A BORISZÁHOZ.
A BORISZÁHOZ. – Tompa Mihály
Világodat ki vígan éled,
Királyilag s nyugton fecsérled,
Mit a fukar perc osztogat;
Mig más lenéz, megró, elítél:
Oh én irígylem sorsodat!
Bolondságban bölcs, dús szegényűl,
Szerencsés vagy szerencse nélkűl,
Nyugton ballagsz járt útakon;
Nem futsz az ingovány lidérce,
Hiú remény után vakon.
Vágyad könnyen s gyúltába’ célt ér:
Hajt a borág, – s a csalfa cégér
Lóg mindenütt, unszol, becsal…
Belől fogad szép szó, tüzes szem,
Vár a kedvet-szító ital.
S még némán ülsz, nem nyúlsz borodhoz:
A jó sors víg barátokat hoz;
Valamennyi korhely, de hű:
S minő órák! mint tombol a sziv…!
Ha szólni kezd a hegedű.
Megszépül a világ s kitárúl…
Szivárvány int a láthatárrúl,
Zöld ágon ül dalló madár;
Örömben reng a tiszta csermely
S a szellő azt susogva jár.
A bor s a jókedv árja pezsdűl:
Szép, szép az élet mindenestűl!
Útán, mely rózsás, egyenes,
Igazság, béke csókolóznak…
Hibás az, ki hibát keres!
Hol volnának szirtek, mocsárok?
Nincs itt kétség, nyomor, seb, átok.
A más mellére nincs ki hág…
Olyan jó s boldog minden ember…
Éljen e szép, dicső világ!
Igy. – S elszunyadsz a csárda padján,
Kemény az a diófa, – hagyján!
Elég finom pelyhhel tömött
Párnán ohajtják a te álmad,
Mely ringat lágy karok között.
Igyál… igyál. Boldog halandó!
Lehetnék bár hozzád hasonló,
Olyan, ki a pohárhoz ért:
Fagyos józanságom cserében
Odadnám a hő mámorért!
Csalódni és szunyadni vágyom…
Hogy az élet mindig ne álljon
Torzképivel szemközt velem;
Mert kín mindent érezni, látni,
Igy józanon, igy éberen.
Küzd sok nehéz kérdéssel elmém,
A bog csalárd végét ha lelném:
De bontva, még inkább kötöm;
El-elhagyom, meg újra kezdem…
Munkámban nincs siker s öröm.
Remegve várom, ami majd lész;
De hallgat a szó, nyugszik a kéz,
Mely rögtön alkot s romba zúz;
A multat kérdem a jövőről…
De nincs tanács, nincs kalaúz…
Gyötrődöm és lelkemre gyűl sok.
Az álló ködben, mely körűl-fog
És nem vonúl alá, se föl:
A gondolat… a gondolat, hajh!
Az észt rabolja el s megöl!
