Szemét és csillagok között

Szemét és csillagok között – Kosztolányi Dezső

Ha emberek közé megyünk, fényes terembe,
          remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
          oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd – ők állnak, ülnek,
          vagy fekszenek, nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtve-élés,
          vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk,
          köldökzsinórját tépjük esztelen,
mi Mágusok vagyunk, Előidézők,
          és korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
          bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán,
folyton-folyó és folyton-újuló lét,
          síkos, csuszamlós trottoir-roulant,
hullám a szélben, szél a fellegekben,
          szemét és csillagok közt a kezünk,
bizonytalan habokban, életünkben
          alélva és őrjöngve evezünk –
csak evezünk a ködben és a szélben,
          mint tántorgó és ájult szívbajos,
ki kétes életének óceánján
          rozzant ladikkal tétova hajós.