Enkidu üzenete

Enkidu üzenete – Szabó Lőrinc

Míg Enkidu élt: keze a kezem,
szíve a szívem! Az érzékiség
csömörében egy vadbika tökét,
ahogy kivágta, forrón, véresen
csapta bele az égi Szerelem
arcába. (Óh, énbennem is milyen
dühök gyúltak már!) És a szörnyü hős
mily könnyen sírt (akár én!); és erős
testét (mint otthon húgomat a láz)
hogy megszállta a lassú sorvadás:
nagyon a rokonom volt!… Mamika
módján (egy lyukon át) hallotta a
sírok lakóit, s férges álmai
jöttek. – De, jaj, mikor már ő beszélt
a föld alól, s csak sírt, nem mondva, mért:
csak akkor hittünk, borzadva, neki,
és kirohantunk – van-e még remény? –
a sivatagba, Gilgames meg én.