A KINCSKERESŐ.
A KINCSKERESŐ. – Tompa Mihály
Nagy erdőség felé két vándor indúl,
Ez ifju még, amaz már hetvenen túl;
Mely mint bomlott ostor szakadt két ágra:
Az útfőnél az agg leülve vára.
És mond: ‘Fiam! jobb lesz utazni ketten,
A nap leszáll, éj és vadon kietlen!
Én jó uton foglak vezérni téged:
És agg fejem minden bajtól te véded!’
S a két utas megy a setét vadonban,
Hovatovább egymáshoz fülve jobban;
– Nagy ritkaság, hogy ily hiven vezessék
Egymást: ifjú erő és agg eszesség!
És míg az ősz multjába tér, beszélvén
Jó, rosz sorsát, mely átvonúla éltén:
Előre száll az ifju gondolatja…
Tul a bércen szerető szív fogadja.
Amint az út fogy: lelke annyit érez,
Repülni vágy réglátott kedveséhez;
A lány szegény, nincs drága gyöngye, kincse,
Legfőbb kincsűl hogy a sziv őt tekintse!
És jő az est, leszáll aztán az éjjel, –
Birkoznak a kelő vihar szelével
A rengeteg hatalmas águ fái; –
»Vajh hol fogunk most enyhelyet találni?!«
Az agg letér az útról s jól irányoz,
Mert érve tág barlang sikátorához:
Leszállanak sötét öblébe annak,
Hol a vihar dühétől óva vannak.
S mig odafenn zuhog, csattog, villámlik:
Olykor hat egy múló rezgés odáig.
Vagy a hangos, öblös barlangtorokban
Megőrvényző szélvész zug ottan-ottan.
Rejtelmivel megérkezett az éjfél, –
Némán ül a fiú az agg fejénél;
Majd szól halkan: »Mit látsz öreg?« – de álom
Vett már erőt a fáradt úti társon.
Az ifju néz… szürkűlő fény világol
Előtte a barlang zugába’ távol;
S amint később erőt vesz a sötéten,
Lelket kap a fiú, hogy arra lépjen.
Tág pinceként ki van öblözve a fal,
Erős vasrács az ajtó, nagy lakattal;
S belől tömérdek kincs! medence, kádak,
Gyémánt- s arannyal színig töltve állnak.
És megkapván a kincsnek átkos éhe:
Nézett, bámult, – nem birt betelni véle!
»Hah! – gondolá – mint fénylik – mint mosolyg rám!«
Majd visszacsúsz, – s társát felkölti, mondván:
»Vén kalaúz, ébredj már álmaidbúl!«
Szél és vihar megszünt, az ég kitisztúl.«
És a setét, nyirkos helyről kilépvén,
Haladnak a kelő hold tiszta fényén.
Az ég boltján világok milliói…
S mig kezd az agg szent ihletéssel szólni,
Hirdetvén a nagy természet csudáit,
És lelke hisz, megnyugszik, érez, áhit:
Társát dühös kincsvágy kinozza útján;
Melytől végkép elszédülvén, vakulván:
Keblében sok nemes virágot elnyom,
– Szerelem és hüség virágit, – e gyom.
»Miért adnék e kincsből az öregnek?
Kit már ugy is maholnap eltemetnek!
Miért lennék egy szónak rabja holtig…?«
S szerelmeért szivére zúgolódik.
Eléje tűn a kis lak, kertje, tája,
De most azt oly szegényesnek találja;
S a hű leány, kis hófehér köténnyel…
De most reá gondolni szinte szégyenl.
Mennek tovább; – a bölcs öreg ha mit lát:
Elmélkedik, sok tárgynak érti titkát;
Ismér fát és füvet, hatásra nézve, –
‘Ez a vérfű, a bérc mesés növénye!’
És a fiú aggálya épen az volt:
Mint nyitja föl majd a nehéz vasajtót?
»Hah, itt a kulcs!« s mohón utána kapván:
Örvend a fü závárnyitó hatalmán.
Már megviradt. Az erdőből kiérve:
Az ifju szólt: »Ama kis lakba térj be!
S mondd a lánynak: reám többé ne várjon!
Szeressen mást, van más is a világon!«
‘Rosz úton vagy fiam! szivedbe látok…
Botor kincsvágy, hiú álom, nagy átok!
Érzelmeit, ha hű sziv szivnek adja:
Ez a kincs! és boldogság a kamatja!
Ódd a szivedet, hogy esküjét ne szegje…!’
De a fiú ezüst, arany betegje,
Se lát, se hall, – és megfordúlva gyorsan,
Eltűnik a sziklás, sürű vadonban.
Napok mulnak, – s a bérci tölgyek ágán
Nehány lomb csügg, az is színvesztve, sárgán;
Az ifju tán a sors kegyence eddig?
Sőt életén csak gúnyos átka fekszik.
A mély vadont bujván, mint a vadállat,
A kincses bolt nyomára nem találhat;
Fenn-léte kín, – s el-elszunnyadva néha,
Kinzó látvány s csalódás martaléka.
Láz van lelkén, reszket szederjes ajka,
Tépett, vadult, – nincs Isten képe rajta.
Nem tudja: most van-e gyötrelmes álma?
Vagy álom volt az, hogy kincset talála?
Eszébe jut szerelme, hitszegése, –
Tovább bolyong s lel újabb szenvedésre.
Ki a hűség ösvényéről letévedt:
Annak kinzó bolyongás lett az élet!
Aztán kincset s vak szenvedélyt megátkoz,
Visszavágyik az elhagyott leányhoz;
Amit üzent, megborzad rá…! de hátha
Mégis várná hiven a régi mátka?!
És a szíve most még gyötrőbb lángra gyúlad,
Mert hasztalan keres csapást vagy útat:
Irányt veszít; – az erdőből, bozótbul
Kijutni vágy, – de még belebbre bódul.
Igy van soká. Mig egy hűs alkonyatban
A kis lakhoz lyukad ki öntudatlan;
Benn hangzanak a vig násznép danái:
Kincset csak a hű szív utján találni!
