Hirdetés

ÉDES ANNA – 16. ANYAG, SZELLEM, LÉLEK

20 perc olvasás

ÉDES ANNA – 16. ANYAG, SZELLEM, LÉLEK – Kosztolányi Dezső

Vizyék Három Király napján Tatáréktól jöttek egy nagy politikai ozsonnáról, melyen két miniszter is részt vett.

Az asszony, mikor a konyha ajtaja elé ért, hirtelenül megállott.

Benn a konyhában egy idegen férfi volt, egy férfi, akit nem ismert. Ott ült az asztalnál, s mellette – elég messze tőle – Anna.

Láttára az ismeretlen férfi illemtudóan fölkelt, és köszönt:

– Jó estét kívánok.

Most jobban lehetett őt látni, mert a lámpa megvilágította halvány arcát és szőke, selymes haját. Világosszürke ruhát viselt, hosszú nyakkendőt.

Vizyné csak fürkészte egyre bizalmatlanabbul, magában tanakodva.

– Nem tetszik megismerni – mondta a férfi nem kellemetlen bariton hangján, és mosolygott. – A kéményseprő…

– Á, maga az? Nézze, meg sem ismertem. Így még nem is láttam. Jó estét, Báthory úr, jó estét.

A hívatlan vendég nem sokáig alkalmatlankodott, megvárta, míg a ház úrnője bemegy – kicsit késlekedett, hogy ne legyen az a színezete, mintha szöknék – aztán csöndesen távozott.

Vizyné szeméről most hullott le a hályog. Révedezve csóválgatta fejét. Erre nem is gondolt. Nem gondolt arra, hogy Annának máshoz is köze van, máshoz is köze lehet az ő Annájának, s egy akárki egyszerűen beülhet hozzá. Az egész olyan kellemetlen volt – és tapintatlan -, valósággal nyílt jogbitorlás, olyanforma, mintha a kéményseprőt az ő fehér díványán találta volna, a hálóban, és ott kedélyesen pipázott volna. A szemtelenség fölháborította, de nem szólt semmit. Lassan, hozakodott elő:

– Mondja, Anna, hát magához jár ez?

– Néha benéz.

– Mi az, hogy “néha”? Talán nem is először?Máskor is itt volt már?

– Máskor is.

– Hányszor?

– Olykor.

– Ezt nem szeretem. Nagyon jól tudja. Egy idegen férfi az én házamban. Sehol a világon nem szokás ilyesmi.

– Ő jön. Nem kergethetem ki.

– De az nem úgy van, kérem.

– Tőlem akár otthon is maradhat.

– Hát akkor mért nem mondja meg neki? Mondja meg.

– Nem bírom, méltóságos asszony.

– No, akkor majd megmondom én. Magának más dolga van.

– Tessék megmondani. Nekem igazán mindegy.

Vizyné beszélt a kéményseprővel, az nem mutatkozott többé, de a dolog ezzel közel sem volt rendben. Amíg főztek, folyton rágta a lány fülét:

– Udvarolt magának?

– Beszélgetett.

– Telebeszélte a fejét. Meg akarta bolondítani.

– Hol a vaj, méltóságos asszony?

– Ott az ablakban, fiam. Vigyázzon, Anna, nagyon vigyázzon. Csak megzavarja. És miket mondott?

– Egyszer azt mondta… – kezdte, de a vízvezetékhez ment, a csuporba vizet engedett, úgyhogy Vizyné nem hallhatta, mit beszél.

– Szóval, mit mondott? – vallatta, miután Anna a csuprot a tűzhelyre tette.

– Azt mondta, hogy nincs senkije.

– Mást nem?

– Meg hogy egy asszony kellene.

– Érdekes. És mit felelt rá?

– Semmit.

– Okosan tette. Nevetséges. Nem magának való ez. Anna igazat adott neki nyíltan is, belül a lelkében is, de mihelyt nem hallotta érveit, megtántorodott.

