BÁNK BÁN – Első szakasz
BÁNK BÁN – Első szakasz – Katona József
A mulatópalotának vendégszobája. Több asztalokon kész italok. Gyertyák égnek. Gyakran jön be néhány vendég, iszik, s ismét megy. Kívül táncmuzsika, melly hellyel-hellyel megszűnik. Mikhál egy asztalkánál szundikál.
SIMON
belép.
Hm; hátha mégis úgy lehetne? Furcsa!
Meglátván Mikhált.
Ej, lássa bár az ember, e bizon
alszik megént! – No, bátyám, ébredezz!
Ki s be járnak emberek s reád mosolyogva
nézgélnek.
Mellé ül.
MIKHÁL
felveti szemeit, s kezét nyújtja Simonnak.
Ősz hajam vagyon, Simon,
jó lelkiesméretem: azért biz én
nem gondolok velek.
SIMON
De mégis, én-
velem csak fogsz ürítni egy pohárt?
No – a bojóthi Mortundorfok!
Pohárt emel.
MIKHÁL
eszmélkedve, kezét mejjére nyomja, s sóhajt.
Ah
hazám! Szerette jó hazám, Bojóth!
De vége! Már nekik is – jó éjtszakát!
Felkapván az ezüst pohárt.
No, éljetek fenn ott, bojóthiak!
Ott, ott van élet; itt csak éjtszaka.
Iszik.
SIMON
De hátha mégis úgy lehetne itt is?
MIKHÁL
Olyan csodálatos hangon felelsz.
Simon, reménylesz? – Ej, jó éjtszakát!
SIMON
Nem gyötrelek, Mikhálom, hát vele.
Még gyóntatómnak is csak esküvés
alatt nyilatkoztathatnám ki; de
neked – neked, Mikhál, nem: én atya
vagyok.
MIKHÁL
feláll.
Simon!
SIMON
Tán kétségeskedel?
Negyvenhat esztendősnél nem vagyok
több –
MIKHÁL
Ó Simon, nem hal ki a bojóthi
gróf-faj! Spanyol hazánkba vissza kell
mennünk – csak ott kell a bojóthi fajnak
zöldelni –
SIMON
Vagy Magyarországban. Magam
is gondolám már, s elvégeztem azt,
hogy minden országból Bojóthra vinném;
de itt nem aljasúl el a spanyol –
elég, ha mind megannyi jó magyar
háznépnek ők lehetnek törzsöki.
MIKHÁL
Ők?
SIMON
Hét fiú.
MIKHÁL
elszomorodva leül.
De már ez csúnya tréfa.
SIMON
Hallgass meg engem; tegnap estve a
vadászaton egy őzet kergeték,
és – egy banyát találtam. Ő alig
látott meg engemet, s leroskadott
térdére és tudtomra adta, hogy
feleségem immár megszűlt. Szinte el-
indúltam; amidőn hatot felém nyujt.
„Ó, légy kegyelmes (úgymond) asszonyodhoz!
Ő egykor egy szegény koldús személyt
elkergetett magától, s becstelennek
nevezte, mert kettős szülöttje volt:
hogy most az istenség adott hetet
neki, nyomban emlékébe jött az, amit
mondott. Megindulván azon, nehogy
feslettnek ítéltessen, egy fiat
megtart magánál – a többit hogy öljem
meg, azt parancsolá -„
MIKHÁL
Tigris-anya!
SIMON
Megesketém, és titkon általa
neveltetem mindnyáját.
MIKHÁL
Hát az anyjok?
SIMON
Mindég keservesen zokog, midőn
az egyet a kezébe vészi, és
nem tudja azt, hogy én tudom, miért sír?
MIKHÁL
Aztán mi lesz?
SIMON
Mikor majd nagyra nőnek,
akkor fogom mutatni csak, hogy ő
haljon meg akkor – de örömébe haljon.
Minő öröm lesz ez! Már elhagyom
Endrének udvarát, s velek leszek. –
Mikhál, miért sírsz olly keservesen?
MIKHÁL
Nem hal ki a bojóthi nemzetem!
SIMON
Nem. Nem. De hát ne sírj!
MIKHÁL
pohárt kap.
Öröm miatt. –
Ott cimbalom, síp, hárfa zengenek:
Ott azt hiszik, hogy ők örvendenek –
Nem, nem, csak egy az, aki itten örvend,
Mikhál az, a bojóthi.
Iszik.
SIMON
Nézd, ezek nem.
Vendégek jönnek vegyest békételenekkel, kik komoran, minden valakire való ügyelés nélkül, leüldögélnek, isznak.
SIMON
Mikhál mellé ülvén, poharat tölt.
Nézd, mintha órra vére folyna, úgy
kullog be némelyik. Manó vigye
vígságtokat, hol a szabad magyar
érzés az itt erőltetett feszesség
láncába kénytelen harapni.
