A KISÉRTŐ.

A KISÉRTŐ. – Tompa Mihály

,Tekintsd meg a tájt, melyre hoztalak:
Homokfedett, szomorú sivatag;
Hol rekkenőn süt a nap s nincsenek
Árnyékvető fák s híves kutfejek.

Gondold meg: ha élned itt kellene!
Ez a vadak hangos kietlene…
S mivel tápul kinál: hitvány gyökér,
Hogy légy, mikép az éhség, ösztövér!

Lakod nyirkos barlang, setét öböl,
Hol undok kígyók szeme tündököl;
Embernek jó s kedves, ha egybegyűl,
S te itt bolygnál társtalan, egyedűl?

Jer e vadon pusztából, jer, kövess!
Az út, melyen viszlek, nem lesz köves;
Én tagjaid tündéri kényelem
Hintázó vánkosára helyhetem!

Drága étkekkel rakom asztalod,
Csak izlelned kell, nem fogyasztanod!
És poharad sziniglen töltve lész:
Borral, mint a tüz, borral, mint a méz.

Körülted a lég illatot lehel, –
Fehér, lágy s forró lészen a kebel,
Melyre hanyatlik kéjittas fejed;
A szív fél-halott, eszmél, vágy’ s feled…

Jer, jer s kövess: te mindezt birhatod:
Csak add nekem szavad, szolgálatod!
Ki tudja: ott mi vár?… bolond, ki teng,
Mit itten elveszünk, az a mienk!’
– – – – – »Sátán, Sátán!«
                  –
,Szálljunk le itt, – ez a templom, – körül
Alattunk a roppant város terül;
Nem érzed-é, magasan állva: mi
Dicsőséges magasan állani!?

Lent a nép, mint férgek nyüzsgő raja,
Idáig fel nem hallatszik szava,
A szó, mely ingerült, hideg, kevély, –
Nem látszik a rongy, a gőg és fekély.

Vegyülj közé, szánd, védd s hordozd karon:
Hálából lepök s keresztfára von;
Parancsolj: és térden fog nézni rád,
Nyakára lépve: tisztel és imád.

S ha állhatsz fenn, az ég felhőinél,
A föld sarában mért fetrengenél?
Ezrek térdhajtását inkább fogadd,
Mint hogy magad mártsd porba arcodat!

Hatalmas légy, hogy légy félt és csudált!
Az, hogy ne higyj lehetetlent, csudát;
Mit bír se bírja az alantvaló,
S hatalmasnak: az álom is való.

A törvény, a boszú nem fog, nem ér,
Nem mer kiáltni rád se köny, se vér;
Lakol, ki bánt, – míg érdekedbe nincs,
Hogy mást kimélj s embernek is tekints!

Ah, látom: mit rajongó mestered
Fejedbe vert, eldobni nem mered!
Betegnek álma az, meddő s üres,
Gyermek vagy, hogy lidércet űzz, kövess?

Fel, fel! ne számláld a lépcső fokát;
Mi gondod rá, ha már megtapodád?
Szeszélyed- és sorsodnak légy ura! –
Itt a kötés… Bátran az alkura…!’
– – – »Én gyenge ember… kisértő, eredj…!?«
                  –
,Állunk, vagyunk a hegynek tetején,
Környöskörűl amit látsz, mind enyém…
Melyet kegyem, kit kedvel, annak ad…
– De most figyelj, és kísérd újjamat!

Itt végtelen s gazdag síkot találsz,
Tenger gyanánt borítja dús kalász;
Zöld réteken gyors mén szökel, riad,
És nyáj legel s ünő nevel fiat.

A halmokon must, méz s olaj csorog.
Ott a tenger, s a parti városok,
Hol a révbe sok terhes gálya hord
Gyöngyöt, füszert, rabszolgát s drága port.

Kincs a kalász, olaj, rabszolga, nyáj!
De több, mit a bányász csákánya váj,
Mig a hegyek kongó ürébe hat,
Itt, itt… közel van: lábaink alatt.

Mindez, ha kell, tiéd, – neked adom…!
Hajó az élet örvényes habon,
Hajó, mit a szél elkap s szirtbe sujt,
Ha nem hord kincsben mentésére sulyt.

Ész-, szív- s erénynek, – mondják! – tisztelet!
De a világ nem úgy mér: fontra vet
S mi viszen; kincsed lész előtte fő,
Egyéb minden, csak pótlék, üttető.

Nélküle semmi, minden vagy vele;
Büvöl, köt, ver s von csábos deleje,
Az ember megy, csak mutasd aranyod,
Alvajáróként, merre akarod!

Lelket, hitet megvásálhatsz ezen,
Köti magát barátság, szerelem,
Oh a világ elad mindent, mi szent,
S olcsón bocsátja el, bár tartja fent.

Föl hát! eredből, melyet megnyitál,
Csak egy csepp vér… s közöttünk a frigy áll;
Szolgálatomra lelked átadod…
S én felhozom szerencse-csillagod…!’
– – »Oh Sátán, szánj meg, s ne kisérts tovább!«