Az újság, hogy Annának valami kérőféléje akadt, nem maradt titokban, megtudta az egész ház, s a lakókat két pártra szakította. Báthory úr gondoskodott arról, hogy távollétében hátvédeket teremtsen magának, és megdolgozza a közvéleményt. Mindenekelőtt a cselédekre támaszkodott. Ficsorné, akinek ígért valamit, ha Annát megszerzi, föltétlen híve volt. Ő nyerte meg az ügynek Stefit is, aki biztatgatta Annát, hogy legyen esze, ne válogasson, különben úgy jár, mint ő, aki harminckét éves korában is szolgálni kénytelen. Etel, a Moviszterék öreg Etelje nem egészen állt kötélnek. Elismerte, hogy szép dolog lenne, de nevetett, hogy minek egy cselédnek férjhez menni, addig boldog, amíg lány. Drumáék határozottan a házasság ellen foglaltak állást. Moviszterné semleges jóindulattal tekintett az események elé.

Ezek mindennap kioktatták. Az egyik arra figyelmeztette, hogy siessen, a másik, hogy a világért se hamarkodja el, még ráér. Anna annyi tanácsot kapott, hogy belekábult, és mikor számot vetett magával, hogy hányadán is áll, legjobban szerette volna, ha békében hagynák, vagy ők maguk határoznának akárhogy. Utálta az egészet. Mindig azoknak a pártján volt, akikkel legutoljára beszélt.

Nem lehetett tudni, hogy mi ütött hozzá, hogy kivel beszélt utoljára, kivel nem, hogy az egymásnak ellentmondó tanácsok zavarában kikre hallgatott, egy napon azonban mégis ez történt.

Anna krumplihámozás közben nyugodtan és egyszerűen közölte asszonyával, hogy keressen másik lányt, ő férjhez fog menni, minél előbb, mihelyt az új cseléd helybeáll, ha lehet, már most tizenötödikén szeretne, ha nem lehet, akkor legföljebb elsejéig várhat.

A fölmondás nem volt rideg, de hivatalos.

Vizyné most egy szóval se próbálta lebeszélni, tudomásul vette, éppoly hivatalosan. Végignézte, mint egy idegent, s fejét büszkén fölemelve kiment a konyhából.

Ez a csapás nem jött váratlanul, hisz már hetek óta feje fölött lebegett, de talán annál rettenetesebb volt.

Anna hatodik hónapja szolgált nála, addig, ameddig egyetlen cselédje sem. Úgy hozzászokott, hogy el sem tudott helyette képzelni mást, senkit, se jobbat, se rosszabbat. Nem is nézett új lány után. Az első izgalom után átadta magát valami fatális tétlenségnek, valami tárgytalan bizakodásnak, melyben a spiritisztáknál csak megerősítették. Ott burkolt formában megkérdezte a szellemét, az ő áldott védőszellemét, hogy mit cselekedjék: attól azt a választ kapta, hogy “az, amitől tart, semmi esetre sem fog bekövetkezni, de most nagyon keménynek kell mutatkoznia”. Ebben meg is nyugodott.

Közben azonban beteg lett.

Az ura egy délben az ágyban találta, feküdt az elsötétített hálószobában, jeges borogatással a fején, s egy orvosságos üvegből tormaszeszt szagolgatott. Az ő betegsége, mely kisebb-nagyobb időközökben visszatért, rendszerint roham alakjában jelentkezett: hirtelen, minden ok nélkül sírógörcs fogta el, megfájdult a feje, csillapíthatatlan fejfájás kínozta órákig, míg az ideges gyomor hányás által könnyített magán, akkor a fejfájás is lassanként megszűnt. Ezt az orvosok “hisztériá”-nak nevezték, de tenni semmit se tudtak ellene.