EGY BÉKÉTELEN
rossz kedvvel nyújtja poharát egynek az összeütésre.
Nó!
*
PETUR BÁN
belép, vadon körülnéz, Simon mellett egy székre veti magát.
Igy? – Ördög és pokol! – Bizony majom
mind egyröl egyig. – Ó, te szép nevű
magyar – Magyar? Hej, félre oktalan
aggódalom! Mit használ itten a fog-
csikorgatás?
Főbe üti magát.
Bolondos agyvelő!
Dömmög.
Szabad kivánna lenni mindenik,
és torkukon kegyes nagyasszonyuk
sült-főttje oly mohon rohan le, hogy
majd szinte megfulladnak. Lévnyalóvá
lettél dicső Árpád gyümölcse te?
SIMON
Bán, hát mi lelt?
MIKHÁL
Petur, nem vagy magad,
nyelvedre vigyázz.
PETUR
Úgy? Igaz – helyes. – –
Mikhál, Simon, miért spanyol hazátok-,
Bojóthotokban nem maradtatok?
MIKHÁL
Csitt, csitt! Ez itt – szívére mutat – sebet ver.
Ó, fiam!
SIMON
Ember, belőlled a rossz lélek ordít!
Ott élni nem lehet nekünk. Spanyol-
ország halálos ágyában nyögött
ránk nézve, hogy kiléptünk abbol egykor.
Azóta megholt.
MIKHÁL
Meg bizon. De csak
békével –
PETUR
Átkozott jámbor, te! Ki
békével? Én talán! Ég és pokol!
A békés egy bolond; s az is bolond, ki
békételen: de én békételen
mégsem leszek, míg nem bolondulok meg.
Ó, célra! Célra! Így különben egy
bárányi békesség – mi több, maga
epét okádna itt a békességes-
tűrés, kiáltva: ördög és pokol!
MIKHÁL
De, ember! Ej, eredj, eredj haza,
aludd magad ki – menj, menj!
PETUR
Én?
MIKHÁL
No leg-
alább beszélj hát egy kicsinyt alantabb
hangon: az emberek néznek –
PETUR
felugrik, de majd leül.
Ki? Hol? –
No, jó! – nem is beszéllek – még csak egy
szócskát se. Mindenik kimondatott szó
hazud, s az emberekben nyargaló
tüdő csak a hazugság ördögének
lakása. Így ni!
Az asztalra könyököl.
Hallgatok.
MIKHÁL
S kiálts
jó éjtszakát.
PETUR
Jó éjtszakát? Igen –
majd amidőn egy nemzetség kipusztúl,
vagy csontjaimmal a meráni gyerekek
fognak tekézni, – akkor – – Most, fogok
hallgatni, – még ma néma lenni, mint egy
carthusianus.
Ismét dörmög.
Ó, miképp tekéntett
le ránk! Csak a merániakra néz.
Bámúlja a harisnyát, – a magyar
csak hátul áll, s sohajt az illy hazánk
nagyasszonyán. Haj! Istenemre, leg-
alább csak egy vidám tekéntetet
mutatna hát, ha színböl is; nem esne
ollyan nagyon szívére a magyarnak! –
Ő is meráni!
SIMON
Hát honnét akarsz
már most barátokat? Midőn sem a
meráni, sem pedig magyar – –
PETUR
Ki mondta
azt? Én s meráni? Hát mikor nevezte
testvérnek a tűz a vizet – csupán
csak bennetek van még egyetlenegy
bizodalmam! A ti húgotok –
MIKHÁL, SIMON
Melinda? –
PETUR
Felesége a nagyúrnak: ő, vele
kedvére játszhat; ti pedig húgotokkal.
MIKHÁL
Szegény teremtés vagy, ha célodat
csak asszony által gondolod kivinni! –
Hát nemzeted? – –
PETUR
Ne ingerelj fel! – Ó,
a nemzet! – Ahány fő, szintannyi ész.
Kényes becsűlete, mint a köntöse –
sértsd meg csak, öszvetörni kész; de adj
neki hirtelen vagy egy jó szót s világot
teremtve öszverontja ellenségidet.
Nézzétek – itt is – ott is – úgy kiválnak
a többi lévnyalók közűl, miképpen
egy medve több vakondokok közűl.
Nem méreg az, melly őket olly komorrá
teszi, – bánat az, hogy bort adnak nekik,
de ami egy fillérbe sem kerülne –
jó szót, figyelmet, nem találnak itt.
*
Myska bán egy ritterrel jön.
MYSKA
egy üres ivóasztalhoz megy, s tölt.
Úgy, úgy, vitéz úr, a magyar bor ollyan,
mint a magyar barátság, – mentől óbb,
annál erősebb.
Leülnek.
