ARANY LAKADALMON.
ARANY LAKADALMON. – Tompa Mihály
Hol a násznép, amely ma ötven éve
Körülfogá az ifju mátkapárt?
S hol a szív, mely vágyban dobogva, égve,
Az esküszó- s a szent áldásra várt?
A vendégek lassan mind szétoszoltak,
Nyugtatva rég a néma temetők…
S megvan java a régi vonzalomnak
Tinálatok, hűn aggott szeretők!
Még akkor a szív csak remélt, sovárgott,
Sejdítve ment távol cél után,
Fakadt a lomb, hozott az ág virágot
S bár üde volt is az: – virág csupán!
Most a leélt, gazdag mult néz felétek,
Remény, várás kétsége nincsen itt; –
Omolhat a levél! ti már szedétek
Ama termő fának gyümölcseit.
És mily nap ez! minden cseng és sugárzik,
Örömit a perc ontja pazaron;
Itt vannak a fiak, s itt unokáik,
Öreg s ifjú; sok, ölben és karon;
S úgy, mint ki félig alva, félig ébren,
Tudalma két világ között lebeg:
Látjátok a boldogság szenderében
Mindazt, mi történik körűletek!
És annyi szép emlék titkon előjön!
Hogy sok felejtettről tanú legyen:
Nem fekszik súly az eltöltött időkön,
Nincs szemrehányás a nagy életen.
Oh, e csalárd vizen kik így hajóznak:
A sors-kegyeltek száma oly kevés!
Mig a nehéz út vége millióknak
Nem partra-szállás: partra vettetés…
Itt ülnek ők, – a tél fehér havával, –
Bizalmasan fogván egymás kezét,
Alig szólnak – s egy-egy tekintet által
Foly köztük a szives, titkos beszéd.
Kedvök dereng, borong… könnyen mosolygnak
S elébb, mint a futó köd elrepűlt;
– Szakadt felhők között bujkálva a nap:
Egyszerre látni árnyat és derűt.
Oh ez a magasztos kép, ez ritka látvány!…
Merengni rajta lelkünk úgy szeret:
A homlok fenségén s szív tisztaságán:
Előtünik a felsőbb eredet;
Érés, kedély: nyugodt, mély, tiszta tenger,
Mely fölzavart, sekélyes volt elébb.
– Az életben kétszer legjobb az ember:
Midőn ide jön és innen kilép.
A kegyelet hű érzetével állva
Körűletek, ti fáradt vándorok!
Elménk e dús, e hosszu földi pálya
Áldásain, küzdelmein forog.
S ha szívünk kész, hogy érzelmit kiöntse:
Ajkaink az igaz szót keresik,
Mert számos év, világi jó, szerencse
Nektek kivánva: – visszásan esik.
És míg magunk felett mélyen sohajtunk,
Állván az út s forgószél közepén:
Rövid s minden, mit nektek mondhat ajkunk
Az élet e szép, boldog ünnepén:
Rátok, kiket a zajgó élet árja
El nem szakasztott, együtt ragadt,
Egyszerre jőjön a vég, mely bezárja
Szelíd álomra a szemhéjakat!