Vizy nem is üdvözölte, egy rosszalló pillantást vetett rá, aztán hátat fordított. Feleségének a betegsége mindig inkább bosszantotta, mint megijesztette. Személyes sértésnek tekintette, hogy beteg is mer lenni.

Délután a beteg állapota rosszabbodott: nyögött, jajgatott, csapkodta kezeit, aztán, nagysokára, hányni kezdett. Anna jött-ment a lavórral.

A doktor csak rendelőórája után érkezett. Unottan akasztotta föl télikabátját, s bement a betegszobába, már felöltve nyájas, társadalmi arcát. Meggyújtotta a hálószekrényen álló kis villanylámpát, mire a beteg panaszkodott, hogy nem bírja el a fényt, és a körötte levő sok zsebkendő egyikét szemére szorította.

Moviszter mindenekelőtt azt tanácsolta, nyissanak egy ablakrést, mert nagyon fülledt a levegő. Vizy az ágy fejénél állt, intézkedésre készen. “Angyal”-nak nevezte feleségét – a leánykori nevén -, mint mindig, mikor idegen volt jelen, s érdeklődött hogyléte felől. Az orvos pirongatta a betegét. Kezébe vette a kezét, sokáig ott tartogatta, anélkül hogy valamit szólna. Megolvasta érlökését, meg is hőmérőzte. Bólintott, hogy nincs láz, minden rendben.

Aztán, hogy valamit tegyen, az általános vizsgálatra tért. Föltakarta a testet, és nézte. Ismerte ezt a testet, akár a hangoló a zongorát, melyet gyakran hangol, minden kalapácsát és billentyűjét, de tudta, hogy a gép maga még nem minden, s ahhoz, hogy a kalapácsok és billentyűk összejátszásából valami igaz keletkezzék, valami élet és zene, más egyéb is kell, mert ez a tapintható, önmagába zárt valami a körülötte lévő nagy mindenségben nincs egészen elszigetelve, amint látszik, nincs egészen egyedül és idegenül, hanem össze van kötve égen és földön mindazzal, ami él. Kiábrándultan fogott hozzá a formasághoz, melyet már annyiszor hiába csinált végig életében. Nyomogatta a gyomrot, a beleket, felültette a pácienst, szépen megkérte, hogy sóhajtson, hallgatta a tüdejét, kikopogtatta a szívtompulatot, s udvariasan megköszönt mindent.

A férj e vizsgálat alatt a lélegzetét is visszatartotta, hogy ezzel az orvos munkáját mintegy elősegítse. Vizy ama huszadik századbeli, művelt emberek közé tartozott, akik az orvostudományban, melyet az egyetemen tanítanak és általában mindabban a tudományban, melyből hivatalosan diplomát szolgáltatnak ki, oly vakon hitt, mint hivő a vallásában. Minden orvost oly lénynek tekintett, aki valamivel többet tud rólunk, s ezért bizonyos titokzatos fényben látta őket. Moviszter mozdulatait szintén így figyelte. Amint lerázta a hőmérőt, s közben kézelőjének inggombja csörrent, úgy érezte, hogy ez a hőmérő most “orvosilag” csörren. A tüdőhallgató gumicső, valamint a sztetoszkóp hasonló borzongást ébresztett benne. És folyton arra várt, hogy a doktor, aki felesége fölött hajladozott, egyszerre fölkiált, hogy ebben a pillanatban végre megtalálta az igazi bajt.

Moviszter ellenben így szólt:

– Én semmit se találok.

– Nem a gyomra?

– Ott nincs semmi.

– A tüdeje?

– Az teljesen tiszta.

– És a szíve?

– Kitűnő szíve van.

– Mit egyék?

– Ami ízlik.

– Egy kis könnyű becsinált levest? – segítette Vizy.

– Azt is.

– Nem írsz föl valamit?

– Fölírhatok – mondta Moviszter szórakozottan.

Föl is írt valamit. Vizy buzgólkodott:

– Rögtön elküldetek érte.