PETUR
bosszankodva néz reá.
Hogyha nem dohos.
MIKHÁL
Csak dologra mostan –
PETUR
Ah! Soká jön.
MIKHÁL, SIMON
Kit vársz?
PETUR
De el fogjátok-e hát hinni?
MIKHÁL, SIMON
Szólj!
Szólj!
PETUR
A nagyúrt.
MIKHÁL
Bánk bánt?
PETUR
No, csak ne olly
csodálkozást! – Utánna küldtem egy jó
futó legényt titokba. Lássa azt,
hogy itt mik esnek.
SIMON
Petur, Petur!
PETUR
Csitt! – Nektek erről egy kukkot se kell
ám tudni. Nagy – nagy, ami fenn forog
játékon: a haza és Melinda.
MIKHÁL, SIMON
hirtelen az asztalon által Petur kezét megkapják.
Mit?
Melinda, mondod?
MYSKA
poharat emel.
A mi nagy királynénk!
VENDÉGEK
Éljen sokáig!
PETUR
vad tekéntettel s vérrel forgó szemmel felugrik, öklével süvegét szemére nyomván ordítja:
A magyar szabadság!
Iszik.
BÉKÉTELENEK
felugrálva dörömbölve viszonozzák.
Éljen soká!
Myska s a vendégek bámúlnak.
EGY UDVORNIK
jön.
Utolsó tánc!
Ismét elmegy.
MIND
Gyerünk!
Elmennek.
Bánk bán úti köntösben, zavarodva, egy szugolyban levő ajtócskában mutatja magát. Nemes méltóság, mindenben gyanakodó tekéntet, fojtott tűz, melly minden pillanatban kitörni láttatik, és minden környülállás azt árúlja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belőlről. Petur meglátván Bánkot, hátramarad.
BÁNK
midőn mind eltakarodnak, előresiet.
Petur! Ha! – hogy mindent igy kelletik
találnom! –
PETUR
Jaj kegyes nagyúr! Sokat
fogsz még te itt találni, ami akkor
nem volt, midőn elmentél. Ó, de hála,
hogy itt vagy ismét. Orvosolj, ha tudsz.
BÁNK
Hazánk külön-külön vidékein
jajt s bánatot találtam; s itt ime
ellenkezőt találok, s nem tudom,
melyik tehet rémítőbbé. – Köjön
táján talála engem a serény
követ. Petur, miért hivattatál
te engem vissza? Még pedig titokban!
PETUR
körültekint.
Titokban bán, titokban – azonba szóllni
itt nem lehet – hiszen magad tudod, sőt
látod,
csúfosan kimutat
hogy egy jól megteríttetett
asztal legyekbe nem szűkölködik.
Ezek donognak, és lehet talán, hogy
a titkom is kidonganák –
BÁNK
Titok!
PETUR
szinte súgva.
Úgy van, kegyes nagyúr, úgy van, titok,
és még pedig setétben –
BÁNK
megijed.
Bán!
PETUR
Te is
bele vagy keverve, és ha veszteségre
jön a dolog, tied lesz a nagyobb.
BÁNK
Bán! bán! Hamar beszélj!
PETUR
Nem, ó, nagyúr!
Mert azt kivánni, hogy megsúgjanak
mindent az emberek, csak annyi, mint
abban találni kedvét, hogy ha sok
irigye, ellensége van: pedig
mindenkor a legördögebb nadály
a sugdosó maga, – én az nem vagyok; de
jőjj még ez éjjel – itt ha eloszlanak –
házamhoz. A jelszónk lészen: Melinda!
El.
*
Biberach, aki éppen kevéssel előbb, mint valakit kereső, belépett, amint Bánkot meglátja, megijedve vonja egy szegletbe magát, és alighogy Petur elvégzé beszédét – hamarébb kisuhan.
BÁNK
elkiáltja magát.
Melinda?!
Sok ideig nem tudja magát szóra venni.
Az – Melinda – jelszavok!
Melinda szép, mocsoktalan neve
ma szemfedélül szolgál egy setétben
ólálkodó csoport között! – Titoknak
lett zára a Melinda szabad neve!
*
TIBORC
ugyanazon ajtón, melyen Bánk jött, becsúszik.
Ni, boldog Isten! Mégis ő biz az!
Bánk bán – nagyúr -!
BÁNK
Elárúltattam?
TIBORC
Én
Tiborc vagyok, kegyes nagyúr – no, lám!
BÁNK
Tiborc – gondolkodva járkál.
TIBORC
Igen – mert szóllni kellenék –
nagy dolgokat –
BÁNK
Melindáról?
TIBORC
Nem arról.
BÁNK
Nem!
TIBORC
Lopni jöttem ide; mivel a szegény
anya s gyermekek velem – elfojtódik.
BÁNK
No, jól van – úgy.
