Így teltek napjaink

Így teltek napjaink – Pilinszky János

Országh Lilinek

1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.

Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.

A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

2

Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.

Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.

3

Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.

4

Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.

Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait?

Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.

Övé lesz minden hatalom és dicsőség.

Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.

Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.