– Nem olyan sürgős.

Moviszter a receptet a betegnek adta.

– Ebből tíz csöppet méltóztassék majd bevenni egy kockacukorral. Tizenötöt is bevehet, ha nyugtalan, de csak akkor. Inkább sokat pihenni, szórakozni. Fáj még a feje? Na, már nem is fáj. Mondtam, nincs semmi baja.

Kezet nyújtott, hogy elbúcsúzzék.

– Az a baja – szólt Vizy, s feleségére pillantott -, Angyal, beárulhatlak? Kérlek: az a baja, hogy örökké idegeskedik. Fölmondott a cselédje, férjhez megy…

– Úgy – szólt Moviszter.

– Ezzel izgatja magát, már egy hete. Nem alszik.

– No, csak nem komolyan? – kérdezte az orvos.

– Bizony, nem valami kellemes az – mondta Vizyné rekedten. – Betanítottam, és most egyszerre itthagy.

– Hát ez így szokott lenni.

– Mert hálátlanok, mert nincs semmi belátásuk. Egy fél esztendeig fáradtam, vesződtem vele. Érdemes volt?

– Nézze, méltóságos asszonyom, nekem van egy páciensem, hetvenhat éves, és most kezd angolul tanulni. Mire megtanul, talán meg is hal. Vagy mondjuk, hogy nem hal meg egyhamar, s később – majd százéves korában – úgy hal meg, hogy tudott angolul. Érdemes volt? Vagy érdemes húszéves korunkban elkezdeni akármit? Igenis érdemes: valahogy csak el kell tölteni az időt.

– Pedig ez olyan jó lány volt. De megőrült – suttogta Vizyné -, egészen megőrült, doktor úr.

– Dehogy is őrült meg. Csak férjhez megy. Tessék hagyni, hadd menjen. Majd kap másikat.

– Ilyet, mint ez? Soha.

– Hát nem ilyet. Mondjuk, nem ilyen jót, hanem valamivel rosszabbat.

– Aki majd lopni fog nekem.

– Hát majd lopni fog. Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.

– Mint a maguk Etelje? Már bocsásson meg, doktor úr, de én ilyent nem tűrnék meg a házamban. Mindig csodálkoztam is önön…

– Hiszen én se vagyok elragadtatva tőle. Még a pácienseimmel is gorombáskodik. Múltkor lehordott egy beteget, mert nem törölte le a lábát. De hát mit tehetek? Mindenkinek van valami hibája. És ez természetes. Bele kell törődni. Az ő helyzetük sem rózsás. Annyit fáradnak, vesződnek, s a munkájuk olyan, hogy abban még örömük se telhet, mert mihelyt készen van, már elmúlik, nyomban fölfalják mások, bepiszkítjuk és elrontjuk mi, kérem, mi. Hát hadd legyen legalább az a kárpótlásuk, hogy kicsit rosszak is lehetnek. Meg kell ezt érteni.

– Hiszen értem – bólintgatott Vizyné, s könnyes pilláján a zápor után egy kis sugár tetszett föl. – Csak egyet nem értek. Mondja, kedves doktor úr, mért olyan disznók?

Moviszter látta, hogy két malomban őrölnek, nem is folytatta, hanem ezt dünnyögte:

– Persze, persze. Szóval, amit mondtam: tíz-tizenöt csöppet…

Vizyné utánapillantott, kimeresztve a szemét. Elhatározta, hogy többé életében nem hívatja le ezt a vén szamarat.

De az ura, aki kikísérte Movisztert, és visszajött, így szólt:

– Igaza van a doktornak, teljesen igaza van. Nincs semmi bajod. Mit tartod mindig a hajadon a kezed?

– Zavar talán?

– Nagyon. Egész nap fő a fejem a hivatalomban, és mikor hazajövök, ilyesmivel traktálsz. Kisstílűség. Majd keresel egy másikat, és punktum.