TIBORC
Ó, én szerelmes Istenem! Hiszen
Nem is figyelmez rám – Bán! – bán! – nagyúr –
BÁNK
Melinda! és mindég Melinda! – szent
név! Égi s földi mindenem javát
szorossan egybefoglaló erős
lánc, úgy elomla törhetetlen élted,
hogy abbol a gazoknak is jutott?
Fellobban.
Mennyben lakó szentséges atyám! Ide
mindentudásod égi cseppeit!
Nekem – nekem, hogy e nagy fátyolon
átlássak, és eszemmel a halandók
szívébe nézhessek, mint a tükörbe.
TIBORC
Nagyúr –
BÁNK
S ugyan továbbra láttak ők,
mint a szerelmes? És azért futom-
e én az országot, hogy addig itthon
fojtsák meg üdvösségemet? – Talán
ez a királyos asszony azért tetéz
munkákat a munkákra, hogy szemem
elkábulásakor, szívemben a benn
lakó becsűletet megölje? Jaj! –
S most már ezen setétben bújdosók
volnának, akik engemet bolond
álmomba’ szánva háborítani
igyekszenek, s a végveszélybe forgó
becsűletem felett rikoltanák:
„Bán, ébredezz; mert meglopattatik Bánk!”
Azonban – ezek talán csak úgy fogadt
szolgái voltak egy veszett irígy
embernek, aki nyúgodalmamat
sajnálva, itt – szívére ver – szorongatást okozni,
s döbbenteni szívemet kivánta –
Megijed.
Megdöbbenni? Ezt előttem egykor úgy
festék le, jól tudom, mint egyikét a
lélek betegségének. – – – –
Az sem lehet hiszen szűnetlen ép!
Reszketve.
Bánk! Bánk! Te nem mered kimondani
talán? Ki, csak ki! hogy kacagja a
visszhang is árva gyengeségedet –
TIBORC
Ó, szent Teremtő!
BÁNK
A szerelme-féltő Bánk bán!
Kacag.
Tüdő, hazudsz! Hazudsz!
Fájdalommal fejét kezei közé szorítja.
Mit nyughatatlanítsz, setétes álom-
kép! Mit gyötörsz, incselkedő chimaera?!
Hát a világnak egyik pólusától a
más pólusig, szerelmeimben, én
miért öleltem mindent egybe? Mért
mindent? Miért tebenned, ó Melinda?!
S egy ember, egy haszontalan por – – az
ütné ki őtet karjaim közűl?
Őtet? Ki lenne az? Ki lenne az? –
Világot itt! Világot!
Hirtelen.
A setétben ólálkodókhoz elmegyek.
Elmegy, amerre jött.
TIBORC
No itt hágy –
ah! Mintha jönnének – jönnek – csak el! –
Éhezzetek szegény férgek: nem ért
még a lopáshoz ősz Tiborc apátok.
Rettegve Bánk bán után siet.
*
Ottó és Biberach jönnek.
OTTÓ
Frissen – beszélj – találhattad magát?
BIBERACH
jelentőleg.
Találtam – a galamb helyett oroszlánt.
OTTÓ
Talán haragszik? Mit szóllott?
BIBERACH
Hogy: eljön.
OTTÓ
örömmel.
Eljön!
BIBERACH
No csendesen! – Dicsérd csupán
múltával a napot.
OTTÓ
Hiszen maga
mondá Melinda, hogy eljön?
BIBERACH
fagyosan elmosolyodik, s futva azon ajtóra veti szemeit, melyen Bánk elment.
Maga.
Hangossan, vélvén, hogy Bánk hallgatózhat.
Germannicust, ki elrejté magát,
hogy majd kilesse, mit beszéllenek
felőle, nem jó ám követni mindég,
mert a szelíd Germannicus tudá
az indulatjait mérsékleni.
OTTÓ
Miért beszélled ezt nekem?
BIBERACH
Csak úgy –
OTTÓ
Te indulat nélkül való teremtmény,
esmérlek-é immár én tégedet?
Vagy egy csodálatos embernek óhajtsz
látszani úgy-e? – Légy nekem barátom!
BIBERACH
Én nem.
OTTÓ
Nem? és miért?
BIBERACH
Hogy más legyen.
OTTÓ
Derék!
BIBERACH
Azon bolondság, amidőn
az állapotját elfelejti az
ember, nevetségesebb, mint ha a
természetét erején fellyül feszíti.
OTTÓ
No, adj tehát tanácsot most.
BIBERACH
Miben?
OTTÓ
Te esmered Melindát –
BIBERACH
Tán – igen.
OTTÓ
Szólj!
BIBERACH
Hm -! Minden, ami a fehérszemélyek
szív-büszkeséginek hízelkedik,
egyúttal az már tetszik is nekik.
