Hirdetés

HEGYESKŐ.

10 perc olvasás

HEGYESKŐ. – Tompa Mihály

Poprád, te pártos hűtelen folyam!
Kinek futásod más országba van,

Hirdetés

Nagy messze hagyván a szülő hazát,
Mikor életet hüs forrása ád!

Hogy nálunk annyi régi bánat él:
Köztünk lakozni medred habja fél?

Hogy annyi köny hullt szét e jó hazán:
Határiból azért futamsz talán!?

Hisz habjaidra, pártos szökevény!
Szivárványt ott sem boltoz enyhe fény.

Partod füzéről a zengő madár,
Mely a szabad légben dalolva jár:

Szárnyára kél, – bús zaj rezzenti el! –
Más hont keresni zöngedelmivel.

Poprád, te pártos hűtelen folyam!
Sugja meg habod, mely gyorsan zuhan,

Hol vette magát a kőszirt-darab,
Mely századok elfolyása alatt,

Partod mentén megbarnultan hever?
– Testvéritől távol löketve el. –

Hegyeskőről beszélj nekünk regét,
Ki láttad e vidék történetét,

És jól tudod: hogy a bércek felett
Pusztúló vár mikép emelkedett?

Im reng a hab… felette enyhe szél,
Halljuk, susogló ajka mit regél…?!

              ——

Csend s pusztaság ült a bércek fokán
Őrt álló szirtek ezredes mohán;
Midőn fáradt csapat jött a vidékre; –
Mely tűzhelyét vándorlással cserélte
A nép hever, – de a vezér soká áll…
– Felnőtt fiak hallgatnak oldalánál, –
Vizsgálva a tájt hosszan szótlanul…
A zöld hegyet, mely fenn szirtté fajul;
Alant a rónát s fénylő folyamot;
Határozottan ily szót hallatott:
»Maradjunk meg itt! mert feljebb s alább
Kalandozásra nincs kedvem tovább!
Tanyát e biztos bércek közt ütünk,
Kard és szerencse légyenek velünk!«

Lubló lovag volt ez. S a fák alatt,
Megtelepült a hontalan csapat;
S helyet nézvén a szikláknak felette:
Lublóvárnak alapkövét letette.
Éjjel, nappal folyt a nehéz dolog,
De csak lassan haladt elő;
Lankadt, lankadt, végtére megtörött
A működő csekély erő.
A elbúsulván Lubló vezér szive:
Széthányta azt is, amit épite.

              ——

A rengeteg legzordabb tája
Gonosz léleknek volt tanyája;
Barlang-lakát sok ezer ölre
Felnyúló hegyes szirt jelölte.
S azt ki vészes körébe tévedt:
Kerülgeté rém és kisértet;
Hangos sírást, nyögő sohajt,
Harsány üvöltést halla majd;
Itt látott szép mosolygó alakot,
Ki rögtön rút csudává változott;
Ott gyászsereg koporsót emele,
S részeg násznép találkozott vele.
Egyik tünet megy, jő a másik;
Száz rém suhog, víjjog, cikázik.
És a vándor, bármely ösvényre tér:
Mindig csak a veszélyes szirthez ér.

              ——

Midőn a föld mély álomba merűl:
Fölkel a zord vitéz és egyedűl
A rosz lélekhez mégyen, – hogy vele
Veszélyes tervekről beszélene.
Lakát háromszor megkerülve,
Kiáltott s midőn nem is vélte még:
A barlang átkozott lakója
Kék lángban a csúcson megjelenék;
  ‘Építsd fel váram…
  »Add lelked nékem…!«
  S megszáradt a vér
  A frigykötésen.

              ——

A vár épült könnyű munkával,
Minden éjjel a lélek által,
Szilárd- s magasan állott már fala,
De a vezérnek nyugta nem vala!
Álmatlan tölte hosszu éjeket,
Mardosván vádló lelkiösmeret…
Vén már! – meghalhat holnap vagy ma,
S Hegyeskőnél lelkét eladta…!

Kevés nap mulva készen volt a vár; –
Hanem Lubló tovább nem birta már
Azt a tehert, mely malomkő gyanánt
Lelkén, testén megfeküdt egyaránt.
Egy kinnal töltött napnak éjjelén,
A kis csapattól búcsút sem vevén:
Kegyes barátok zárdájába ment,
– Zöldelő fák között mely álla lent, –
Elmonda mindent, és az ősz atyák
Bünvallomását hün kihallgaták,
És szentelt vizzel meghintvén fejét:
Kibékiték lelkiösméretét.
– Bizzál! az Ur kegyelme végtelen!
A megtérő bünösnek megbocsát…;
Lelked hit és reménység tartsa meg,
Itt a gonosz kezét nem nyujtja rád! –
S Lubló a szent atyák szavába híve:
Szőrköntösben leve a zárda híve.

              ——

Midőn megérté a történetet:
A rosz lélek dühében reszketett.

Fölkelt, szétdulni, amit alkotott,
Hogy lásson helyén pusztulást, romot.

Mert hogy lélek-zsákmánya vesztve lőn:
Báná a munkát, melyet érte tőn.

Barlangjánál amely nyulott az égre:
Bőszült dühében a sziklát feltépte,

Hogy a magasból azt a várra vetvén:
Halom legyen a benne vesztek testén.
És végrehajtja, mit magában feltett,
Ujján vivén a sziklát, mint a pelyhet;
Hanem a vár tornyából csengő szóval
Szentelt harang az éj felén megszólal;
A zárdából küldték a szent atyák,
Hogy a gonosznak lenne hangja gát;
S ugy lett. A követ rögtön elveté…
Mert ereje az által törve lőn;
A szirt a Poprád partjára esett, –
– S ő messze tűnt az éji levegőn. –

              ——

Kibékülvén Istennel és magával,
A szent ösvényen, melyet követe:
Az agg Lubló nyugton várá, hogy egyszer
Megkéri lelkét az Ur követe.
A nép, melyet ide vezérle régen:
Megtelepült a regényes vidéken;
S a várban, mely műve volt a gonosznak,
Fiai mindvégig békén lakoztak.