– De értsd meg, nekem föltétlenül szükségem van rá.

– Túlzás. Te mindig túlzol. Derék lány, elismerem, de végre senkit se lehet kényszeríteni. El kell engedni.

– Márpedig én semmi körülmények között nem engedem el.

– Mit csinálsz? Ha a fejed tetejére állsz, akkor is elmegy. Csak idegesítesz most, mikor legtöbb a dolgom. Különben is torkig vagyok ezzel a cselédüggyel, hagyd egyszer s mindenkorra, az ördög vigye el, menjen már a fenébe, menjen a pokolba.

– Ne ordíts.

– Te ne ordíts. Komédia. Vagy talán azt hiszed, hogy amit ez megtesz, azt más nem tudja megtenni?

– Nem – kiabált az asszony, és föltérdelt az ágyban, fehéren, az ingében, hadonászva -, nem, amit ez megtesz, azt más nem tudja megtenni.

– Te nem vagy normális – rivallt rá Vizy, és csodálkozva nézte feleségét, aki maga is megijedve visszafeküdt -, te nem vagy normális.

– Te pedig durva vagy, goromba vagy, mint a pokróc, olyan goromba vagy, olyan komisz vagy. Egész életedben is az voltál hozzám, olyan durva… olyan komisz…

Az asszony törölgette lassan szivárgó könnyeit az ott heverő sok zsebkendővel, hol az egyikkel, hol a másikkal. Vizy leült és piszkálta az orrát. Hallgatta, hogy szidja őt, türelmesen, megadóan hallgatta, mint a férjek, akik csalják feleségüket, s olykor vezekelni kívánnak miatta. Aztán csöngött a telefon, az íróasztalhoz sietett, tenyerét a tölcsér köré formálva beszélt valakivel, igennel és nemmel, de nagyon halkan, vette a kabátját, elment hazulról.

Vizyné egyedül maradt a nagy lakásban. Még sírdogált kicsit, majd kifáradt, és mozdulatlanul bámult maga elé.

Egyszerre az ágy előtt állt Anna.

– Csak azért jöttem – rebegte -, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni?

Az asszony nem felelt. Mióta megtörtént a fölmondás, egyetlen szót se szólt hozzá, annyira gyűlölte, hogy látni se bírta.

Anna várt, tétovázva a gyűlölet légkörében, mely hidegen vette körül. Sajnálta a méltóságos asszonyt, hogy beteg, hogy annyit szenved, s ezt talán ő is okozta.

Vizyné fölsóhajtott. Érezte, hogy a zord hangulat valamit enyhült, a lány még mindig ott ácsorgott, nem akart elmenni. Ekkor megigazította kispárnáját, s korholó, de békülékeny hangon így szólt hozzá:

– Na, megjött már az esze?

A lány válasz helyett lehajtotta fejét.

Vizyné nagy szünetekkel beszélt:

– Mert tudnom kell… Nekem elég volt ebből egyszer, többet nem akarok ilyen szcénát… Nem tartóztatom… Jogában van… mehet… itt hagyhat, a tél közepén, magamra… Senkit se lehet kényszeríteni… Ha nem tetszik, szépen elválunk… Ha pedig marad, akkor marad… Különben én nem értem magát… Mi baja volt itt…? Bántották…? Nem kapott eleget enni… Pénzre van szüksége…? A bére ott van a takarékban… gyűlik, …mért nem szól…? Akkor veheti ki, amikor kívánja… majd vásárol rajta valamit… valami értékeset… Vagy emeljek…? Arról is lehet szó… Mit akar?