Ők a legundokabb kirugdalózót
is még dicsőségesnek esmerik,
ha benne egy kis rendkívül-való van.
Egy herceg – egy királyi néne – egy
kereszt – arany lánc, mind egérfogók
az asszonyokra nézve.
OTTÓ
S a derék
Bánk bán, Melindára? –
BIBERACH
Férj, kit szeret.
OTTÓ
Elvesztem!
BIBERACH
Ó, dehogy! A férj se várjon
az asszonyának szívétől soha
többet, csak amit egy becsűletes
kalmártól: ez bármilyen szentűl is fel-
fogadja a kiválasztott jószáginak
a félretételét – mégis hazud –
egész örömmel adja által a leg-
elsőnek, aki érte többet ád.
OTTÓ
Mért könnyezett hát, hogy velem beszélt?
BIBERACH
Ez éppen a fő bökkenő! Uram,
hidd el, hogy asszonyink ravaszbak illy
esetbe, mint az ördög, amidőn
az elragadni egy bűnöst törekszik.
OTTÓ
Ó, hát enyim Melinda!
BIBERACH
Nem hiszem.
OTTÓ
Nem?
BIBERACH
Mért akarsz elvenni egy szerencsét,
mellyet nem adhatsz vissza?
OTTÓ
Bíberách!
Mi lesz tehát ebből? Hisz’ egyszer így,
máskor pedig másképp szólsz –
BIBERACH
Mert sem a
búdban, sem a szerencsédben soha
ok lenni nem kívánok.
OTTÓ
felbosszonkodván, megvetőleg:
Ostoba! El.
BIBERACH
egyedűl.
A repkedő kicsinyke lelkek olly
sokan donognak a világban, mint
a szúnyogok; de vajon hol van az
az ember, aki abban elhitetné
magát, hogy ő közikbe tartozik?
Sokszor derék, ha egy illy ostobát
jól megzavarhat az ember, ámde úgy,
hogy ő megént mást légyen kénytelen
zavarni. Rajta csak, kegyelmes Ottóm:
ugorj! de Bíberáchod hátra áll.
S illyen szegény egy ember? és pedig
uralkodó ember! Mégis kezében
a nénje szíve, akit egy nagy ország
fél -! Tartományok hát csak machinák,
amelyeket kis gyermek is megindít,
ha félelem s reménység mindenik
kereket helyén maradni kénszerít.
Gondolkozik.
Itthon vagyon tehát – Melinda a jel –
jó, jó! – de csak vigyázva. Meglehet,
Bánkhoz szegődök. Ott van a haza,
hol a haszon – s miért ne húzzam azt?
Hisz, aminek meg kell történni, az
anélkül is megtörténik.
Kiteként.
Ha! Más
oldalra a palásttal, Bíberách.
IZIDÓRA
sietve jön.
Ő volt az! úgy-é ő -?
BIBERACH
vállat vonyít.
Kisasszony! Én
száraz reménnyel nem tudlak tovább
éltetni –
IZIDÓRA
Mit? – Leselkedő! Ezért
csaltad tehát ki titkomat -?
BIBERACH
Hisz’ Isten
én nem vagyok – ha mást szeret.
IZIDÓRA
Való
tehát? Melinda –
BIBERACH
És te is tudod?
IZIDÓRA
Ha mások észrevehetik, én legyek csak
vak? – Bíberách, ó, szólj, tudná magát
Melinda elfelejteni?
BIBERACH
Talán. Hisz’ asszony.
IZIDÓRA
dölfösen.
Asszony? Te érzéketlen ember! És
te is tudod közelről e nemet
esmerni –
BIBERACH
Megtanúltam, emberi
elmém ezernyi baklövésivel.
IZIDÓRA
Melinda e szerént -?
BIBERACH
Asszony.
IZIDÓRA
méreggel.
S azok?
BIBERACH
Az ördögökkel is elenyelgenének,
ha nincsenek körülöttök férfiak.
Kitekint.
Jönnek.
A legnagyobb hidegséggel ott akarja hagyni.
IZIDÓRA
szemét tenyerével elfedi.
Jaj a szemeknek, mellyek ezt
látják – jaj a szívnek, melly érezi! –
Ó Bíberách, ne hagyj el!
BIBERACH
visszaballag.
Érted azt
is megteszem. De térj ki most előlök!
Egyetlenegy tanácsadásom ez:
kövesd Melindát, szép kisasszonyom,
s ne ess utánna Ottónak nagyon.
Sok férfiak – tudom magamról – az
ollyat, ki könnyű győzedelmet ígér,
azért se szívelik; de légyen a
meghódítás nehéz, már akkor ők
csak puszta büszkeségböl is belé
szeretnek.
IZIDÓRA
megsértetve.
Ah, te szemtelen.
Elsiet.
