Én öngyilkos leszek…

Én öngyilkos leszek… – Kosztolányi Dezső

Én öngyilkos leszek…
          mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
„Szegény fiú” mondják majd hangtalan,
„egy pici angyal felrepült az égbe”,
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: „Szegényke”…