Ha néha-néha meghal valaki,

Ha néha-néha meghal valaki, – Kosztolányi Dezső

Ha néha-néha meghal valaki,
egy délután ordító trombitákkal
viszik a megdöbbent utcákon által,
s egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen
a pap, a pluviále és a szolgák,
vörösre sírt orrokkal a rokonság,
a gyászszegélyes kendők a szemen,
s később a hanton, ha az este jön,
magányos sírás künn a temetőn,
egy anya, aki gyászruhába, sírva
kis pléhkoszorút igazít a sírra…

De mégis gyönyörű ez, s kis szivemben
valami mondja, hogy ez az egyetlen,
csupán ez a nagyság, mely itt megy el,
és bánatomra harsogón felel
a trombiták kövér, aranyló torkán
egekbe zengő beethoveni orkán.
A hangszerek a ködös égbe nőnek,
és este, este a felhő-mezőnek
szélén gyakorta látom,
hogy gázol a homályon –
csupa köd, zene, fellegek –
egy óriási gyászmenet.