BIBERACH
könnyű vállvonyítással.
Szegényke!
Szünet után
Kár illyen egy csinos főért, hogy a
velő hibáz belőle! Benne van
szép két szem, amelly hódítón beszél;
szép ajkak, édesen beszéllenek;
és még egy elcsábíthatón beszéllő
szajkói nyelv – és minden, ami csak
beszéllhet, azt beszélli, hogy:
az ész hibázik, a fejecske kong.
Elkullog.
*
Melinda s Ottó belépnek.
MELINDA
Távozz!
OTTÓ
Melinda!
MELINDA
Távozz, mondom.
OTTÓ
Egy
szót csak, Melinda -!
MELINDA
Édes Istenem,
mi lett belőlle! –
OTTÓ
Énbelőllem?
MELINDA
Ál-
orcádból, undok ember! Ó, szerelmes
jó Istenem, be megcsalatkozék.
OTTÓ
Ó, én is – én is megcsalatkozék.
MELINDA
Kiben?
OTTÓ
Melindában. Midőn bejöttem ez
országba – mindjárt a szemembe tűntél.
Egy szív után esenkedék, hogy e
szívem’ felosszam. A sok udvari
szívek között – bocsáss meg – a tied volt
legegyügyűbb, ártatlanabb, Melinda!
MELINDA
Úgy, úgy! Ezért kellett tehát nekem
ide jönni, és ezért nem ille Bánk
bán hitvesének a magányba lakni?
Mert udvarunknak nagy szüksége volt
tapasztalatlan együgyű szívekre? Ó,
ez fáj – kimondhatatlanúl.
OTTÓ
Midőn
Fülöp király ölettetése végett
gyanúba jővén, szenvedésemet
elébeszéltem, olly szerelmes érzés
csillámla kedves könnyeidben –
MELINDA
Jaj, jaj tehát azon könnyeknek!
OTTÓ
Engedj
meg! Vak valék, mivel szerettem. Ottó
többé nem az, ki volt. Ottó oda
maradt Merániában: más terme itt
már általad, Melinda. Akkoron
levén teremtve, amidőn először
megláttalak; mint gyertya által a
világ lesz – úgy valék melletted, úgy
követtelek; s levésemnek legelső
pillanatában eltűnt lételem.
Vétek-e ez?
MELINDA
Ó, hogy én csak sírhatok!
OTTÓ
Melinda, kéméld könnyid záporát!
És mégis – esküszöm – drágák ezek
előttem és vígasztalói meg-
átkoztatott jövendőmnek -!
Magában.
Helyessen
mondád, ravasz kölyök!
MELINDA
Sajnállak. – Ó
herceg! Szerelmem által egy lehet
csak boldog és szerencsés – az pedig
Bánk.
OTTÓ
Ó, bizonnyal az ő – egy boldog ember!
Sóhajtva, Melinda lecsüggő keze után hajol, s azt hosszasan homlokához nyomja.
*
BÁNK
az ajtócskán ismét visszajön.
Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?
Meglátván őket, tenyerét szemeire csapja.
Ó, véghetetlen szent könyörűletesség!
Erős muzsika; Bánk megijedve szédeleg ki, vissza az ajtón.
MELINDA
Ah, oszlanak! –
OTTÓ
Csak egy szót még, Melinda!
MELINDA
Bocsáss!
OTTÓ
szavakat láttatik keresni.
Melinda! Ó, mért kell nekem
ollyan nagyon szeretni, mint soha
még nem szerethetett egy szív is! Ó,
mért kell nekem csak nyögni ott,
hol minden érző szív megrészegedne
örömébe’! – Mért hogy reményem szerencsém
vígságait haladja, és szerelmem
olly vágyakat nevelni kéntelen,
mellyek talán elmémtől fosztanak meg -!
Hevesen.
Lennél csak egyszer enyim, Melinda, úgy
az álmot útálnám, mivel szemed
szememtől elvenné – a szelet, mert elragadná
tőlem lehelleted’ – s a napvilágot,
mert képedet csókolná tőlem el.
Eszelős szerelmem egy egésszen új
világot álmod őrültségiben,
melynek csak Ottó a lakossa és –
Melinda.
Letérdel.
MELINDA
megretten.
Térdepelsz?!
OTTÓ
Előtted, akit
imádok. Ó, engedd meg gyermeki
báb-módra minden gondolatjaim’
enyészni, és csak a Melinda édes
nevével agyvelőm betőlteni.
MELINDA
S ő térdepel! – Bánk, Bánk, emlékezek
szavadra –
OTTÓ
felemelkedik.
Bánknak a szavára?
MELINDA
Arra.
Midőn kezem’ megkérte, nem rogyott
ő térdre -! Szép se volt igen; de egy
Alphonsus, egy Caesar állott előttem.
