Hirdetés

Ének a kőszívű királyról

9 perc olvasás

Ének a kőszívű királyról – Pilinszky János

Sötét volt még az ég, aludtak még a fák, az ifjú, szép király midőn nyeregbe szállt. Még félig éjszaka terült a föld felett, az ifjú, szép király lován hogy útra kelt. Az álmos udvaron igyekvő szolganép, sietve futkosott, sürgött a sok cseléd, zajos vadászkutyák, mohó ebek csaholtak, űzték a vak homályt, a halványuló holdat. Kürtszó és fáklyaláng! A vén kapus kitárta: megnyílt a várkapu hatalmas tölgyfa szárnya. Mint jégverés futott alá a kis csapat, a vágtató király nyomán a szolgahad. Szép volt és fiatal, gyönyörű a király, de soha-soha szebb, se ékesebb talán, és soha szilajabb, mint akkor korahajnal, midőn vadászni ment a fegyveres hadakkal. A boltíves kapun, a függő hídon át, az éjszín lovasok, a villámló paták, zúgott a kis sereg alá a városon, király és szolgahad a szűk sikátoron. Mint jégverés elől, riadtan félreálltak a fák és kétfelől az udvarok, a házak és porba hullt a nép, a város árva népe, a föld porába dőlt, az út porába, térdre. Elébe hullt a nép, de meg se látta őket, a könnyeket a porban, az arcokon a könnyet. Sötéten ült lován a király, s hallgatott. Nyomában éjszinű lovak és lovasok. Nem élt uralkodó a földön gazdagabb, nálánál vakmerőbb soha, se zsarnokabb. Övé a föld, az ég, övé volt, senki másé, a roppant tengerek egyedül a királyé! Már túl a városon lankás mezőre értek, a nap korongja hogy a füves földre lépett; föltündökölt az ég, s a reggel langy sugára aranyból szőtt ruhát terített a világra. Zöldellő réten és fölszántott földeken lágy szellő fújdogált puhán és csöndesen; roppant erdőhöz ért, s megállt a kis csapat, a nyugtalan kutyák, megálltak a lovak. A tiszta csöndön át vadászkürt hangja harsant, hogy megrendült belé a lég, és fölriadtak az erdő vadjai; zúgott és reszketett a fölzavart vadon, a szűzi rengeteg. Gyilkolt a szörnyű had. A levelek, a lombok, a rémült fák felett madársereg sikoltott. Jajongva fölcsapott és hullt alá a mélybe, az üldözők nyila amelyet szíven érte. Röpült a gyilkos érc, és ölt a véres kardvas, futott a gyenge őz, tépetten fútt a szarvas. Összetört ágbogas gyönyörűszép agancsa, vérzőn bukott a rőt, rogyott a holt avarra. És harsogott a kürt, és egész napon át a gyilkos fegyverek, szálltak a vad paták. A nap is véresen merült alá a mélybe. Hatalmas éj terült akkor a föld szinére. Hatalmas éj borult a rengeteg vadonra; az eltévedt király szolgáit szólitotta. De sürgető szavára csupán a rengeteg, a sűrű, néma éj, a síri csend felelt. Hét nap s hét éjszaka, hét hosszú éjszakán bolyongott egymaga az eltévedt király, rengeteg mélyiről míg végre kitalált, és étlen, szomjasan meglelte városát. Sötéten állt a vár. Az íves ablakok halovány üvegén izzott a telehold. Palota kapuján ugyan ki zörgetett? Nézte a vén kapus a késő idegent. Álmából kelve a hunyorgó szolganép, a sok-sok álmos arc, bámulta a cseléd, ily késő éjidőn a holdsütésen át a néma udvaron ki az, kit jönni lát? S halotta szólni őt, a sápadt idegent tulajdon kisfia – és nem ismerte meg. És nem ismerte meg tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle. És gyúltak mécsek és lobogva éji gyertyák, meglátta a király, meglátta akkor arcát, szörnyű vonásait! Öregen, összetörten egy rémült idegent látott meg a tükörben. Akkor a szolgahad levetve őt a földre, karon ragadta és a kapukon kilökte. Az út porába dőlt, hogy arca csupa könny lett, oly végképp maga volt, mire a porból fölkelt. Fázott és éhezett, nem volt, ki megetesse, ily késő éjidőn ki házába eressze. Könnyek közt zörgetett, könnyek közt és hiába, a koldus idegent nem volt, ki bebocsássa. Kunyhóknak ajtaján, holdfényes ablakon, hiába esdekelt a bezárt kapukon. Dühödt kóbor kutyák csaholtak a nyomába. Jaj