Anna kicsit előrelépett. Vizyné elérkezettnek látta a pillanatot, hogy végképp levegye a lábáról, most hallotta a szellem szavát, hogy csak keményen, keményen:

– Maga se tudja, hogy mit akar… Hisz ennek a szerencsétlennek, aki elvette az eszét… Ismerem ezt a fajtát… Fűt-fát ígérnek, aztán otthagyják… Annyit se keresnek, hogy el tudja tartani… Miből élnek…? Hol laknak…? Maga bemenne abba a piszkos kis lyukba, megpenészedni…? Ezek csak cselédet akarnak, ingyen cselédet, aki mos rájuk… még bért se fizetnek… egy jó bolondot… nem feleséget… Aztán, még ha fiatal volna az a kéményseprő… De már nem is fiatal… És özvegy… Akkora lánya van, mint maga… Én ismerem azt a kis dögöt… Az kikaparja a maga szemét… Mostoha akar lenni…? Ó, láttam én már ezt… sok cselédem férjhez ment… aztán jöttek, hogy az uruk veri, hogy részeges, hogy nincs munkája, hogy jaj, méltóságos asszony, kezét csókolom, ha én még egyszer visszakerülhetnék ide… Könyörögtek… De aki egyszer innen kiteszi a lábát, az nem kell… Mi lesz akkor magából…? Hová megy…? Haza…? Mehet a zsidókhoz… zsidó helyekre, ahol… Micsoda…?

A lány suttogott valamit, mosolyogva. Vizyné még egy szelíd támadást intézett:

– Ne tegye tönkre az életét, ne tegye tönkre a fiatalságát… azt a gyönyörű fiatalságát… mert megbánja keservesen… Hallgasson arra, aki okosabb… aki tapasztaltabb… Nem mondom, ha valami érdemes volna… De hát ez…? Majd akad valaki… később… akkor férjhez adjuk… Én nem erőszakoskodom… Gondolja meg még egyszer, de most utoljára… Majd holnap adjon választ… Előbb jól gondolja meg…

Anna végigsimította haját.

– Én már döntöttem.

– Szóval marad?

– Maradok.

Vizyné a nagy csata után párnájára hanyatlott.

– Nem tetszik valamit vacsorázni?

– Semmit – mondta. – Vagy adjon egy kis befőttet. Már két nap óta egy falatot sem ettem.

Anna oly fürgén és boldogan szolgálta ki, mint még soha.

Spanyolmeggyet hozott. Vizyné a papírcímkén fölismerte Katica szálkás betűit s így szólt:

– Ez még tavalyi, a Katica csinálta.

És ekkor hosszú idő múltán rágondolt. Míg kanalazta a sötétpiros levet, és a magokat kiköpte egy tányérkára, a régi cselédje járt eszében, mintha ebbe a befőttesüvegbe, mint egy energiatartályba belefojtotta volna munkája feszítőerejét, s az most kirobbant volna. Még több napig tartott a spanyolmeggy. Valahányszor evett belőle, fölrémlett valami, de mikor a papírcímke szemétre került és az üveget kiöblögették, nem jutott eszébe többé.

Különben szent volt a béke. Anna maga ment át a kéményseprőhöz, s oly határozottan kiadta az útját, hogy az megsértődött, alig két hétre rá feleségül vette az erzsébeti özvegyet, akinek van egy kis háza is. Ő ezt nem bánta nagyon. Ha vallatgatták, hogy jobb-e így, azt mondta, talán jobb is.

Az izgalom elült a házban.

Stefi maga se védte már álláspontját. Leverten járkált, őt is valami kellemetlenség érte. Amikor már megtanulta a körmagyart, s lakkcipőjét is megvásárolta a bálra, ahol úri kisasszonyokkal együtt táncolt volna, levelet kapott a rendezőbizottságtól, hogy “nagy sajnálatukra el kell tekinteniök szíves közreműködésétől”.

Anna az érdekességéből napról napra vesztett. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy eltűnt, észre se vették, nem is beszéltek róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte asszonyát. A haját már egészen úgy simította végig, mint Vizyné, s az ismerősök, mikor telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ő hangját hallják-e vagy az asszonyáét.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!