LEVÉL ÖREG BARÁTOMHOZ.
LEVÉL ÖREG BARÁTOMHOZ. – Tompa Mihály
Mikor derűl a boldog nap reám,
Hogy újra látlak, édes öregem!
Hogy tűzhelyemnél s házi istenim közt
A bölcset, a barátot ölelem!
Siess! az élet könnyen megszakad,
Ha már folyt s tartott majd egy századig;
Ne hidd: hogy még lehet halasztanod
S szeszélyed a parkákkal játszhatik!
Tüznek s éltünknek, a költő szerint,
Eleje füst és vége hamv; – igen!
Az öreg keble hűl és hamvadoz…
Önkinzást vett a tört remény- s hiten;
Irígy, önző, türelmetlen, fukar,
Kor s élet benne rosz birót talál;
– A szövet selyme lassan lekopott
S nem látszik csak a vastag, durva szál.
Te, az aggság eszménye! fejeden
Idő s az ősz fürt szép királyi dísz;
Mérsék s erő, méltóság és kedély:
Megannyi drága kő, mit rajta bírsz;
Nincs gyengeség s kacérkodás vele,
Korod nem áll mellednek vérteűl;
S melyet nem vársz, melynek szépen kitérsz:
A hódolat folyvást eléd kerűl!
Szemed fénylő és homlokod sima,
Hangod tiszta s zöngelmes, mint az érc.
Eszméidben bátorság, friseség,
Itéleted mély és igaz, ha mérsz!
S minő cifrátlan, ódon, tiszta nyelv…!
Mint a vasáért becses régi kard;
S minő képek…! szó, eszme, színezés
Mind összeillő, mind egy célra tart.
Az én időmben… kezded, és e hang
Csudásan hat reám, s általhelyez
Más kör-, lég- és világba hirtelen…
Elmult idők nagy jelenésihez;
Nyilt ügy s ármány, nagyság és törpeség
Láttomra vívnak s győznek újolag,
– S melynek végét ama kor nem lelé:
Előttem a lefejtett gombolyag.
Csatán, törvényben, vendégség alatt
A régiek közt helyet foglalok,
És hallgatom, midőn fájdalmaik
S reményeik felől szólnak magok;
Jól látom a sorsot s a tévedést,
Az erkölcsöt, fogalmat, életet;
A férfi mit tőn a becsűletért,
Mit ifju és leány, ha szeretett.
És hordozol félelmes útakon,
Meredek szirt, zúgó örvény fölött;
S hogy szabadon itéljek: elvered
Szemem- s elmémről a sürű ködöt.
Istápolod tántorgó lelkemet,
– Hit s tagadás között ha tétováz, –
Hogy fásultság, bűn, kór s álom között
Ott rejtezik a kelesztő kovász.
Beszédednek varázsa elragad…
Mennyi igazság, nyúgalom, kenet!
Ajkamon vész el az ellenvetés…
Hol a bajnok, ki megvívjon veled?
Magam gyönyör közt általengedem
Lelkednek, amely fenten szállva jár,
Mikép, nem is lendítve szárnyait,
Magát a légre bízza a madár.
S ha könyveinket, – férfiak felől,
Kiket látál, tudál – átlapozod,
S olvasod a jól ösmért eseményt:
Elváltozik nyugodt pillantatod!
Majd szólsz, itélsz, – s naggyá lész a kicsiny
S a bálványok a földön fekszenek…
– Mesét tanultunk-e, melyet vakon
Irnak kibérelt, vagy kontár kezek?!
Jer! a divat-tan s bölcselet között,
S midőn nincs a közönynek szép, se rút:
Járjuk be ismét a szent helyeket,
Pendítsük meg az ösmert régi húrt! –
Mig a fontoskodó elmék szele
A porzó útakon végig-söpör:
Az órákat s időt bizalmasan
Veled tölthetni: tanulság s gyönyör!
Mig hívlak s várlak, szívem úgy dobog…
Hogy itt léssz: boldogít a gondolat;
De bús leszek megint, mert agg korod
Eszembe hozza elmulásodat…!
Mily veszteség leend, ha karjait
Kinyujtja a mulandóság feléd!
Neked örökké élned kellene:
Hogy írjad a világ történetét!