a földönfutó királyok éjszakája! Elhagyta városát, hajdani palotáját. A fagyos ég alatt egekbe nyúló szálfák: föltűnt a mély vadon. A rengetegbe ment. De nem fogadta be a zordon rengeteg. És nem fogadta be egyetlen árva éjre az űzött szarvasok meghajszolt, büszke népe. Irgalmat esdekelt, elébük hullt az árva. De nem fogadta be a szarvasok családja. És nem fogadta be az erdők madara, a menny lakói, a fészeklakók hada, a büszke szarvasok, a tépett rengeteg a hajdani királyt, hazátlan öreget! Hét álló éven át bolyongott számkivetve, hét álló éven át nem lelve kegyelemre. Pusztába ment, de a sziklák is kitagadták, tengerre szállt, de a hullámok partra dobták. Kívánta a halált, de még annak se kellett. Akkor a hajdani király vad jajba kezdett. Fölsírt boldogtalan tenyerére borúlva, mintha önnön szive jajához folyamodna. “Szegények közt szegény lehetnék, csak lehetnék – kesergett a király – szolgák szolgája lennék! Magányos gyertyaláng szegények asztalán, szegények éjjelén vigyázó gyertyaszál! Madarak fészkeit ölelő semmi szél, lennék a holt avar szarvasok fekhelyén. Darabka néma rög, lennék a föld sara, maga a puszta föld, lennék a föld maga.” Akkor az ég alól, miként az esti szellő, a messze rengeteg, eljött a távol erdő; lombos karjaival vigyázva betakarta, mint tékozló fiát tulajdon édesanyja. És jött az ég alól madarak csapata, a távol, messzi menny megannyi vándora. Hűvös forrásvizet és hozva édes termést, csőrükből megitatták, csőrükből megetették. És jött a szarvasok agancsos árva népe, a büszke szarvasok, eljöttek ők is érte, s az elveszett király törődött, gyönge testét, a megtalált királyt erős hátukra vették. S ahogy mind közelebb s közelebb ért vele ős városához a szarvasok menete, törődött tagjai megteltek friss erővel, miként a tavalyi faág, ha újra zöldell. Megnyílott városa, megnyíltak hajdani hatalmas városa ujjongó kapui. S miként a hazatért bűnbánók sírni szoktak, sírt, csak sírt a király hátán a szarvasoknak. Ünnepi lobogók lengtek az ég szinén, fújta a vásznakat, fújta a déli szél. És édes ünnepek szagos virágesője hullt, hullt az utakon a könnyes érkezőre. Megállt a kis csapat, megállt egy percre akkor, s az ujjongók közül egy csendes öregasszony, ősi szokás szerint, mit úgy kapott örökbe, a király lábait megmosta, megtörölte. Fényes zászlók alatt magas várába érve, kicsinyke kis fia futott, szaladt elébe. Kicsinyke kis fiát erős keblére vette, erős keblére, s ott zokogva átölelte. Szép, ifjú asszonya karján arany ruhával, fehér inggel kezében fogadta fenn a várban: aranyló új ruhát, új inget adva rája, szép, ifjú asszonya a könnyező királyra. Leomló fürtjei fénylőn körülragyogták. Meglátta a király, meglátta akkor arcát, ifjú vonásait: szemében sűrü könnyel megszépült önmagát találta a tükörben. Élt és uralkodott még sok-sok évig aztán országa népein, hatalmas birodalmán. Élt és uralkodott még sok-sok éven át, szeretve népeit, szolgálva városát. S hogy meghalt a király, s könnyek közt eltemették, századokon keresztül őrizte még az emlék; legendás életét megőrizte a nép, idézte, emlegette a késő ivadék: Volt egyszer egy király, szép volt és fiatal, de kőből volt szive, gőgös volt és szilaj. Sötétlő hajnalon elment vadászni egyszer szolgák hadával és vérszomjas, gyors ebekkel. Álló nap öldökölt, de eltévedt a hajszán, és ősz lett és öreg, földönfutó aggastyán. Elűzte őt a nép, tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle. De szörnyű vétkeit megbánta s megtagadta. Eljött a rengeteg akkor és betakarta. Az ég madarai megitatták, etették. Erdei szarvasok erős hátukra vették. Kicsinyke kis fia sírva futott elébe, kicsinyke kis fia apjának kebelére. Fiatal asszonya arany ruhával várta, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!