Hirdetés

BÁNK BÁN – Harmadik szakasz

20 perc olvasás

BÁNK BÁN – Harmadik szakasz – Katona József

Melinda szobája

BÁNK
az asztalnál állva kezére bókolt.

Hazudsz!

MELINDA
előtte térdepel.

              Igen; mióta hitvesed
megszűnt Melinda lenni, mindenik
vétek lehetséges. Hazudik? Ó!
ó, vajha angyalom lehetne az.

BÁNK

Mit térdepelsz? Az Isten nincsen itt –
állj fel! Beléphet egy meráni állat,
és azt hihetné: őtet illeti.

El akar menni, de ismét visszajön.

Hát nem cselekszed?

MELINDA
térdein eleibe csúszik.

                                Ölj meg engemet,
Bánk, ölj meg engemet –

BÁNK

                                       S egy semmi asszonyt!

MELINDA

Ó Istenem! De én nem az vagyok.

BÁNK

Ártatlan? És az udvar nyelve e
névvel nevezte-é becsűletem?

MELINDA

Nem, azt ne mondja az udvar; mert hazud
mindenkor – ez ne mondjon engem annak.
Ah, én szerencsétlen személy vagyok!

Lerogy a földre.

BÁNK
felemeli.

Szegény szerencsétlen Melinda!

Merően néznek egymásra.

                                                      Mit
akarsz? Mi kell? Tehát te engemet, mint
egy Tantalust az el nem érhető
végcél után csak hagysz kapkodni? – Sírsz?
Felelj; de szóval, és ne így! Hiszen
szép könnyid elbúsíthatnák az ég
lakossait, s az angyalok magok
szánnák kigördüléseit. Elveszek, s én
így férfi nem vagyok.

Elereszti.

                                 Mégsem hiszek. –
Ottó s Melinda egyaránt örűltek! –

MELINDA
térdeit csókolja.

Bánk, Bánk! Taposs meg legalább engemet!
Én bűntelen vagyok. Ó, ne mondd meg ezt
testvéreimnek: nem feleség – anya.

BÁNK
belök egy oldalajtót.

Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz?

MELINDA
sikoltva felugrik.

Ember, tudod te, mit mondtál fiadnak
most? – Átkozott! –

Merően néz maga elébe.

                              Atyaátok egy anyáért!

BÁNK

Mint vándor a hófúvásokban, úgy
lelkem ingadoz határtalan
kétség között, s eszem egy nagy óceánban
lebeg, veszejtve minden csillagot.

MELINDA

Atyaátok egy anyáért! – Kábaság!
Ha a szegény hold férjhez adja szép
leányait, mondjátok, hogy királyi
lakadalma van két nyíl-lövésnyire.

BÁNK

Boldogtalan!

MELINDA

                    Jó név. Pokolbeli
tűz ége csontjaimban, s a királyné
aludni ment – álmos volt. Ébredezz!
Add vissza gyermekem, te nagy királyné!

Elsiet.

BÁNK

Menj, menj hová a történet viszen! –
Úgy, úgy! Aludni ment – álmos vala.
Helyes, helyes, meráni asszonyom! – Nap!
Küldd oktalan Phaétonod, hogy a
világot öszve, meg-meg öszverontván,
pörköljön engem is pokolra le! –
De, Istenemre, lehetetlen mégis ez –
nem! Nem lehet! Tanácsot álmod e
szív, s a kimérhetetlen irgalom
által susogja azt a jó reménység
lelkembe: nem lehet. – Setét remény!

Karjait kinyújtja az ablakon, ölelve.

Ne rontsa ezt el a világod, ó
Auróra!
Hiszen Melinda úgyse tudja, mit
beszélle – – Ég és föld! De hát ki az
oka, hogy szegény nem tudja, mit beszél?! –
És a királyné álmos volt! – Nem-é?

Megijed.

                                                       Ha!
Melly gondolat lesz agyvelőmben első
zsengéjekor már meghatározás? –
Épülj fel! Izmosodj meg, gondolat! –
Veled épül ismét csak fel, örök lenyugtom
felett, megélledő becsűletem!

El akar.

*

IZIDÓRA
felszakaszt egy oldalajtót, s dölfössen kilép.