„Szabad tekéntet, szabad szív, szabad
szó, kézbe kéz és szembe szem, – minállunk
így szokta a szerelmes: aki itt
letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít!”
Ő mondta ezt, ámító! És bizony
Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.
Egész bosszúval el akar sietni; de szemközt jön Gertrudis.
*
GERTRUDIS
az udvari asszonyokkal megjelen, s hol a bosszús Melindát, hol a magát feltalálni nem tudó Ottót nézvén, egy ideig megáll hátulról; végre szúrósan felszólal.
Hogy sokszor olly hívatlan érkezik
az ember! és
indulattal
mi volt ez itt,
Melinda?
MELINDA
keserűn.
Édes – mulatság -!
GERTRUDIS
Nem reményleném!
MELINDA
Minden lehet. Köszönöm, nagyasszonyom,
hogy oly kegyes valál s átláttad azt,
hogy a bojóthi Melindának nem illik
falun magányban lakni, mert nagyúrné,
s alkalmatosságot szerzél nekem
ezzel
Ottóra mutat.
sok édes múlatságra is –
Ó, mert hiszen Melinda együgyű!
Szinte illetlenül elsiet.
GERTRUDIS
ajkát harapva néz utána.
A kis majom harap
Szünet.
Negyed napig
előmbe nem bocsájtatik.
Járkál, végre az udvariakhoz szól.
Magam
fogok maradni –
Azok elmennek.
*
GERTRUDIS
Ottó! Hát mi volt ez?
OTTÓ
Kedves királyi néném!
GERTRUDIS
Félre azzal!
OTTÓ
Ő – ő –
GERTRUDIS
Mit ő? Mi ingerelte olly
nagyon fel őtet?
OTTÓ
Szívem.
GERTRUDIS
Szíved?
OTTÓ
Az.
GERTRUDIS
Ottó!
OTTÓ
Mi lelt?
GERTRUDIS
Azt kérded, bíborunk
bemocskolója?
OTTÓ
Istenemre -!
GERTRUDIS
Mit?
OTTÓ
Türtesd magad –
GERTRUDIS
Ki vagy te? És ki én?
Az én anyám s hazám Meránia
szült téged? nagy Berchtold vére így
fajúlt el?
OTTÓ
Egyszer minden útakat
számomra készíted – azután pedig meg-
gyalázol!
GERTRUDIS
A célod nem, de módjaid
útálhatom. Magam készíték útat,
mivel beteg testvérem megvidámítása
volt késztetőm; nem tiltottam soha
tőlled szerelmet! Vidámság, öröm,
minden csak a szolgálatodra volt;
s most fajtalan véred tilalmas úton
Melinda bírására csergedez.
Itt áll ím a gyűlöltetett; s az a
szép győzedelmes, kit meg kellett volna győzni,
amott megy – útálván ezt, engem is
kerűl.
OTTÓ
De hallgass meg!
GERTRUDIS
Meráni herceg –
egy férfiú nem tud kifogni egy
asszonyszemélyen; s egy Gertrudis – egy
asszony tud országok felett megállni.
OTTÓ
No, jó! Tehát lemondok róla.
GERTRUDIS
Le-
mondasz? S te tudhatnád azt tenni? Úgy
lelkemre mondom, hát nem szeretted.
OTTÓ
Szerettem, esküszöm; de most eszem
szólt fel.
GERTRUDIS
Hazudsz! – Az a tűz, mellyet a
természet alkotott az asszonyok
szemébe, oly sebesen elragad,
hogy azt csak egy nyájas szó is dühös
lángokra gerjeszti, s az erőtlen ész
elhallgat: ekkor már az észbe bízni
csak annyi, mint egy nagy tüzet csupán
buzgó imádság által oltani.
OTTÓ
De könnyeit tekéntvén –
GERTRUDIS
elkomorodik.
Sír is!
Keserűen elmosolyodik.
És
te rólla mégis le akarsz mondani?
Nem ösmered tehát az asszonyi
szív gyengeségeit? Sem a hanyatló
virtusnak e fogásait? – Hiszen
könnyezni kell, hogy áldozatja színlett
becsét nagyítsa, és a könny az a
gyöngy, mellyel a halálos-ágyba’ fekvő
szép virtus ékesíttetik! Ki ekkor
is még lemond, az oktalan – bolond.
OTTÓ
unatkozva.
Néném, tehát mi lesz kedved szerént?
Majd bíborunk bemocskolása, majd
Megvettetett szerelmem által a
rád háramolható szégyen gyötör.
GERTRUDIS
Tudd meg, kicsinylelkű, hogy e dolog
ha Melinda érdemét temette volna
el, úgy kikergettetni kész lehetnék
országaimból – és mégis, ha azt
megérni kellene, hogy reám mutatva
susogni hallanám: ni, itt megyen
Gertrúd, az öccse kinek kontár vala
Melinda elszédítésében – Ottó!!
