Hirdetés

BÁNK BÁN – Első szakasz

29 perc olvasás

BÁNK BÁN – Első szakasz – Katona József

A mulatópalotának vendégszobája. Több asztalokon kész italok. Gyertyák égnek. Gyakran jön be néhány vendég, iszik, s ismét megy. Kívül táncmuzsika, melly hellyel-hellyel megszűnik. Mikhál egy asztalkánál szundikál.

SIMON
belép.

Hm; hátha mégis úgy lehetne? Furcsa!

Meglátván Mikhált.

Ej, lássa bár az ember, e bizon
alszik megént! – No, bátyám, ébredezz!
Ki s be járnak emberek s reád mosolyogva
nézgélnek.

Mellé ül.

MIKHÁL
felveti szemeit, s kezét nyújtja Simonnak.

                Ősz hajam vagyon, Simon,
jó lelkiesméretem: azért biz én
nem gondolok velek.

SIMON

                                 De mégis, én-
velem csak fogsz ürítni egy pohárt?
No – a bojóthi Mortundorfok!

Pohárt emel.

MIKHÁL
eszmélkedve, kezét mejjére nyomja, s sóhajt.

                                              Ah
hazám! Szerette jó hazám, Bojóth!
De vége! Már nekik is – jó éjtszakát!

Felkapván az ezüst pohárt.

No, éljetek fenn ott, bojóthiak!
Ott, ott van élet; itt csak éjtszaka.

Iszik.

SIMON

De hátha mégis úgy lehetne itt is?

MIKHÁL

Olyan csodálatos hangon felelsz.
Simon, reménylesz? – Ej, jó éjtszakát!

SIMON

Nem gyötrelek, Mikhálom, hát vele.
Még gyóntatómnak is csak esküvés
alatt nyilatkoztathatnám ki; de
neked – neked, Mikhál, nem: én atya
vagyok.

MIKHÁL
feláll.

           Simon!

SIMON

                      Tán kétségeskedel?
Negyvenhat esztendősnél nem vagyok
több –

MIKHÁL

          Ó Simon, nem hal ki a bojóthi
gróf-faj! Spanyol hazánkba vissza kell
mennünk – csak ott kell a bojóthi fajnak
zöldelni –

SIMON

              Vagy Magyarországban. Magam
is gondolám már, s elvégeztem azt,
hogy minden országból Bojóthra vinném;
de itt nem aljasúl el a spanyol

elég, ha mind megannyi jó magyar
háznépnek ők lehetnek törzsöki.

MIKHÁL

Ők?

SIMON

     Hét fiú.

MIKHÁL
elszomorodva leül.

                 De már ez csúnya tréfa.

SIMON

Hallgass meg engem; tegnap estve a
vadászaton egy őzet kergeték,
és – egy banyát találtam. Ő alig
látott meg engemet, s leroskadott
térdére és tudtomra adta, hogy
feleségem immár megszűlt. Szinte el-
indúltam; amidőn hatot felém nyujt.
“Ó, légy kegyelmes (úgymond) asszonyodhoz!
Ő egykor egy szegény koldús személyt
elkergetett magától, s becstelennek
nevezte, mert kettős szülöttje volt:
hogy most az istenség adott hetet
neki, nyomban emlékébe jött az, amit
mondott. Megindulván azon, nehogy
feslettnek ítéltessen, egy fiat
megtart magánál – a többit hogy öljem
meg, azt parancsolá -“

MIKHÁL

                                   Tigris-anya!

SIMON

Megesketém, és titkon általa
neveltetem mindnyáját.

MIKHÁL

                                     Hát az anyjok?

SIMON

Mindég keservesen zokog, midőn
az egyet a kezébe vészi, és
nem tudja azt, hogy én tudom, miért sír?

MIKHÁL

Aztán mi lesz?

SIMON

                       Mikor majd nagyra nőnek,
akkor fogom mutatni csak, hogy ő
haljon meg akkor – de örömébe haljon.
Minő öröm lesz ez! Már elhagyom
Endrének udvarát, s velek leszek. –
Mikhál, miért sírsz olly keservesen?

MIKHÁL

Nem hal ki a bojóthi nemzetem!

SIMON

Nem. Nem. De hát ne sírj!

MIKHÁL
pohárt kap.

                                         Öröm miatt. –
Ott cimbalom, síp, hárfa zengenek:
Ott azt hiszik, hogy ők örvendenek –
Nem, nem, csak egy az, aki itten örvend,
Mikhál az, a bojóthi.

Iszik.

SIMON

                                Nézd, ezek nem.

Vendégek jönnek vegyest békételenekkel, kik komoran, minden valakire való ügyelés nélkül, leüldögélnek, isznak.

SIMON
Mikhál mellé ülvén, poharat tölt.

Nézd, mintha órra vére folyna, úgy
kullog be némelyik. Manó vigye
vígságtokat, hol a szabad magyar
érzés az itt erőltetett feszesség
láncába kénytelen harapni.