Kiállhatatlan!… Elfelejtkezél
rólam, gyalázóm? Úgy hát zárodat
kitörve karjaimmal, megmutassam,
hogy Bendeleiben Egenolf vére foly
ereimben? És – nagyúr, ki adta azt a
hatalmat, engemet hogy itt bezárj?

BÁNK
csak maga elébe néz.

Ha engemet Prometheusom csak egy
hangyának, és az égi tüzet talán
még abba is sajnálva, egy hideg
szerszámnak alkotott meg volna, úgy
szolgálatodra tán lehetne hangom –

IZIDÓRA

Nagyúr! királynénak barátja a nevem.

BÁNK
elébe mutat.

Nézd, nézd az árnyékot – hallgass oroszlán,
az a királyné – ó, hazug! Csak árnyék.

IZIDÓRA

Bán, bán, mi lelt téged? – Nagyúr, mi lelt?
Könyörűletességből felelj –

BÁNK

                                            Ki innen!

IZIDÓRA

Megengedek, mert meg vagy háborodva.

El akar.

BÁNK

Egy szót csak irgalmas lélek: hiszem,
éjjel Ottóval még a mulatság
után soká beszélle a királyné -?

IZIDÓRA

És a kegyelméből csaknem kijött:
De majd Melinda megbékélteté.

Elsiet.

BÁNK

Kígyói nyelv! – Megbékélt; álmos is volt!
Szépen kidolgozott csalárdkodás –
így megcsalatva egy pokolbeli
kísértet által, akitől levésekor
már úgy megundorodott az Alkotó,
hogy félben hagyni dolgát kéntelen volt.

*

TIBORC
bizodalom s félelem között besompolyog.

Bánk bán, nagyúr, jó reggelt!

BÁNK

                                              Útonálló!

TIBORC

Igazán? Lehet meglátni képemen?

BÁNK

Minek is becsűlet emberek között!

TIBORC

Való igaz: megőszült a fejem.

BÁNK

Miért?

TIBORC

          Időm eljárt, jaj s panasz közt.

BÁNK

Azért teremtettem –

TIBORC

                                Köszönöm. Ma már
nem háborogsz úgy, mint az éjtszaka.

BÁNK

Munkálkodó légy, nem panaszkodó –

TIBORC

Ó, Istenem! Tekéntenél csak egyszer
házamba – élve látnád a panaszt
előtted. Mért valék becsűletes!
Holott gazember lévén, mostan is
tied lehetnék –

BÁNK

                       Melly boldogtalan
az, akinek bármely bilincsei
boldogtalan módon oldóznak el!

TIBORC

Ó, mint örültem, hogy szabad levék!

BÁNK

Mikép örűltem én bilincseimnek!

TIBORC

Hiszen való, hogy jó is az; de már
miólta a merániak –

BÁNK

                               Ha!- ó!

TIBORC

Sok pénzre van szükségek: és mivel
mi annyit adni nem tudtunk, tehát
sovány nyakunkra ismaélitákat
ültettek – ez már égbe kiált.

BÁNK

                                            Piha!

TIBORC

Míg tűrhetém, tűrtem becsűletessen:
most már gazember is lennék, de késő -!
Ősz fő, kiszáradt kar, – hová megyek?

BÁNK

Haramia, – nincs itt más kigázolás.

TIBORC

Ma éjtszakán először kezdtem el
próbálni azt a mesterséget; ó,
hiszen beteg feleségem és öt éhes
porontyaimnál szívem majd kiugrott.
De látja Isten, hogy nem értem azt.
Lenn a királyi ház előtt soká
ólálkodék. Vígan valának abban,
és sokszor azt vettem csak észre, hogy
nyelvem kiöltém, mintha azt akarnám
felnyalni, amit ott fenn ellocsoltak.
Akkor lopózkodtál be a kapun –
hallám az őrzővel beszédedet –
én is tehát utánad mentem, és
mivelhogy azt meg tudtam mondani:
ki ment be olly titokba, mindenik
azt hitte, hogy Bánk bánhoz tartozok.

BÁNK

Pih! Minden e szerént tehát hamis
s megcsal, – keresse bár az ember, a-
hol akarja – legtisztábbnak mutassa
magát, de egyben mégis mocskos az.

TIBORC

Mért bélyegez meg a szükség vele!