              ——

Mely az időtől megrongáltaték:
Ott áll a bércen Lubló vára még.

S melyet réműletében a gonosz
Lecsapott a hüs Poprád partihoz…

A kő ott van, – mint amit a borúlat,
Zugó szelek szárnyán, a földre hullat.

A vers szövege első megjelenésekor e sor után:
»Kard és szerencse légyenek velünk«
teljesen elütött és így hangzott:

  Lubló vezér szaván, a fák alatt
  Megtelepült a hontalan csapat;
  S kinézvén a sziklák között helyét:
  Letette Lublóvár alapkövét.
  A munka tűzzel folyt; de nem haladt
  A működő csekély erő miatt,
  Mely végre a nagy munkán megtörött,
  Verejték-ejtő küzködés között;
  S elbusultában a csapat feje
  Széthányta azt is, amit épite.

  A bérci táj legzordonabbika
  Gonosz léleknek vala birtoka
  Barlanglakát, a puszta rengeteg
  Mélyén, hegyes kőszirt jelölte meg.
  Ki vészes birtokába tévedett:
  Bolygó rémektől megkisértetett;
  Most hangos sírás és nyögö sóhaj,
  Majd kelt mögötte harsogó kacaj;
  Itt bájoló hölggyel találkozott,
  Ki rögtön síri vázzá változott;
  Ott gyászsereg koporsót emele,
  S részeg násznép találkozott vele.
  Ezer kápra kép, ezer csábalak
  Tünék fel és el kurta perc alatt;
  S a vándor, száz ut közt bár merre tért;
  Mindig csak a vészes sziklához ért.

  Kelvén mérges szidalmak ajakán:
  Elindult a vezér nagy éjszakán
  A lélek birtokába, hogy vele
  Veszélyes alkuról beszélene.
  S háromszor megkerülve lakhelyét,
  Háromszor felkiáltván önnevét:
  A barlang átkozott lakója, kék
  Lángban, a csúcs felett megjelenék.
  Az ősz vezér szót válta véle és…
  Meglőn a lélekvesztő frigykötés.

  A lélek által, minden éjfelen
  A munka folyt, láthatlan, hirtelen,
  Magasan állott már a vár fala,
  De a vezérnek nyugta nem vala.
  Álmatlan tölte hosszu éjeket,
  Mardosván vádló lelkiösmeret:
  Fején ősz szálak… vége oly közel…
  S Hegyeskőnél lelkét igérte el!

  Napok mulának s készen áll a vár,
  Midőn tovább nem birta lelke már
  Lubló vezérnek a gyötrő tehert,
  Malomkőként mely bús lelkén hevert.
  A kínnal töltött éjek egyikén,
  A kis csapattól búcsút sem vevén:
  – Zöldelő fák között mely álla lent, –
  Kegyes barátok zárdájába ment.
  Elmonda mindent és az ősz atyák
  Bűnvallomását hűn kihallgaták;
  És szentelt vizzel meghintvén fejét,
  Ekkép nyugaszták lelkisméretét:
  – Bizzál, az Úr kegyelme végtelen!
  A megtérő bűnösnek megbocsát;
  Lelked hit és reménység tartsa meg:
  Itt a gonosz kezét nem tészi rád! –
  S Lubló, – ki szőrruhába öltözék
  A zárda híveül avattaték.

  Midőn megérté a történetet
  A rosz lélek – mint rontó fergeteg
  Szilaj dühében felzúdult legott,
  Hogy szerte-dúlná, amit alkotott.

  Mert hogy lélekzsákmánya veszve lőn:
  Báná a munkát, melyet érte tőn.

  S amely sötét barlangját födte el:
  Bőszült haragban, zúgva tépte fel
  Az óriási nagyságú követ,
  Melyet kétség kivül a várra vet…
  De amint a magasban zúgva ment,
  – Kis újján víve mint könnyű pehelyt
  A sziklát, – ím a vártoronyba fenn:
  Szentelt harang kondult meg hirtelen,
  Mit a zárdából küldtek szent atyák,
  Hogy a gonosznak lenne hangja, gát.
  És úgy lőn, hangja most az átkozott
  Ellenségnek szörnyű kint okozott;
  És a követ rémülten elveté…
  Hatalma mert örökre törve lőn;
  A szikla Poprád partihoz lehullt,
  S ő messze tünék a kék levegőn.

  Lublót, az ősz vezért, a zárda szent
  Falán belől megszállta lelki csend;
  Élvén bőjt és imádkozás között:
  Lelkéből a zaj messze költözött;
  Isten s magával megbékülve így:
  Hosszúra terjedt élte végiben,
  Hitben, nyugodtan, fájdalmatlanúl
  Elszenderült az Úrban, csendesen.
  S a lélek karja melyet épitett:
  Épen maradt a vár a bérc felett,
  S Lubló három fiával a sereg
  Tetsző tájékin telepűle meg.

  Mely századoktól megrongáltaték:
  Ott áll a bércen Lubló vára még;

  S melyet réműletében a gonosz
  Lélek csapott hüs Poprád partihoz:

  Hegyes kő ott van, mintha fellegek
  Honából hozta volna fergeteg. –


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!