EGY BÉKÉTELEN
rossz kedvvel nyújtja poharát egynek az összeütésre.

                                           Nó!

*

PETUR BÁN
belép, vadon körülnéz, Simon mellett egy székre veti magát.

Igy? – Ördög és pokol! – Bizony majom
mind egyröl egyig. – Ó, te szép nevű
magyar – Magyar? Hej, félre oktalan
aggódalom! Mit használ itten a fog-
csikorgatás?

Főbe üti magát.

                   Bolondos agyvelő!

Dömmög.

Szabad kivánna lenni mindenik,
és torkukon kegyes nagyasszonyuk
sült-főttje oly mohon rohan le, hogy
majd szinte megfulladnak. Lévnyalóvá
lettél dicső Árpád gyümölcse te?

SIMON

Bán, hát mi lelt?

MIKHÁL

                          Petur, nem vagy magad,
nyelvedre vigyázz.

PETUR

Úgy? Igaz – helyes. – –
Mikhál, Simon, miért spanyol hazátok-,
Bojóthotokban nem maradtatok?

MIKHÁL

Csitt, csitt! Ez itt – szívére mutat – sebet ver.
Ó, fiam!

SIMON

            Ember, belőlled a rossz lélek ordít!
Ott élni nem lehet nekünk. Spanyol-
ország halálos ágyában nyögött
ránk nézve, hogy kiléptünk abbol egykor.
Azóta megholt.

MIKHÁL

                         Meg bizon. De csak
békével –

PETUR

              Átkozott jámbor, te! Ki
békével? Én talán! Ég és pokol!
A békés egy bolond; s az is bolond, ki
békételen: de én békételen
mégsem leszek, míg nem bolondulok meg.
Ó, célra! Célra! Így különben egy
bárányi békesség – mi több, maga
epét okádna itt a békességes-
tűrés, kiáltva: ördög és pokol!

MIKHÁL

De, ember! Ej, eredj, eredj haza,
aludd magad ki – menj, menj!

PETUR

                                               Én?

MIKHÁL

                                                    No leg-
alább beszélj hát egy kicsinyt alantabb
hangon: az emberek néznek –

PETUR
felugrik, de majd leül.

                                               Ki? Hol? –
No, jó! – nem is beszéllek – még csak egy
szócskát se. Mindenik kimondatott szó
hazud, s az emberekben nyargaló
tüdő csak a hazugság ördögének
lakása. Így ni!

Az asztalra könyököl.

                      Hallgatok.

MIKHÁL

                                      S kiálts
jó éjtszakát.

PETUR

                   Jó éjtszakát? Igen –
majd amidőn egy nemzetség kipusztúl,
vagy csontjaimmal a meráni gyerekek
fognak tekézni, – akkor – – Most, fogok
hallgatni, – még ma néma lenni, mint egy
carthusianus.

Ismét dörmög.

                    Ó, miképp tekéntett
le ránk! Csak a merániakra néz.
Bámúlja a harisnyát, – a magyar
csak hátul áll, s sohajt az illy hazánk
nagyasszonyán. Haj! Istenemre, leg-
alább csak egy vidám tekéntetet
mutatna hát, ha színböl is; nem esne
ollyan nagyon szívére a magyarnak! –
Ő is meráni!

SIMON

                    Hát honnét akarsz
már most barátokat? Midőn sem a
meráni, sem pedig magyar – –

PETUR

                                               Ki mondta
azt? Én s meráni? Hát mikor nevezte
testvérnek a tűz a vizet – csupán
csak bennetek van még egyetlenegy
bizodalmam! A ti húgotok –

MIKHÁL, SIMON

                                             Melinda? –

PETUR

Felesége a nagyúrnak: ő, vele
kedvére játszhat; ti pedig húgotokkal.

MIKHÁL

Szegény teremtés vagy, ha célodat
csak asszony által gondolod kivinni! –
Hát nemzeted? – –

PETUR

                            Ne ingerelj fel! – Ó,
a nemzet! – Ahány fő, szintannyi ész.
Kényes becsűlete, mint a köntöse –
sértsd meg csak, öszvetörni kész; de adj
neki hirtelen vagy egy jó szót s világot
teremtve öszverontja ellenségidet.
Nézzétek – itt is – ott is – úgy kiválnak
a többi lévnyalók közűl, miképpen
egy medve több vakondokok közűl.
Nem méreg az, melly őket olly komorrá
teszi, – bánat az, hogy bort adnak nekik,
de ami egy fillérbe sem kerülne –
jó szót, figyelmet, nem találnak itt.

*

Myska bán egy ritterrel jön.

MYSKA
egy üres ivóasztalhoz megy, s tölt.

Úgy, úgy, vitéz úr, a magyar bor ollyan,
mint a magyar barátság, – mentől óbb,
annál erősebb.

Leülnek.

