Hirdetés

Ég és föld gyermeke

10 perc olvasás

Ég és föld gyermeke – Pilinszky János

A vadászat végére ért, hazafelé indultak éppen, némán vonult a kis csapat az alkonyati erdőszélen; előbb a lovak, lovasok, aztán az árnyékuk gyalog, keveredve a patazajjal fáradt árnyak a holt avarban. S ahogy így mentek csendesen az alkonyati ragyogásban, egyszer csak lekapja nyilát, megtorpan a király lovával; megáll ámulva, s mint aki álmában nem tud szólani, csak bámul, föl-föl egy sudár fa magányos és magas csúcsára. Oly gyönyörűség, amit lát ott: szemközt a leáldozó nappal fényes tollú, karcsú madár hintáz az ágbogas magasban; ezer, s ezer madár közül egyedül és egyetlenül, a legszebb és legkedvesebb, égi madár, egyetlenegy! Akár a puha szellő, hangja, akár szelid búvó patak, kristályosan csobog az erdőn, bűvöl a csöpp madárkahang; s mintha varázsos álom szállna, édes varázslat a királyra, hallva a madár énekét ölébe ejti fegyverét. S azontúl minden alkonyatkor megáll a szálas tölgy alatt, s a fűbe ülve, úgy vigyázza, lesi az édes hangokat; eljár az idő, ősz a nyárra, szelek érkeznek a világra, madarak, felhők útra kelnek országútján a zord egeknek. Sír a madár: “Jaj, el kell mennem!” Sír a király is: “Jaj, ne menj! Ne hagyj magamra!” – ifjú arcán szalad a könny. – “Maradj velem! Kovácsolok aranyból zárat, csinálok neked aranyházat, aranykalitkát ácsolok, ütök rá gyémántlakatot.” De ki se mondja, s a madárka kezére száll, és ott megül. Bámul a király a madárra, nézi kezét hitetlenül. Eláll bele a szívverése, oly félve zárja tenyerébe, úgy siet, úgy szalad vele szívrepesve hazafele. Csukja igazi aranyházba, üttet rá gyémántlakatot. Ül a madár az aranyházban, színarany fények közt ragyog. Szomszéd királyok, hercegek, csodálják diszes fövegek, arany királyi koronák ámulják szépséges dalát. De amint telnek a hetek, amint elmulik napra nap, éneke egyre csendesebb, hangja mindinkább elapad. Szótlan gubbaszt a kalitkában, néma madár a némaságban, királya bárhogy kérleli, étel, ital se kell neki. “Mi búsit, én szép madaram, én örömöm, mi kellene, drágakő kalit, drágakő, tükör, gyémánttükör bele? Felelj, én mindenem, felelj, tiéd, a tiéd mindenem! Aranylakásod szűk talán? Tiéd királyi palotám!” “Nem kell nekem a palotád, kegyes uram, nemes királyom, csak eressz vissza, jó uram, a fák közé, szabadba vágyom! Fogoly vagyok én, emberek, fogoly vagyok én köztetek, mire is juttok egy madárral, erdei bújával, bajával?” Vette szótlan a madarat, s még akkor éjjel lóra szállt, és vitte őt a bús király, a kedveset, az éjen át. Fehéren tündökölt a hold, fehér a rét és néma volt, sötét az erdő és hideg, mint frissen ásott sírüreg. És megnyitotta tenyerét! És mégegyszer szivére zárta! Egyetlen kedves madarát csak még az egyszer, utoljára! Zokogva búcsuzott elébb s hogy széjjeltárta köpenyét: karjai közt a holdsütésben, gyönyörű lányt tartott ölében! Micsoda lázas vágta volt az, micsoda út hazafele! Futott a király a leánnyal, élő vihar, rohant vele! Micsoda csillagok ragyogtak! Minden csillagok ott lobogtak hollófürtjein a leánynak, ifjú szivében a királynak. Ültek is olyan lakodalmat, milyet nem látott földi szem; jöttek a nagyhirü királyok, jöttek szárazon és vizen; hét nap, hét álló éjszaka visszhangzott a palota, égett királyi gyertyasor a fejedelmi abroszon. Szivbéli igaz boldogságban élte nyarát az ifjú pár; csak olykor búsult a királynő, állt meg egy percre tétován; vagy pillanatra félreült, vagy erkélyére menekült, vagy tűnődve az udvaron eltünt a kanyargó uton. “Felelj, felelj, én kedvesem, vásárba menni volna jó?” – s már vitte őket gyors fogat, repült velük a fürge ló. Körül a nép vidám kacajjal, vásári nép a forgatagban, s a nevetésre, vig zsivajra földerült a királyné arca. Aztán megint derűs napok, s az édes boldogság után megint bánat a királynén, valami titkon újra fáj; megint csak búsul, kóborol, bolyong a sétáló-úton, el-eltűnődve, egyedül megint a fák közé vegyül. Ott lel rá éjjel a király, ott talál rá egy éjszaka, fölötte ég és csillagok, s egy óriási lombú fa; a tárva-nyitva menny alatt, mint földre