BÁNK

De hogyha jól meggondolom: maga
a tiszta hívség, ó – de, ej, mi meg-
gondolni is való van itten? a
hívség? Kísértet, melyről minden ember
fecseg; de még nem látta senki is.

TIBORC

No, édes Istenem! Ismét azt hiszem, hogy
velem beszél –

BÁNK

                       Beszélj, beszélj; igen
jól hallom én panaszod; de a magam
panasza is beszél –

TIBORC

                              Uram Teremtőm,
még a nagyúrnak is van? – No, hát
nem vétek a szegény Tiborcnak, egy
titkos szövetségben hitét letenni.

BÁNK

Ha! – Ezt hogy elfelejthetém – Istenem!

TIBORC

Van más kigázolás? – Vitézkedést
ugyan ne várjanak tőlem; de hisz’
a háborúban szabad fosztani.
E gondolat legjobbnak látszatott.

BÁNK
búsan néz ki az ablakon.

Magyar hazám! –

TIBORC

                           A jó merániak
azt háború nélkül is megteszik; mert
hisz’ a zsidók eleget fizetnek; a-
kiket tulajdonképpen tán nem is
lehetne embernyúzóknak nevezni, –
nyúzásra bőr kívántatik, holott
azt a merániak magok lehúzták
már csontjainkról; így tehát ezek
a húsba kéntelenek bemetszeni –
Igaz, hogy a metéltetett sikólt; de
hisz’ arra nem szükség hallgatni, csak
haszon lehessen. S a nagyasszony -?

Keserű megvetéssel lódítja el a kezét.

BÁNK
fejét az ablakfához nyomván.

                                                        Ó!

TIBORC

Ő cifra és márványos házakat
építtet; és mi – csaknem megfagyunk
kunyhónk sövényfalai közt –

BÁNK

                                             Átkozott!

TIBORC

Ő csorda számra tartja gyűlevész
szolgáit, éppenséggel mintha minden
hajszála egy őrzőt kivánna; sok
meránit, ollykor azt hinné az ember,
hogy tán akasztani viszik, úgy körül
van véve a léhűtőktől; s mi egy
rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő táncmulatságokat ád szűntelen,
úgy, mintha mindég vagy lakadalma, vagy
keresztelője volna: és nekünk
szivünk dobog, ha egy csaplárlegény az
utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy
a tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
ficánkolódnak, – tegnap egy kesely,
ma szürke, holnap egy fakó: – nekünk
feleség s porontyainkat kell befogni,
ha veszni éhen nem kívánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szűntelen,
úgy, mintha mindenik tagocska bennek
egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
kéményeinkről elpusztúlnak a
gólyák, mivel magunk emésztjük el
a hulladékot is. Szép földeinkből
vadászni berkeket csinálnak, a-
hová nekünk belépni sem szabad;
s ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
himlős gyerek megkívánván, lesujtunk
egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek;
és aki száz meg százezert rabol,
bírája lészen annak, akit a
szükség garast rabolni kénszerített.

BÁNK

Hogy úgy van!

TIBORC

                       Ők monostort, templomot
építenek, hol úgy sípolnak, úgy
megzengenek, hogy a szarándokok
táncolni kéntelenek a sáros utcán;
nekünk pedig nincs egy jó köntösünk,
melyben magát az ember egy becses
védszent előtt mutathatná meg a
templomban.

BÁNK

                    Ó, buzogj vér! Csak buzogj!

TIBORC

Hahogy panaszkodni akarunk, előbb
meg kell tanulnunk írni; mert az illy
szegény paraszt az úr elébe nem
mehet be többé – úgy rendelte Béla
király, s merániak hasznát veszik –
hisz öszvekarmolázná a szegénynek
patkója a szép síma padlatot!
S ha tán utolsó fillérünkre egy
törvénytudó felírja a panaszt,
ki írja fel keserves könnyeinket,
hogy jó királyunk megláthassa azt. – –

BÁNK

Te Isten!