PETUR
bosszankodva néz reá.

                      Hogyha nem dohos.

MIKHÁL

Csak dologra mostan –

PETUR

                                   Ah! Soká jön.

MIKHÁL, SIMON

Kit vársz?

PETUR

               De el fogjátok-e hát hinni?

MIKHÁL, SIMON

                                                        Szólj!
Szólj!

PETUR

        A nagyúrt.

MIKHÁL

                        Bánk bánt?

PETUR

                                         No, csak ne olly
csodálkozást! – Utánna küldtem egy jó
futó legényt titokba. Lássa azt,
hogy itt mik esnek.

SIMON

                              Petur, Petur!

PETUR

Csitt! – Nektek erről egy kukkot se kell
ám tudni. Nagy – nagy, ami fenn forog
játékon: a haza és Melinda.

MIKHÁL, SIMON
hirtelen az asztalon által Petur kezét megkapják.

                                            Mit?
Melinda, mondod?

MYSKA
poharat emel.

                             A mi nagy királynénk!

VENDÉGEK

Éljen sokáig!

PETUR
vad tekéntettel s vérrel forgó szemmel felugrik, öklével süvegét szemére nyomván ordítja:

                     A magyar szabadság!

Iszik.

BÉKÉTELENEK
felugrálva dörömbölve viszonozzák.

Éljen soká!

Myska s a vendégek bámúlnak.

EGY UDVORNIK
jön.

                 Utolsó tánc!

Ismét elmegy.

MIND

                                     Gyerünk!

Elmennek.

Bánk bán úti köntösben, zavarodva, egy szugolyban levő ajtócskában mutatja magát. Nemes méltóság, mindenben gyanakodó tekéntet, fojtott tűz, melly minden pillanatban kitörni láttatik, és minden környülállás azt árúlja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belőlről. Petur meglátván Bánkot, hátramarad.

BÁNK
midőn mind eltakarodnak, előresiet.

Petur! Ha! – hogy mindent igy kelletik
találnom! –

PETUR

                   Jaj kegyes nagyúr! Sokat
fogsz még te itt találni, ami akkor
nem volt, midőn elmentél. Ó, de hála,
hogy itt vagy ismét. Orvosolj, ha tudsz.

BÁNK

Hazánk külön-külön vidékein
jajt s bánatot találtam; s itt ime
ellenkezőt találok, s nem tudom,
melyik tehet rémítőbbé. – Köjön
táján talála engem a serény
követ. Petur, miért hivattatál
te engem vissza? Még pedig titokban!

PETUR
körültekint.

Titokban bán, titokban – azonba szóllni
itt nem lehet – hiszen magad tudod, sőt
látod,

csúfosan kimutat

         hogy egy jól megteríttetett
asztal legyekbe nem szűkölködik.
Ezek donognak, és lehet talán, hogy
a titkom is kidonganák –

BÁNK

                                        Titok!

PETUR
szinte súgva.

Úgy van, kegyes nagyúr, úgy van, titok,
és még pedig setétben –

BÁNK
megijed.

                                     Bán!

PETUR

                                            Te is
bele vagy keverve, és ha veszteségre
jön a dolog, tied lesz a nagyobb.

BÁNK

Bán! bán! Hamar beszélj!

PETUR

                                        Nem, ó, nagyúr!
Mert azt kivánni, hogy megsúgjanak
mindent az emberek, csak annyi, mint
abban találni kedvét, hogy ha sok
irigye, ellensége van: pedig
mindenkor a legördögebb nadály
a sugdosó maga, – én az nem vagyok; de
jőjj még ez éjjel – itt ha eloszlanak –
házamhoz. A jelszónk lészen: Melinda!

El.

*

Biberach, aki éppen kevéssel előbb, mint valakit kereső, belépett, amint Bánkot meglátja, megijedve vonja egy szegletbe magát, és alighogy Petur elvégzé beszédét – hamarébb kisuhan.

BÁNK
elkiáltja magát.

Melinda?!

Sok ideig nem tudja magát szóra venni.

                 Az – Melinda – jelszavok!
Melinda szép, mocsoktalan neve
ma szemfedélül szolgál egy setétben
ólálkodó csoport között! – Titoknak
lett zára a Melinda szabad neve!

*

TIBORC
ugyanazon ajtón, melyen Bánk jött, becsúszik.

Ni, boldog Isten! Mégis ő biz az!
Bánk bán – nagyúr -!

BÁNK

                               Elárúltattam?

TIBORC

                                                    Én
Tiborc vagyok, kegyes nagyúr – no, lám!

BÁNK

Tiborc – gondolkodva járkál.

TIBORC

             Igen – mert szóllni kellenék –
nagy dolgokat –

BÁNK

                        Melindáról?

TIBORC

                                          Nem arról.

BÁNK

Nem!

TIBORC

        Lopni jöttem ide; mivel a szegény
anya s gyermekek velem – elfojtódik.