hullott madarak. ott kuporog, ott sír szegény a kert szeles, vizes füvén. Hozatja legszebb lovait, elő a báli díszfogat! Nehéz gondok közt a király még akkor éjjel befogat. A maszkabálok gyertyafénye, az éji ünnepek kedélye, az álarcos bújocska-játék, majd fölvidítja a királynét! S jönnek haza a díszfogattal, az erdőn át hazafele, akár egy üvegkoporsóban, a király s néma hitvese; árva szive a királynőnek – a némaságban hallani! – majd megszakad szive a nőnek, madárszive, a hajdani! Megbujva a toronyszobában, együtt sírnak odahaza, csak a cselédség meg ne tudja, együtt zokognak éjszaka; kedves ura keblére bujva, minden szerelme odahúzza, s ragadná mégis messzire hajdani vadmadár-szive! Nagy a királyné bánata, de még nagyobb a király gondja; lépéseit a palota álló éjszaka visszhangozza. Könnytől s harmattól nedvesek az átvirrasztott éjjelek, azontúl minden éjszaka könnyek és sóhajok sora. Ekkor fut fel a lobogó, hirdeti kürtjel, messze zengő, röpiti hírét szerteszét, hogy gyermeket szült a királynő. Hallhatják földek és egek: királyi gyermek született, utóda a királyi trónnak! Trombita szól, dobok dobolnak. Lobognak fejedelmi gyertyák, kigyúl a fényes gyertyasor; ezernyi gyertya lepke-lángja lobog a díszes asztalon. Jobb oldalán király-urának, sátorában a ragyogásnak, sír a halovány kismama. Könnyein átsüt mosolya. Soha ily csöndes örömöt! Soha ily édes boldogságot! De lélegzete is eláll, maga körül a vigasságot, már nem látja a fényes termet, kioltja egy roppant lehellet: feje fölött, a tág magasban, lágyan suhogó zajokat hall. Madarak őszi vonulása! Megindult szárnyas áradat! Hivják igyekvő szárnycsapások, hallja a hivó hangokat! Vándor egek és kóbor felhők hivják magukkal a királynőt; s ő kel helyéről: engedelmet, ugy hallotta, fölsírt a gyermek Remegve fut a termen át, végig az üres folyosókon; szalad a lépcsőn fölfele, csak el a zajos mulatóktól, mind távolabb és mind messzebbre! Fölér a néma emeletre. Végre beléphet a szobába. Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja. Gyertyát gyujt és a gyertya fénye feltündököl a kis szobán, ragyog az árva csöndben, árván tündököl alvó kisfián. Gyertyát gyújt, s tükre üvegében nézi magát a gyertyafényben, látja magát, de mintegy holtan, akár egy üvegkoporsóban. Előtünik halavány válla, még egyszer holló fürtjei; lerakja aranykoronáját, fehér fátylát is leveti; utoljára a fényes csöndbe, hajol a szomorú tükörbe, mint aki többé sose látja, mered a hófehér szobára. S mintha álomban, úgy zokog fel, húnyja le síró két szemét, hullatja könnyét kisfiára, siratja alvó kicsinyét. Szegény szive, egy pillanat, úgy érzi, menten megszakad, oly örvényes, viharos éjjel kavarog vadmadár-szivében. Azután ablakába áll, és ablakát szélesre tárva a szeles csillagokra néz, kinéz a holdas éjszakába. Felhők vonulnak, égi tömjén vonul a mennybolt sik ezüstjén, tenger madár, igyekvő árnyék hívja, kiáltja a királynét. Egy pillanatra meginog. Fájdalmas örvény ereje, kavargó sodrás emeli a szeles csillagok fele! S már ott röpül az éjszakában! Vándormadarak csapatával ott röpítik őt hajdani, repesve szálló szárnyai! Hiába lesi a király, hiába lesi: hitvese ilyen sokáig hol marad? Keresteti mindenfele. Többé már sehol sem leli, hiába is keresteti! Elment a szép királyné, elment! Nem is jön vissza soha többet. Nem is jött vissza soha már. Örökös gyász borult a házra, örök búbánat a szivekre, fekete szín a palotára. Teltek és múlottak az évek, eljárt a tél, és megint tél lett, s a királyné csöpp fiacskája, szelid gyermekké nőtt az árva. Volt egy sípja; azon ha játszott, oly szépen játszott hangszerén, még a szellők is elcsitultak, még a szivek is e zenén. A madarak köréje szálltak, és megálltak az emberek. Olyan különös volt e sipszó: ég és föld között lebegett. Oly különös volt muzsikája, és olyan különös e gyermek; naphosszat szótlan kóborolt, vagy árva tornyokon merengett, Vagy épp egy hidra könyökölt. Így élt az emberek között, kik el is felejtették régen. Pedig egy madár lakozott, pedig egy madár élt szivében.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!