A kommunikáció és az írásbeliség a középkorban
A kommunikáció és az írásbeliség jelentőségének megnövekedése a középkorban
1. A latin és a görög írásbeliség
A Nyugatrómai Birodalom bukása az antik kultúra hanyatlását eredményezte Európa érintett területein. A közigazgatás és a városi intézmények szétesése a kommunikációs rendszert is alapjaiban zilálta szét. Az információáramlás mind a magán-, mind a közélet szintjén visszafejlődött. Nyugat-Európában egyre kevesebb dokumentum készült, az írástudatlanság egyre nagyobb méreteket öltött. A világi írástudók rendjét a VI. századtól kezdve felváltotta az egyházi értelmiség. (Galliában azonban még jó ideig, Itáliában pedig mindvégig fennmaradt e réteg.) A formálódó új, keresztény kultúra ismét megteremtette az írás vallási jellegét, párhuzamosan a latin nyelv hatókörének kiterjesztésével. A latin nyelv terjedését eleinte Bizánc veszélyeztette, amely a VI. századtól Itália jelentős részét kezében tartotta, a görögöt téve meg igazgatási, állami és egyházi nyelvvé.
A római államiság, a görög kultúra és a keresztény hit alkotta a hajdanvolt Konstantinápoly fejlődésének alapját. Létének első két fundamentuma az antik hagyományokat folytatta, és ezek sokszor összeütközésbe kerültek a kereszténységgel. Az egyház sikereket ért el a pogány örökség elleni harcban ”így Justiniánus 529-ben bezáratta a „pogány” athéni főiskolát” de ezek csak részeredmények. Az elemi írás-olvasás Homérosz művein alapult, hasonlóképpen a középfokú retorikai jellegű oktatás is a klasszikus irodalmi műveket használta fel. Bizáncban megmaradt a világi iskola és a világi értelmiség önállósága. Az éppen csak emelkedő nyugati és a delelőjén lévő keleti kultúra a IX. században együttesen volt jelen. Európában ez a „Karoling-reneszánsz”, illetve a „makedón reneszánsz”, ám ez még korántsem a későbbi európai megújulások gazdag világa. Jól érzékelteti e korszak ellentmondásosságát a jeles középkorkutató Jacques Le Goff:
„A még félig barbár keresztények szemében a tudomány kincs, amit gondosan meg kell őrizni. Zárt kultúra a zárt gazdaság világában. A Karoling-reneszánsz kuporgat, ahelyett, hogy tudását szét¬hintené. Elképzelhető olyan reneszánsz, amelyik nem tékozol”
1.1. Keresztény szerzetesség
A szerzetesség intézményének alapját azok a remeték rakták le, akik a világtól elvonulva önmegtartóztató, aszketikus életmódot folytattak A IV század elején Szent Antal és Szent Pakbomiosz tekinthető a keresztény szerzetesség megalapítójának, miután ők szerezték meg az első ilyen közösségeket. Az azonos tőrőlfakadó kolostori mozgalom azonban a későbbiekben kettévált. Nyugaton 529 táján nursiai Szent Benedek szerezte meg Mante Cassinóban a nevét viselő rend anyakolostorát. Példáját a későbbiekben még mások is követték. Az így kialakuló rendek szabályzataikban eltérő módon kívánták ellátni Isten szolgálatát. Ugyanakkor általános követelménynek tekinthető az önmegtartóztatás mellett az alázatosság, a vallási tevékenység (ima, szemlélődés) gyakorolása. A nyugati szerzetesrendek többsége emellett nagyon fontosnak tartotta a fizikai munkavégzést is.
1.2. Ortodox szerzetesség
A keleti (ortodox) szerzetesség megalapítója a IV. században élő Szent Vazul volt. Nyugattal szemben a baziliták (Bazil = Vazul) nem különülnek el különböző rendekre és nyugati társaikkal szemben a fizikai munkának nem tulajdonítanak jelentőséget. Magyarországon is voltak ortodox kolostorok a XII. században (pl. a veszprémvölgyi, a tihanyi és a marosvári kolostorok), de ezek csak kivételszámba mentek a nyugati szerzetesség intézményei mellett. Egyetlen hazai alapítású ren¬dtlnk apálosoké (1236).
A bizánci reformok „csakúgy, mint a Frank Birodalomban” a hatalmi központból indultak ki, de mélyebben gyökereztek, mivel a fővárosi egyházi és világi értelmiség akaratával találkoztak. Érdekes egyezés, hogy mindkét kultúrában ekkor jelent meg az Új írásforma, a minuszkula (kisbetűs írás). A triglosszia elvének megfelelően, amely szerint a liturgia csak héberül, görögül és latinul végezhető, Nyugat-Európa a latint használta az egyházi és tudományos életben. A rómaiak ábécéje egyúttal kiszorította más népek jelrendszereit a használatból. Ezzel szemben a keleti kereszténység ezt a felfogást elutasította, teret adva a vallási életben más nyelveknek. Így született meg a bizánciak görög minuszkuláira építkezve a glagolita írás KONSTANTIN (szerzetesi nevén CIRILL) szerkesztésében. A glagolita írás a szláv nyelv sajátosságaihoz igazodó görög betűs ábécé. A görög glagolita betűk és az alkotói fantázia együtteséből formálódott ki a IX. század végén a cirill írás, amelyet „az 1710-es és az 1918-as orosz reformokkal egyszeríísítive’ ma is használnak az oroszok, az ukránok, a bolgárok és a szerbek. A többi szláv nyelvben is átmenetileg meghonosodott ez az írásrendszer, de a nyugati kereszténység és a nyugati kulturális hatások elnyomták az ilyen irányú fejlődést, így e népek körében a latin ábécé győzedelmeskedett.