BÁNK

                                        No, jól van – úgy.

TIBORC

Ó, én szerelmes Istenem! Hiszen
Nem is figyelmez rám – Bán! – bán! – nagyúr –

BÁNK

Melinda! és mindég Melinda! – szent
név! Égi s földi mindenem javát
szorossan egybefoglaló erős
lánc, úgy elomla törhetetlen élted,
hogy abbol a gazoknak is jutott?

Fellobban.

Mennyben lakó szentséges atyám! Ide
mindentudásod égi cseppeit!
Nekem – nekem, hogy e nagy fátyolon
átlássak, és eszemmel a halandók
szívébe nézhessek, mint a tükörbe.

TIBORC

Nagyúr –

BÁNK

              S ugyan továbbra láttak ők,
mint a szerelmes? És azért futom-
e én az országot, hogy addig itthon
fojtsák meg üdvösségemet? – Talán
ez a királyos asszony azért tetéz
munkákat a munkákra, hogy szemem
elkábulásakor, szívemben a benn
lakó becsűletet megölje? Jaj! –
S most már ezen setétben bújdosók
volnának, akik engemet bolond
álmomba’ szánva háborítani
igyekszenek, s a végveszélybe forgó
becsűletem felett rikoltanák:
Bán, ébredezz; mert meglopattatik Bánk!”
Azonban – ezek talán csak úgy fogadt
szolgái voltak egy veszett irígy
embernek, aki nyúgodalmamat
sajnálva, itt – szívére ver – szorongatást okozni,
s döbbenteni szívemet kivánta –

Megijed.

Megdöbbenni? Ezt előttem egykor úgy
festék le, jól tudom, mint egyikét a
lélek betegségének. – – – –
Az sem lehet hiszen szűnetlen ép!

Reszketve.

Bánk! Bánk! Te nem mered kimondani
talán? Ki, csak ki! hogy kacagja a
visszhang is árva gyengeségedet –

TIBORC

Ó, szent Teremtő!

BÁNK
A szerelme-féltő Bánk bán!

Kacag.

Tüdő, hazudsz! Hazudsz!

Fájdalommal fejét kezei közé szorítja.

Mit nyughatatlanítsz, setétes álom-
kép! Mit gyötörsz, incselkedő chimaera?!
Hát a világnak egyik pólusától a
más pólusig, szerelmeimben, én
miért öleltem mindent egybe? Mért
mindent? Miért tebenned, ó Melinda?!
S egy ember, egy haszontalan por – – az
ütné ki őtet karjaim közűl?
Őtet? Ki lenne az? Ki lenne az? –
Világot itt! Világot!

Hirtelen.

A setétben ólálkodókhoz elmegyek.

Elmegy, amerre jött.

TIBORC

                                                        No itt hágy –
ah! Mintha jönnének – jönnek – csak el! –
Éhezzetek szegény férgek: nem ért
még a lopáshoz ősz Tiborc apátok.

Rettegve Bánk bán után siet.

*

Ottó és Biberach jönnek.

OTTÓ

Frissen – beszélj – találhattad magát?

BIBERACH
jelentőleg.

Találtam – a galamb helyett oroszlánt.

OTTÓ

Talán haragszik? Mit szóllott?

BIBERACH

                                               Hogy: eljön.

OTTÓ
örömmel.

Eljön!

BIBERACH

        No csendesen! – Dicsérd csupán
múltával a napot.

OTTÓ

                          Hiszen maga
mondá Melinda, hogy eljön?

BIBERACH
fagyosan elmosolyodik, s futva azon ajtóra veti szemeit, melyen Bánk elment.

                                              Maga.

Hangossan, vélvén, hogy Bánk hallgatózhat.

Germannicust, ki elrejté magát,
hogy majd kilesse, mit beszéllenek
felőle, nem jó ám követni mindég,
mert a szelíd Germannicus tudá
az indulatjait mérsékleni.

OTTÓ

Miért beszélled ezt nekem?

BIBERACH

                                           Csak úgy –

OTTÓ

Te indulat nélkül való teremtmény,
esmérlek-é immár én tégedet?
Vagy egy csodálatos embernek óhajtsz
látszani úgy-e? – Légy nekem barátom!

BIBERACH

Én nem.

OTTÓ

            Nem? és miért?

BIBERACH

                                    Hogy más legyen.

OTTÓ

Derék!

BIBERACH

          Azon bolondság, amidőn
az állapotját elfelejti az
ember, nevetségesebb, mint ha a
természetét erején fellyül feszíti.

OTTÓ

No, adj tehát tanácsot most.

BIBERACH

                                           Miben?

OTTÓ

Te esmered Melindát –

BIBERACH

                                    Tán – igen.

OTTÓ

                                                    Szólj!