TIBORC

              El kellene pirúlniok,
midőn ezüst-arannyal varrt övek
verődnek a lábszáraikra, mert
véres verejtékünk gyümölcse az.
Lelkemre mondom, egy halotti fátyolt
kötnének inkább a hasokra, – leg-
alább csak úgy külsőképp is mutatnák
a gyászt azon szegény nyomorúltakért
kiket kiállhatatlan sajtolásaikkal
a sírba döntenek –

BÁNK

                            Tűrj békességgel –

TIBORC

Tűrj békességgel, ezt papolta az
apáturunk is sokszor: boldogok
a békességesek, mert Isten fiainak
hívatnak, – úgy de tömve volt magának
a gyomra. Istenem! Mi haszna? Ha
szorongat a szegénység, a pokolt
nem féljük – a mennyország sem jön oly
szép színben a szemünk elébe.

BÁNK

Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk
a jó barátot, ellenséget; és
aztán ha célra értünk, sírni kell csak;
szánom keserveiteket, emberek!

TIBORC
nevetve.

Te szánsz nagyúr? Ó, a magyar se gondol
már oly sokat velünk, ha zsebe
tele van – hisz a természet a szegényt
maga arra szánta, hogy szülessen, éljen,
dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és –
meghaljon
. Úgy van, úgy! Esmérni kell
az élhetetlenek sorsát, minek-
előtte megtudhassuk szánni is.

BÁNK
haraggal teként reá, de szeme Tiborc homlokán lévő sebhelyen akad fel.

TIBORC
észreveszi, s kevés hajával igyekszik eltakarni.

Huszonhat esztendő előtt vala ez –
még gyenge ifjonc voltál – Jáderánál
egy rossz velencei akart tégedet s
atyádat – Ej, hisz’ az régen vala!

BÁNK
Tiborc homlokát, megölelvén, mejjéhez szorítja, majd egy erszényt nyom a markába.

Engem s atyámat – menj, menj, menj Tiborc.

TIBORC

Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik
szűkölködőnek? Visszaadja-é
ez a halottakért hullt könnyeket?
Ha mást nem adhatsz, úgy annál, kinek
adsz, még szegényebb vagy. Vigyázz, hogy egy
zsivány, tömött erszényeiddel együtt
ne lopja el nagylelkűségedet.

BÁNK
méltósággal.

Tiborc! Tiborc! Kivel beszélsz?

TIBORC
térdre rogyik.

                                                  Uram-
isten! Hisz’ azt akarom, hogy vesszek el.
Én nem vagyok gonosztevő, – azért nem
bátorkodom magamat elölni, mert az
Isten haragjától félek!

BÁNK

                                  Tiborc!
Menj, menj; keresd fel asszonyomat, s ha meg-
találtad, úgy jöjj, s várakozz reám.
Haza mentek – ott megmondhatod, hogy él
még Bánk.

TIBORC

                 Igen – kedves szomszédok! Él
még Bánk, atyánk
– fogom kiáltani.

Sírva elmegy.

BÁNK

Atya? – Úgy – ez is még hátra van.

Megáll a belökött ajtónál.

                                                      Ha! Fel,
fel puha ágyadból, gyermek, nehogy
megvesztegessen udvarunk szele.

Bemegy.

*

BIBERACH
jön.

Bán! Asszonyod magánkívül futott el.

Az oldalszobába besiető Bánk után néz; azután egész maga alkalmatosságával le akar ülni, de a visszajövő Bánk tekéntete visszatartóztatja.

BÁNK
az álmos kis Somával jön vissza.

Ne sírj, ne sírj gyermek, hisz egyszer akkor
ébredni kell.

Vezetvén kifelé.

                    Menj tigrisek, fene-
vadak közé, szelídíts hiénát,
s ha mindened feláldozván nekik,
hálaadással megnyalják kezed –
öleld, szorítsd melledhez, és kiáltsd
örömmel: ó, mégis találtam embert!

BIBERACH

Bán! Őrülést mutat tekénteted!

BÁNK

Tudom, tudom: de hallom is közel-
létét eszem lerontása hír-
kürtjének, és azért kívánom azt
használni addig, míg egészen el nem
veszejtem.

El a fiával.

BIBERACH

               És magam maradjak itt!

Utána néz, utána járdogál.

De nem hiszem bíz’ én, a gyáva herceg
hogy boldogúlt. – Gyanú kínozza Bánkot.

Leül.

Egy sincsen a sok emberi indulat
közt, melynek oly kevésbe kerüljön a
képzelt lehetség általöltözése
az igazra, mint a szerelemféltésnek.

