A LÁNY SZERETŐNEK VALÓ…

A LÁNY SZERETŐNEK VALÓ… – Tompa Mihály

Nagy múlatságom van: barátim
Szünetlen házasítanak;
Mátkája voltam hírben immár
A táj minden leányinak;

De én csak azt mondom mosolygva:
Ki megnősül, bizony bohó!
Ne házasítsatok, barátaim,
A lány szeretőnek való!

Szerető…! e lángkép lelkemben
Ugy melegít, tündöklik, ég!
Minő bágyadt, élettelen szó,
Mi árva eszme: feleség!
Amaz forró, mint a zsarátnak,
Ez hideg, halvány, mint a hó;
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

Szindúsan, mint a páva tolla,
Terűl ki nékem a világ;
Szerelmem hő nap, éber álmim
Harmatos holdas éjszakák;
Lánykám csókja – ugy néha-néha
S titokban, – ah mily üdvadó!
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

Virág a lány. Süvegem, szívem
Felbokrétázzam kis korig?
Aztán a meghervadt bokrétát
Viseljem holtom napjáig?
Éltem legyen, bús bőjti nővel,
Habzó folyam helyt lusta tó?
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

S ha barna lenne nőm, sohajtnék:
Mért is nem vettem szőke lányt!?
Szelídért pajzánt kérne vágyam,
Piros arcúért haloványt;
Mert oly nehéz ez a választás…
Hiszen mind olyan bájoló!
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!