BIBERACH

Hm -! Minden, ami a fehérszemélyek
szív-büszkeséginek hízelkedik,
egyúttal az már tetszik is nekik.
Ők a legundokabb kirugdalózót
is még dicsőségesnek esmerik,
ha benne egy kis rendkívül-való van.
Egy herceg – egy királyi néne – egy
kereszt – arany lánc, mind egérfogók
az asszonyokra nézve.

OTTÓ

                                  S a derék
Bánk bán, Melindára? –

BIBERACH

                                     Férj, kit szeret.

OTTÓ

Elvesztem!

BIBERACH

                 Ó, dehogy! A férj se várjon
az asszonyának szívétől soha
többet, csak amit egy becsűletes
kalmártól: ez bármilyen szentűl is fel-
fogadja a kiválasztott jószáginak
a félretételét – mégis hazud –
egész örömmel adja által a leg-
elsőnek, aki érte többet ád.

OTTÓ

Mért könnyezett hát, hogy velem beszélt?

BIBERACH

Ez éppen a fő bökkenő! Uram,
hidd el, hogy asszonyink ravaszbak illy
esetbe, mint az ördög, amidőn
az elragadni egy bűnöst törekszik.

OTTÓ

Ó, hát enyim Melinda!

BIBERACH

                                   Nem hiszem.

OTTÓ

Nem?

BIBERACH

        Mért akarsz elvenni egy szerencsét,
mellyet nem adhatsz vissza?

OTTÓ

                                            Bíberách!
Mi lesz tehát ebből? Hisz’ egyszer így,
máskor pedig másképp szólsz –

BIBERACH

                                                 Mert sem a
búdban, sem a szerencsédben soha
ok lenni nem kívánok.

OTTÓ
felbosszonkodván, megvetőleg:

                                  Ostoba! El.

BIBERACH
egyedűl.

A repkedő kicsinyke lelkek olly
sokan donognak a világban, mint
a szúnyogok; de vajon hol van az
az ember, aki abban elhitetné
magát, hogy ő közikbe tartozik?
Sokszor derék, ha egy illy ostobát
jól megzavarhat az ember, ámde úgy,
hogy ő megént mást légyen kénytelen
zavarni. Rajta csak, kegyelmes Ottóm:
ugorj! de Bíberáchod hátra áll.
S illyen szegény egy ember? és pedig
uralkodó ember! Mégis kezében
a nénje szíve, akit egy nagy ország
fél -! Tartományok hát csak machinák,
amelyeket kis gyermek is megindít,
ha félelem s reménység mindenik
kereket helyén maradni kénszerít.

Gondolkozik.

Itthon vagyon tehát – Melinda a jel –
jó, jó! – de csak vigyázva. Meglehet,
Bánkhoz szegődök. Ott van a haza,
hol a haszon
– s miért ne húzzam azt?
Hisz, aminek meg kell történni, az
anélkül is megtörténik.

Kiteként.

                                    Ha! Más
oldalra a palásttal, Bíberách.

IZIDÓRA
sietve jön.

Ő volt az! úgy-é ő -?

BIBERACH
vállat vonyít.

                                Kisasszony! Én
száraz reménnyel nem tudlak tovább
éltetni –

IZIDÓRA

           Mit? – Leselkedő! Ezért
csaltad tehát ki titkomat -?

BIBERACH

                                         Hisz’ Isten
én nem vagyok – ha mást szeret.

IZIDÓRA

                                                  Való
tehát? Melinda –

BIBERACH

                          És te is tudod?
IZIDÓRA

Ha mások észrevehetik, én legyek csak
vak? – Bíberách, ó, szólj, tudná magát
Melinda elfelejteni?

BIBERACH

                               Talán. Hisz’ asszony.

IZIDÓRA
dölfösen.

Asszony? Te érzéketlen ember! És
te is tudod közelről e nemet
esmerni –

BIBERACH

              Megtanúltam, emberi
elmém ezernyi baklövésivel.

IZIDÓRA

Melinda e szerént -?

BIBERACH

                               Asszony.

IZIDÓRA
méreggel.

                                             S azok?

BIBERACH

Az ördögökkel is elenyelgenének,
ha nincsenek körülöttök férfiak.

Kitekint.

Jönnek.

A legnagyobb hidegséggel ott akarja hagyni.

IZIDÓRA
szemét tenyerével elfedi.

           Jaj a szemeknek, mellyek ezt
látják – jaj a szívnek, melly érezi! –
Ó Bíberách, ne hagyj el!

BIBERACH
visszaballag.

                                        Érted azt
is megteszem. De térj ki most előlök!
Egyetlenegy tanácsadásom ez:
kövesd Melindát, szép kisasszonyom,
s ne ess utánna Ottónak nagyon.
Sok férfiak – tudom magamról – az
ollyat, ki könnyű győzedelmet ígér,
azért se szívelik; de légyen a
meghódítás nehéz, már akkor ők
csak puszta büszkeségböl is belé
szeretnek.

IZIDÓRA
megsértetve.

               Ah, te szemtelen.

Elsiet.