Maga eleibe nézvén, egymásra tett lábait lógatja.

                                                        Biz úgy.

*

OTTÓ
lihegve fut be.

Jó, hogy talállak – ó, de mért hogy itten
talállak, itten Bíberách?

BIBERACH
felemelkedik.

                                      Igen.
Olly sárga a herceg. Hogy jött ide?

OTTÓ

Tudom-é, hogy? – És te Bíberách is itt?

BIBERACH

Igen. Te reszketsz, jó uram! Mi baj?

OTTÓ

Segíts, segíts!

BIBERACH

                    Hogyhogy?

OTTÓ

                                     Néném kerestet.

BIBERACH

Az semmi sem.

OTTÓ

                        De hátha mégis –

BIBERACH

                                                  Úgy
hát menj el. –

OTTÓ

                    Ő kerestet; érted ezt?

BIBERACH

Értem.

OTTÓ

          Melinda ott van, Bánk is itthon.

BIBERACH

Láttam.

OTTÓ

           Melinda – reszketek.

BIBERACH

                                           Soha
bizony –

OTTÓ

             Nem a nagyúrtól – nem az egész
országtól; én csak rettentő királyi
nénémtől irtózok; mert hogy gyanút
ne tenne, Myska bán által kerestet.
Elmenjek-é? Hová menjek?

BIBERACH

                                           Csak amely
hely legközelb van hozzá
: ott nem is
keresnek. – Édes hercegem, de hát
mért félsz? Talán vétettél ellene?

OTTÓ

Te kérded azt, tanácsadó? te?

BIBERACH

                                              És
volt annyi lelked azt követni, herceg?

OTTÓ

Csúfolsz, csavargó?

BIBERACH
szepegve.

                               Megesett a dolog?

OTTÓ
elfogódva szegezi a földre szemeit.

BIBERACH

Hallgatsz? – No – élj szerencsésen.

OTTÓ

                                                      Hová?

BIBERACH

Elég nagy a világ.

OTTÓ

                            Engemet akarsz
elhagyni? – Rémítőn fogok fizetni
gazemberes tanácsodért.

BIBERACH

                                      No, még
e volna szép! – Én szabad ember vagyok.

OTTÓ

Reszkess!

BIBERACH

               Miért nem? Gondolod, hogy a
felháborított tengert meg fogod
állítani, hogyha egyszer egy habocskát

– magát érti –

vessződdel el tudsz széjjel ütni? Mit? –
No, nézd ezen kevés hajat.

Maga hajából igen keveset morzsol ujjai közé.

                                         Nem is
méltó azon kis fáradságra, mellyel
ki lehetne rántani – ha most ennyivel meg
tudnám szerencséd váltani, hidd el, azt
nem tartanám méltónak e csekély erőre.

A legnagyobb hidegséggel.

Még gyermekekhez nem bocsátkozék le,
miolta csak megszűntem hinni azt,
hogy a tanítómnak vesszőitől
reszketne minden ember. Jobban esmérsz,
jó hercegem, mintsem hogy azt reméld,
hogy Bíberáchot egy mesés manó is
el fogja tán mindjárt rémíteni.
Első bejöttöm a világra megölt
már egy anyát, s bús tékozló atyám
gyűlölni kezdett, – én is rajta kezdtem
gyűlölni minden embert. Néha jól
megöklözém. Egyszer végre feladott.
Bűnöm bocsánatjáért, ölni, a
Szentföldre kellett volna mennem; és
az atyám megitta volna addig otthon
minden vagyonkámat. Nem mentem.
                                                          Akkor
bedugtak egy klastromba; hogy pedig
még életemben szentté lenni kedvem
nem volt, kiszöktem a falak közűl.
Minden vagyon nélkül, köszönhetem,
hogy ott tanúltam; s így az emberi
vakságból éltem: – elég az ostoba! –
Ritter, paraszt, szegény, úr, hercegek
lettek barátjaimmá, és csak egyszer
forrt szinte a torkomra. Nem kívánom,
hogy többet úgy legyen.

Menni akar.

OTTÓ
eláll szeme, szája.

                                     De olly hideg-
vérrel?