2. Kódexek és oklevelek
A keresztény nyugaton a litteratus (írástudó) és klerikus (egyházi személy) kifejezések értelme teljesen átfedte egymást. A klerikusok tevékenységében jól elkülöníthető a littera (könyvírás) és a nota (használatiírás). A könyvek másolásában a XII. századig meghatározó volt a szerzetesi tevékenység. A kezdet nehéz, hiszen az úttörő szerepet vállaló bencés rend tagjai között a VI. században még rengeteg az írástudatlan barát. Később a helyzet megváltozott. A szerzetesek készítették a kódexeket, amelyek eredetileg fatáblák (caudex = fatörzs) közé zárt papirusz-, majd pergamenlapokból álltak. A könyveket a scriptoriumokban másolták; ezek közös termek vagy különálló cellák is lehettek. A több fázisból álló tevékenység nagy odafigyelést és szakértelmet igényelt: a másolók, a díszítés szakemberei (miniátorok, illuminátorok), végül a könyvkötők (ligátorok) összehangolt tevékenységéből állt össze a mű. A másolás a szerzetesek számára a vezeklés egyfajta módja volt. A korai idők írásműveiben rengeteg pontatlanság maradt, így Nagy Károly kénytelen volt sok kódexet átmásoltatni, odabiggyesztve az „ex authentico libro” (a hiteles könyvből) megjegyzést a korrigált kéziratra. A használati írás fontossága a XII. századtól növekedett meg. Az oklevélkiadásban élenjáró pápai kancellária a IX. századtól formálódott ki, komoly ügyvitellel, élén bíborosi rangú egyházi személlyel. A hasonló császári intézmény a Frank Birodalomban jött létre, átvéve az udvari kápolna oklevélkiadói szerepkörét. Az ügyvitelben a jegyzők és segítőik, az írnokok a legfontosabbak. E minták nyomán szerveződtek meg a királyi kancelláriák, amelyek élén „hasonlóan a császárihoz” formálisan egy-egy főpap állt, aki egyúttal bizalmasa is az uralkodónak. Az oklevelek szövegének felépítését, annak külső formáját szigorú szabályok határozzák meg. A XI. század végétől tankönyvek készültek e tudás elsajátítására.
A középkori írások fontos jellegzetessége a kalligráfia (szépírás), amely már-már művészi alkotássá tette az alkalmazott jelrendszert. A legjobb másolók nagy gondossággal rajzolták betűiket, oly tökéletességgel, hogy sokáig a nyomdászat sem tudott ennek hatása alól szabadulni. Az európai írásoknál méginkább jellemző a kínaiakra a kalligráfia tudománya, akiknek szójelei különösen alkalmasak a finom megformálásra. Érzékeny ecsetvonásaikban írás és művészet elválaszthatatlan egységbe forr össze.
3. Az Írás egyházi monopóliumának megszűnése
Az uralkodói központok megerősödése és a városiasodás kibontakozása a XII-XIII. században döntő változásokat idézett elő a középkori kommunikáció folyamatában. Az egyház kulturális monopóliuma fellazult. Ennek során a kolostori másolóműhelyek lehanyatlottak. Az egyetemi másolóműhelyek már hivatásos bérírnokokat alkalmaztak, iparszerű munkaszervezéssel. Az oklevélírásban, ha lassabban is, de szintén előretörnek a világi írástudók. A fejlődés érezhető, de éppen csak megindul:
„A középkor végi Európa írásbeliségét, mai fogalmainkhoz képest, általában véve még mindig úgy jellemezhetjük, hogy szakpályákhoz, notóriussághoz, hivatalnoksághoz vagy ipari-kereskedelmi üzemszükségletekhez fűződött, az írás emberei és a nagyközönség között még inkább szóbelire fordult az érint¬kezés” (Hajnal István).
A tanulatlan tömegek számára még sokáig egyedül az egyház biztosította az ismeretek folyamatosságát, a Szó és a látvány segítségével. A templomok freskói mondták el mindenki által érthető formában a hit alaptételeit. A könyv (a Biblia) sokszor feltűnik a képeken mint vallási jelkép, melyet a tömegek meg nem érthetnek, csak imádhatnak. Szóbeli iránymutatást az igehirdető adott, aki nemcsak a hit dolgaiban tájékoztatott, de világi kérdésekben is. A szóbeliséget és a képet kapcsolták össze a XI. században Dél-Itáliában született liturgiai tekercsek. Ezek hátulján festett képek vannak, amelyek sorra tárulnak a hallgatóság elé, amint a pap az olvasásban előrehalad.
E helyzet megváltoztatásának egyik fontos feltétele, hogy a könyv mindenki számára elérhető legyen. A nagy példányszámú könyvkészítés technikai részét oldotta meg GUTENBERG a XV század közepén, a könyvnyomtatás feltalálásával. Találmányának roppant sikeréhez két lényeges feltétel kellett: igény a termék iránt, illetve a papír megismerése, ami sok viszontagság után eljutott Európába. A kínai találmányt a VIII. században ismerték meg az arabok. Ok hozták be Spanyolországba (XII. század), hogy innen egész Európában elterjedjen. A lenvászon és pamuthulladék feldolgozásán alapuló gyártás olyan anyagot biztosított az írás és a könyvnyomtatás számára, amelynek legfőbb előnye az olcsóság volt.
Lapozz a további részletekért