BIBERACH
könnyű vállvonyítással.

                                          Szegényke!

Szünet után

Kár illyen egy csinos főért, hogy a
velő hibáz belőle! Benne van
szép két szem, amelly hódítón beszél;
szép ajkak, édesen beszéllenek;
és még egy elcsábíthatón beszéllő
szajkói nyelv – és minden, ami csak
beszéllhet, azt beszélli, hogy:
az ész hibázik, a fejecske kong.

Elkullog.

*

Melinda s Ottó belépnek.

MELINDA

Távozz!

OTTÓ

            Melinda!

MELINDA

                         Távozz, mondom.

OTTÓ

                                                     Egy
szót csak, Melinda -!

MELINDA

                                 Édes Istenem,
mi lett belőlle! –

OTTÓ

                         Énbelőllem?

MELINDA

                                              Ál-
orcádból, undok ember! Ó, szerelmes
jó Istenem, be megcsalatkozék.

OTTÓ

Ó, én is – én is megcsalatkozék.

MELINDA

                                                  Kiben?

OTTÓ

Melindában. Midőn bejöttem ez
országba – mindjárt a szemembe tűntél.
Egy szív után esenkedék, hogy e
szívem’ felosszam. A sok udvari
szívek között – bocsáss meg – a tied volt
legegyügyűbb, ártatlanabb, Melinda!

MELINDA

Úgy, úgy! Ezért kellett tehát nekem
ide jönni, és ezért nem ille Bánk
bán hitvesének a magányba lakni?
Mert udvarunknak nagy szüksége volt
tapasztalatlan együgyű szívekre? Ó,
ez fáj – kimondhatatlanúl.

OTTÓ

                                         Midőn
Fülöp király ölettetése végett
gyanúba jővén, szenvedésemet
elébeszéltem, olly szerelmes érzés
csillámla kedves könnyeidben –

MELINDA

Jaj, jaj tehát azon könnyeknek!

OTTÓ

                                                 Engedj
meg! Vak valék, mivel szerettem. Ottó
többé nem az, ki volt. Ottó oda
maradt Merániában: más terme itt
már általad, Melinda. Akkoron
levén teremtve, amidőn először
megláttalak; mint gyertya által a
világ lesz – úgy valék melletted, úgy
követtelek; s levésemnek legelső
pillanatában eltűnt lételem.
Vétek-e ez?

MELINDA

                  Ó, hogy én csak sírhatok!

OTTÓ

Melinda, kéméld könnyid záporát!
És mégis – esküszöm – drágák ezek
előttem és vígasztalói meg-
átkoztatott jövendőmnek -!

Magában.

                                           Helyessen
mondád, ravasz kölyök!

MELINDA

                                      Sajnállak. – Ó
herceg! Szerelmem által egy lehet
csak boldog és szerencsés – az pedig
Bánk.

OTTÓ

        Ó, bizonnyal az ő – egy boldog ember!

Sóhajtva, Melinda lecsüggő keze után hajol, s azt hosszasan homlokához nyomja.

*

BÁNK
az ajtócskán ismét visszajön.

Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?

Meglátván őket, tenyerét szemeire csapja.

Ó, véghetetlen szent könyörűletesség!

Erős muzsika; Bánk megijedve szédeleg ki, vissza az ajtón.

MELINDA

Ah, oszlanak! –

OTTÓ

                        Csak egy szót még, Melinda!

MELINDA

Bocsáss!

OTTÓ
szavakat láttatik keresni.

             Melinda! Ó, mért kell nekem
ollyan nagyon szeretni, mint soha
még nem szerethetett egy szív is! Ó,
mért kell nekem csak nyögni ott,
hol minden érző szív megrészegedne
örömébe’! – Mért hogy reményem szerencsém
vígságait haladja, és szerelmem
olly vágyakat nevelni kéntelen,
mellyek talán elmémtől fosztanak meg -!

Hevesen.

Lennél csak egyszer enyim, Melinda, úgy
az álmot útálnám, mivel szemed
szememtől elvenné – a szelet, mert elragadná
tőlem lehelleted’ – s a napvilágot,
mert képedet csókolná tőlem el.
Eszelős szerelmem egy egésszen új
világot álmod őrültségiben,
melynek csak Ottó a lakossa és –
Melinda.

Letérdel.

MELINDA
megretten.

              Térdepelsz?!

OTTÓ

                                  Előtted, akit
imádok. Ó, engedd meg gyermeki
báb-módra minden gondolatjaim’
enyészni, és csak a Melinda édes
nevével agyvelőm betőlteni.

MELINDA

S ő térdepel! – Bánk, Bánk, emlékezek
szavadra –

OTTÓ
felemelkedik.

                Bánknak a szavára?