BIBERACH

          Miért nem? Én beüthetem hűs
vérrel Lucim nyakába kardomat,
hát tégedet miért ne tudjalak
hűs vérrel itten hagyni? – Hogyha úgy áll
előttem egy valaki, mint férfiú,
biz’ úgy ijedni meg tudok magam
is – most nem.

OTTÓ

                      A nyugalmamat tekéntsd,
és adj tanácsot e zavarba, kérlek.

BIBERACH

Hahogy te is szavadnak embere
lettél, s beteljesítted volna szép
igéretid – legengedelmesebb
lett volna Bíberách. A sok jutalmat
özönnel ígérted, mely egykor a
vénségemen segítsen: és – nem úgy lett.
Tudván, hogy a hasonló emberek
kények szerént várják meg a tanácsot,
kétféleképpen adtam mégis azt,
és rajtad állt abban választani.
Most hát sziszegj azon gödörben, a-
mellyet magad véstél magadnak. Azt
csak meg fogod nekem bocsátani,
hogy érted én is abba esni nem
kívánkozok?

OTTÓ

                    S valóban olly gödörben
lennék? Tanácsolj, Bíberáchom! Ó,
ha vallomásomat kívánod – ím
megesmerem, hogy vígyázatlan
voltam; de nem, sőt oktalan.

BIBERACH

                                             Mi, mi?
Még oktalan? – Ti földi istenek,
soha oktalan nem tesztek semmit is;
az égi Isten adja nektek az
ő csalhatatlan bölcsesség-malasztját!
Kérdezd, s megesküszik reá akár-
mely embered. – Te mindenféle földi
s mennybéli bölcsességek öszvesége!
Igy hát hogyan lehetsz te oktalan?

OTTÓ

Ember! Csak egy szót még, vagy egy nyomot
tovább, s fejed lábadnál fog heverni.
Bolondokat lelhetsz; de engem a
szerencse itt uraddá tett –

BIBERACH
kissé megdöbben.

                                        S miért
tartóztatod tehát intésedet, hogy
végére járjon életemnek? Úgy,
úgy, ölni tudtok, jó urak: bezzeg
ha életet tudnátok adni, akkor
érdemlenétek meg az uralkodást.
Még eddig egy kevésre becsűltelek,
de most idétlen rémítésedért
megvetlek. Útálnám magam, ha abban
a hiedelemben hagyhatnálak el,
hogy testi-lelki híved voltam: engem
csak a haszon kötött hozzád –

OTTÓ

                                               Vitéz!

BIBERACH

Ne félj, uram; hiszen nem esz meg a
nagyúr, – való, hogy éktelen dühös
lett, amidőn a dolgot felfedeztem –

OTTÓ
kardot ránt.

Még ezt is? Ördög! –

BIBERACH
mosolyogva kardmarkolatjára teszi kezét.

OTTÓ
gyengülve ereszti le kardját. Biberach megy. Ottó segítségért akar kiáltani.

                                 Hej!

BIBERACH

                                        Ne szólj – uram!

Hidegen visszatér.

Én elmegyek. Te megfogathatol.
De jól tudod, hogy én egyedül tudom:
ki volt Fülöp királynak gyilkolója! – –

Megy.

OTTÓ
elhanyatlik.

Várj, Bíberách – ne menj! Várj, várj!

BIBERACH
elballagva.

                                                          Soha!

OTTÓ
rimánkodva siet a hátra se néző után.

Várj, várj.

Midőn utolérte, ledöfi.

               Pokolba veled alávaló! –
A holt Fülöp nem fog reám kiáltani.

Elsiet.

BIBERACH
visszafordulván, kardot rántott Ottóra, de elgyengülve botlik azon keresztül a földre.

Pih! Ez gyalázat. – Átkozott! Halálos
ágyad felett kétségbeesésedet
kacagja árnyékom. – Gyilkos! Segítség! –

*

MYSKA BÁN
jön többekkel.

Rejtsd el magad, herceg, kér a királyné.
Hol van? Szavát hallottam. – Hej! Mi ez?

BIBERACH

Ottó döfött le – hátúl – ó, segíts –
gyógyíts – azért nagy dolgokat fogok,
bán, felfedezni, melyek a királynét
s hazádat illetik.

MYSKA BÁN

                          Hazámat? – Ó,
hozzátok őtet frissen hát utánnam!

Felemelik Biberacbot, ki a kezek közé hanyatlik.

*



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!