egyedüli forrásaként ily módon csak a perceptiot, az érzékelést fogadta el. Az érzékleteket, tudattartalmakat (perceptio) két csoportra osztotta: 1. A közvetlen eleven élmények -amit az érzékszervek, illetve a reflexio (belsõ önérzékelés) szolgáltatnak- a benyomások (impressiones). Ide tartozik minden érzet, szenvedély és emóció, ahogyan a lélekben elõször megjelenik. 2. A képzetek vagy ideák a benyomások leképezései (halvány, erõtlen utánzatai). Képzetekkel akkor van dolgunk, amikor a gondolkodás, emlékezet, képzelet formájában foglalkozunk a benyomásokkal. A benyomásokból egyszerû képzetek (ideák) képzõdnek, de az ember képzelõereje segítségével az egyszerû képzetekbõl összetett képzeteket képes alkotni. Hume alapvetõ kérdése, hogy honnan származnak a benyomások. Erre a kérdésre szerinte lehetetlen válaszolni, mert a képzeteknek a tárgyakkal való kapcsolatát soha sem tapasztalhatjuk meg. Emiatt tagadja a szubsztanciák létezését is. A gondolkodás, azaz a képzetek összekapcsolása Hume szerint a képzettársításon (asszociáción) alapul, vagyis a képzetek következetesen kapcsolódnak egymáshoz. Az asszociációnak három módját különbözteti meg: A/ hasonlóságon alapuló asszociáció (pl. a festmény az ábrázolt személy képzetét kelti fel), B/ oksági jellegû asszociáció (pl. a seb feleleveníti a fájdalom emlékét) C/ tér- és idõbeli érintkezésen alapuló asszociáció (pl. az egyik szoba képzete felidézi a szomszédos szoba képzetét). De felmerül az a kérdés, hogy jelenthetnek-e ezek az asszociációs kapcsolatok egyúttal ok-okozati viszonyt is? Hume ezt határozottan tagadja, mivel szerinte a többszöri érintkezés révén automatikusan kapcsolódnak össze a benyomások, s ezáltal ezek a kapcsolatok a megszokásból erednek. Így a megszokás táplálja az embereknek azt a hitét is, hogy a Nap holnap is fel fog kelni (hiszen ez mindeddig így történt). Ok-okozati viszony azonban csak akkor állhatna fenn, ha logikai ellentmondáshoz vezetne annak feltételezése, hogy az okot, akár csak egyszer is az ismerttõl, eddig megszokottól eltérõ okozat követné. Az okság (meglétének) hiánya miatt nem ismerhetõ meg a szubsztancia, mivel az, amit mi szubsztanciának mondunk, az pusztán a percepciók kötege (azaz nem ontológiai, hanem pszichikai valóság). Hume ezzel bizonyítja azt, hogy az érzékelés önmagában képtelen a valóság megismerésére, s ezzel Kantot egy új szemléletmód kialakítására ösztönzi.
Az ismeretek bizonyságával kapcsolatban veti fel Hume a szkepszis problémáját. Megkülönbözteti a teljes szkepszist a mérsékelttõl. A teljes szkepszis agnoszticizmushoz vezet, ezért elutasítja (hiszen a természet is arra ösztönzi az embert, hogy ítéletet alkosson a dolgokról). A méréskelt szkepszis ezzel szemben nemcsak megengedhetõnek tartja, hanem szorgalmazza is annak alkalmazását, mivel lehetõvé teszi a kritikai vizsgálódást.