MELINDA

                                                Arra.
Midőn kezem’ megkérte, nem rogyott
ő térdre -! Szép se volt igen; de egy
Alphonsus, egy Caesar állott előttem.
“Szabad tekéntet, szabad szív, szabad
szó, kézbe kéz és szembe szem, – minállunk
így szokta a szerelmes: aki itt
letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít!”
Ő mondta ezt, ámító! És bizony
Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.

Egész bosszúval el akar sietni; de szemközt jön Gertrudis.

*

GERTRUDIS
az udvari asszonyokkal megjelen, s hol a bosszús Melindát, hol a magát feltalálni nem tudó Ottót nézvén, egy ideig megáll hátulról; végre szúrósan felszólal.

Hogy sokszor olly hívatlan érkezik
az ember! és

indulattal

                     mi volt ez itt,
                                          Melinda?

MELINDA
keserűn.

Édes – mulatság -!

GERTRUDIS

                            Nem reményleném!

MELINDA

Minden lehet. Köszönöm, nagyasszonyom,
hogy oly kegyes valál s átláttad azt,
hogy a bojóthi Melindának nem illik
falun magányban lakni, mert nagyúrné
,
s alkalmatosságot szerzél nekem
ezzel

Ottóra mutat.

      sok édes múlatságra is –
Ó, mert hiszen Melinda együgyű!

Szinte illetlenül elsiet.

GERTRUDIS
ajkát harapva néz utána.

A kis majom harap

Szünet.

                              Negyed napig
előmbe nem bocsájtatik.

Járkál, végre az udvariakhoz szól.

                                      Magam
fogok maradni –

Azok elmennek.

*

GERTRUDIS

                          Ottó! Hát mi volt ez?

OTTÓ

Kedves királyi néném!

GERTRUDIS

                                    Félre azzal!

OTTÓ

Ő – ő –

GERTRUDIS

           Mit ő? Mi ingerelte olly
nagyon fel őtet?

OTTÓ

                         Szívem.

GERTRUDIS

                                      Szíved?

OTTÓ

                                                 Az.

GERTRUDIS

Ottó!

OTTÓ

        Mi lelt?

GERTRUDIS

                    Azt kérded, bíborunk
bemocskolója?

OTTÓ

                       Istenemre -!

GERTRUDIS

                                         Mit?

OTTÓ

Türtesd magad –

GERTRUDIS

                          Ki vagy te? És ki én?
Az én anyám s hazám Meránia
szült téged? nagy Berchtold vére így
fajúlt el?

OTTÓ

             Egyszer minden útakat
számomra készíted – azután pedig meg-
gyalázol!

GERTRUDIS

              A célod nem, de módjaid
útálhatom. Magam készíték útat,
mivel beteg testvérem megvidámítása
volt késztetőm; nem tiltottam soha
tőlled szerelmet! Vidámság, öröm,
minden csak a szolgálatodra volt;
s most fajtalan véred tilalmas úton
Melinda bírására csergedez.
Itt áll ím a gyűlöltetett; s az a
szép győzedelmes, kit meg kellett volna győzni,
amott megy – útálván ezt, engem is
kerűl.

OTTÓ

         De hallgass meg!

GERTRUDIS

                                    Meráni herceg –
egy férfiú nem tud kifogni egy
asszonyszemélyen; s egy Gertrudis – egy
asszony tud országok felett megállni.

OTTÓ
No, jó! Tehát lemondok róla.

GERTRUDIS

                                                    Le-
mondasz? S te tudhatnád azt tenni? Úgy
lelkemre mondom, hát nem szeretted.

OTTÓ

Szerettem, esküszöm; de most eszem
szólt fel.

GERTRUDIS

             Hazudsz! – Az a tűz, mellyet a
természet alkotott az asszonyok
szemébe, oly sebesen elragad,
hogy azt csak egy nyájas szó is dühös
lángokra gerjeszti, s az erőtlen ész
elhallgat: ekkor már az észbe bízni
csak annyi, mint egy nagy tüzet csupán
buzgó imádság által oltani.

OTTÓ

De könnyeit tekéntvén –

GERTRUDIS
elkomorodik.

                                       Sír is!

Keserűen elmosolyodik.

                                                És
te rólla mégis le akarsz mondani?
Nem ösmered tehát az asszonyi
szív gyengeségeit? Sem a hanyatló
virtusnak e fogásait? – Hiszen
könnyezni kell, hogy áldozatja színlett
becsét nagyítsa, és a könny az a
gyöngy, mellyel a halálos-ágyba’ fekvő
szép virtus ékesíttetik! Ki ekkor
is még lemond, az oktalan – bolond.

OTTÓ
unatkozva.

Néném, tehát mi lesz kedved szerént?
Majd bíborunk bemocskolása, majd
Megvettetett szerelmem által a
rád háramolható szégyen gyötör.

GERTRUDIS

Tudd meg, kicsinylelkű, hogy e dolog
ha Melinda érdemét temette volna
el, úgy kikergettetni kész lehetnék
országaimból – és mégis, ha azt
megérni kellene, hogy reám mutatva
susogni hallanám: ni, itt megyen
Gertrúd, az öccse kinek kontár vala
Melinda elszédítésében – Ottó!!