OTTÓ
De Istenem! Tehát szólj, mit tegyek?
GERTRUDIS
Te engemet megláncolál, s magadnak
egy gödröt ástál; mostan mégis én –
én húzzalak ki abbol?
OTTÓ
Csak te, ó
Gertrúdis, add tanácsodat nekem,
hogyan lehessen enyim Melinda szíve?
GERTRUDIS
elsárgulva visszarezzen.
Hallatlan!
Járkál; végre kikiált.
Asszonyok! – – Megyek.
OTTÓ
Kegyes
néném.
Ölelni akarja Gertrudist.
GERTRUDIS
visszalöki.
Hah! Vessz el itt arany kalitkád
ürében, árva bíboros teremtmény –
mit gondolok veled! –
Elsiet, az asszonyok követik.
OTTÓ
Ha!
A bosszúság és szégyen közt habozván, végre kikiált.
Bíberách!
*
Biberach belép, és parancsolatot vár. Ottó valamit akar mondani, de ismét abbahagyja, ki is akar menni, de nem bír magával, és végre az elmosolyodó Biberachon akad meg kérdő szeme.
BIBERACH
vállat vonít, Ottóhoz akar menni, de a kis ajtó figyelmessé teszi. Végre megfogja Ottó kezét, és az ellenkező oldalnak elejére kivezetvén, ezt súgja:
Eredj utánna – mutass előtte ki-
derűlt tekéntetet – kérj engedelmet –
mondd, hogy sokat hallottál a magyar
feleségek állhatatosságáról – ez
csak próba volt. Örömében még maga
fog a királyné elvezetni hozzá,
s a résztvevésig úgyis megpuhúlt
Melinda tán öleléssel is köszön
el nem rabolt bizodalmáért. Kikérsz
elútazásod végpillantatán
egy János-áldását üríteni.
Ott én leszek majd a pohárnok; a-
vagy légy magad, – ne, itt egy kis hevítő;
porokat ád által
emez pedig nénédnek altató.
Ha ezt az álom elszólítja onnan,
te vissza is mehetsz Melindához megént –
Elmosolyodik.
OTTÓ
megrázkódik az öröm, félelem és Biberach iránt való utálat s szeretet között.
Irtóztató! – de köszönöm. Úgy van! Ő
enyim bizonnyal –
A királyné után siet.
BIBERACH
Hogyha bőkezűbb
lettél s fizettél volna, jobb tanácsot
is adhatnék. Most jobb lesz tartani,
jó herceg, a magyarsággal. – No, csak menj!
Le akar egy székbe ereszkedni, de mintha valami jobb jutott volna eszébe, halkal felemelkedik, és a belépő Izidórának Ottó után mutatván, a más oldalon elmegy.
Izidóra fájdalommal néz mind a kettő után, azután elsiet Ottó után. Bánk bán előjön a rejtek-ajtóból meztelen fegyverrel; magánkívül sok ideig tipeg-topog.
*
BÁNK BÁN
Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
vakok, hogy e fülek dugúlva nem
valának! – Egy királyné és – Melinda –
ó, ó!
Hidegülve.
Megént lehellhetek, megént,
és érzem azt, hogy élek. A homály
eloszla – megvirradt – felébredék.
Irtóztató kilátás a jövő
nappalra! – Vond ki lelkem, most magad
azon setét ködből, melly eltakarta
előled a világot, s emberi
vak bizodalomba szőtt! – És illyen asszony
őriz meg, ó magyar hazám? Hah! Egy
fertelmes asszony, kit hogy ördögi
érzésiben ne lephessen meg a
jobb ember, érthetetlenűl beszélli
kétféleképpen gondolatjait. –
De hát Melinda! ó! Hát a haza!
Itten Melindám, ottan a hazám –
a pártütés kiáltoz, a szerelmem
tartóztat. – Énrám bíz a szunnyadó
gondatlan, – énreám tevé le a
szegény paraszt elfáradt csontjait:
nem vélik ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye, – esküszöm,
meg is fogok felelni ennek, és
habár tulajdon síromon fog is
a békességetek virágzani. –
Szedd rendbe, lélek, magadat, és szakaszd
szét mind azon tündéri láncokat,
mellyekkel a királyi székhez és
a hitvesedhez, gyermekidhez olly
igen keményen meg valál kötözve!
Úgy áll meg itt, pusztán, mint akkor, a-
midőn az Alkotó szavára a
reszketve engedő chaos magábol
kibocsájtja. – Két fátyolt szakasztok el,
hazámról és becsűletemről. A
bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
ha ölettetésem ezekért lészen! – Egy
ménkőcsapás ugyan letépheti
rólam halandóságom köntösét; de
jóhíremet ki nem törölheti.
*
