RODOSTÓ

RODOSTÓ – Kaffka Margit

Mikor beköltözött az örmény negyedbe,
Gyér udvarát kemény regulába szedte.
Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,
Rendre sorakozott kiki az ebéden;
– Ő maga ült fejtül… Nagymesszire nézve,
Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.
Ír-olvas napestig – vadászgat gyakorta –
Francia gróf izent – be sem bocsátotta,
Mert a titulusban esett vala vétség,
Fejdelmi személye várta, megkövessék.
– Gőgös magyar úr volt.

Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,
Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép –
Ő a kályhatűznél, kis faragószéken
Fúr, csiszol, vesződik – átizzad egészen –
Gyönyörű szakála faforgácscsal teli,
Csendesen elfordul… maga is neveti.
De néha megborzong hűs, tengeri szélben,
Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,
Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?
Hogy ott van, reszketve simogatja végig…
– Csendes öregúr lett.

Évszázadok multak. S egyszer – mért, miért nem –
Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,
Avatag koporsót felkapja ölébe
Fújó gőzparipa – lihegve fut véle.
„Diadal!” S kigyulnak kérkedve a máglyák.
„Diadal – hazajön!” seregek kiáltják.
Sok drága puskaport égbe lövöldöznek,
Farsangos látásra asszonyok öltöznek,
Tort ülnek, lakoznak, harsog a szó szörnyen.

Benn a koporsóban halkan összezörren
Egynéhány reves csont.

1906