OTTÓ

De Istenem! Tehát szólj, mit tegyek?

GERTRUDIS

Te engemet megláncolál, s magadnak
egy gödröt ástál; mostan mégis én –
én húzzalak ki abbol?

OTTÓ

                                  Csak te, ó
Gertrúdis, add tanácsodat nekem,
hogyan lehessen enyim Melinda szíve?

GERTRUDIS
elsárgulva visszarezzen.

Hallatlan!

Járkál; végre kikiált.

               Asszonyok! – – Megyek.

OTTÓ

                                                     Kegyes
néném.

Ölelni akarja Gertrudist.

GERTRUDIS
visszalöki.

           Hah! Vessz el itt arany kalitkád
ürében, árva bíboros teremtmény –
mit gondolok veled! –

Elsiet, az asszonyok követik.

OTTÓ

                                   Ha!

A bosszúság és szégyen közt habozván, végre kikiált.

                                        Bíberách!

*

Biberach belép, és parancsolatot vár. Ottó valamit akar mondani, de ismét abbahagyja, ki is akar menni, de nem bír magával, és végre az elmosolyodó Biberachon akad meg kérdő szeme.

BIBERACH
vállat vonít, Ottóhoz akar menni, de a kis ajtó figyelmessé teszi. Végre megfogja Ottó kezét, és az ellenkező oldalnak elejére kivezetvén, ezt súgja:

Eredj utánna – mutass előtte ki-
derűlt tekéntetet – kérj engedelmet –
mondd, hogy sokat hallottál a magyar
feleségek állhatatosságáról – ez
csak próba volt. Örömében még maga
fog a királyné elvezetni hozzá,
s a résztvevésig úgyis megpuhúlt
Melinda tán öleléssel is köszön
el nem rabolt bizodalmáért. Kikérsz
elútazásod végpillantatán
egy János-áldását üríteni.
Ott én leszek majd a pohárnok; a-
vagy légy magad, – ne, itt egy kis hevítő;

porokat ád által

emez pedig nénédnek altató.
Ha ezt az álom elszólítja onnan,
te vissza is mehetsz Melindához megént –

Elmosolyodik.

OTTÓ
megrázkódik az öröm, félelem és Biberach iránt való utálat s szeretet között.

Irtóztató! – de köszönöm. Úgy van! Ő
enyim bizonnyal –

A királyné után siet.

BIBERACH

                            Hogyha bőkezűbb
lettél s fizettél volna, jobb tanácsot
is adhatnék. Most jobb lesz tartani,
jó herceg, a magyarsággal. – No, csak menj!

Le akar egy székbe ereszkedni, de mintha valami jobb jutott volna eszébe, halkal felemelkedik, és a belépő Izidórának Ottó után mutatván, a más oldalon elmegy.

Izidóra fájdalommal néz mind a kettő után, azután elsiet Ottó után. Bánk bán előjön a rejtek-ajtóból meztelen fegyverrel; magánkívül sok ideig tipeg-topog.

*

BÁNK BÁN

Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
vakok, hogy e fülek dugúlva nem
valának! – Egy királyné és – Melinda –
ó, ó!

Hidegülve.

       Megént lehellhetek, megént,
és érzem azt, hogy élek. A homály
eloszla – megvirradt – felébredék.
Irtóztató kilátás a jövő
nappalra! – Vond ki lelkem, most magad
azon setét ködből, melly eltakarta
előled a világot, s emberi
vak bizodalomba szőtt! – És illyen asszony
őriz meg, ó magyar hazám? Hah! Egy
fertelmes asszony, kit hogy ördögi
érzésiben ne lephessen meg a
jobb ember, érthetetlenűl beszélli
kétféleképpen gondolatjait. –
De hát Melinda! ó! Hát a haza!
Itten Melindám, ottan a hazám –
a pártütés kiáltoz, a szerelmem
tartóztat. – Énrám bíz a szunnyadó
gondatlan, – énreám tevé le a
szegény paraszt elfáradt csontjait:
nem vélik ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye, – esküszöm,
meg is fogok felelni ennek, és
habár tulajdon síromon fog is
a békességetek virágzani. –
Szedd rendbe, lélek, magadat, és szakaszd
szét mind azon tündéri láncokat,
mellyekkel a királyi székhez és
a hitvesedhez, gyermekidhez olly
igen keményen meg valál kötözve!
Úgy áll meg itt, pusztán, mint akkor, a-
midőn az Alkotó szavára a
reszketve engedő chaos magábol
kibocsájtja. – Két fátyolt szakasztok el,
hazámról és becsűletemről. A
bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
ha ölettetésem ezekért lészen! – Egy
ménkőcsapás ugyan letépheti
rólam halandóságom köntösét; de
jóhíremet ki nem törölheti.

*


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!