A NAP VITÉZE

A NAP VITÉZE – Kaffka Margit

A fiú anyja elhalt még a nyáron, –
Hat éves volt. A lány alig mult három,
Örökbe tartott kicsi koldusok,
A hajuk borzas, szemük mosolyog
Talán, – mert senki sem vigyázott rájuk
– Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, –
Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,
Foltos ujjasba, tépett viganóba,
Nem ártott nékik hideg, se meleg,
Együtt kószált mindig a két gyerek.
Egyszer, – hogy tavaszodott nálunk épen,
Kék volt az ég, – a fű kiserkedt szépen,
Hogy kézenfogva ballagtak előre
A várhegy oldalán, a temetőbe,
Honnét alig tisztult le még a hó, –
Csak úgy betévedt Andris meg Kató.

A meredeknél, – túl a kőkereszten
A kisleány ijedve visszaretten,
És meglapulnak egy sirdomb tövébe, –
Ott fenn, – az útnál, – talpig feketébe
Egy asszony ül útszéli kis padon,
Az arca sápadt. Annyi fájdalom
Van a szemébe. – Igy van festve épen
Az Isten anyja a templomi képen, –
Tudja Andris. Ő iskolába is járt,
S míg kézenfogja a szepegő kislányt,
Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!
Ha félsz Kató, – magam odamegyek.

S a szép úrasszony oly szelíden nézett, –
Dehogy bántotta a két kis cselédet, –
Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,
Megsimogatta a Kató fejét,
S Andristól megkérdezte csendesen
– „Ki fia vagy te, – édes gyermekem?”
Hozzásimult a lány, – a fiú bátran
Felelgetett, – s barátok lettek hárman.
Súgta Andris: „Az érnél, – túl a réten
Színes kavics van, – jöjjön néni vélem!
Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!”
S Katóka szórt ölébe ibolyát. –

Eljöttek másnap, – s nem kószáltak el,
Csendben maradtak a szép nénivel.
Harmadnap esdekelt Andris gyerek:
– „Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,
Mért jött ide, – a mi falunkba épen?
Honnan való? Tündérek erdejében
Gyémánt csudavárban lakott talán?
Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám.”
S felelt mosolyogva: „Ahol én lakom,
Sűrű a köd, – hideg van ott nagyon,
Azért nem tudnék meggyógyulni ott;
Idejöttem, – keresni a napot.
Itt fényesebb, – de nem elég, – sohse…”

Kiált Andris: „Van arrul egy mese
A zöld király legkisebbik fiárul,
Kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,
Ki ezüst felhővárba fenn lakott, –
De elrabolta tőle a napot
Az a vitéz. – Biz én is elrabolnám!
Ha elmegyek, – Kató, – te várakozz rám.
A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, –
Nem baj, – hogy az ember nem ép királyfi?” –
Aznap este – szegényes szalmaágyán,
Hogy elpihent, – az a hétfejű sárkány
Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, –
Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.
Egyszer csak, – ablakán a kis kamrának
Hall koppanást, – egyet, – majd kettőt, hármat, –
Kinéz. – Nagy fényesség tűn a szemébe,
Kinyitja gyorsan, – hát csak jön elébe
Toporzékolva, tűzesőt okádva
Minden meséknek táltos-paripája.
– „Ülj fel, – kis gazdám! – Széna, zab se kell,
Ne fordulj hátra, – csak én rám figyelj! – -”

S hegyen, völgyön repül a csodamén,
Azután meg a felhők tetején
Egyik csillagrul másikra szökell, –
A teleholdat gyorsan érik el,
Aztán a Göncöl szekeréhe’ jut,
Patái alatt porzik a tejút.
Körültök egyre növekszik a fény,
S míg egyet dörzsöl káprázó szemén
Andris vitéz, – már ott, elötte áll
A kacsalábon forgó csodavár,
És szól a táltos: „Most gazdám, elébb
Kérd el a Nyilas csillag fegyverét”.

Andris hallotta már az iskolába,
– A tudomány is elkel itt, hiába, –
Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon
A Nyilas csillag mi tájban vagyon,
Meg is találta, – ráköszöntött szépen:
„Minden jót, bátya, – az Isten nevében!”
Rámordul az őrcsillag: „Terrringettét!
Hogy bátyádnak mondtál, – ezer szerencséd,
Ki máskép szól, mindenkit lelövök,
Hát a fegyverem kell neked, kölyök?
No, már a lelked rajta, – én nem bánom,
Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:
Volt azok közt vitéz akárhány, –
Téged is fölfal a hétfejű sárkány.”

Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,
Szól a táltos: „Gazdám, semmit se félj te!
Csak ha a sárkány szembe jön veled
Kiáltsd: ,Irgalom, jóság, szeretet!’ –
Aztán lőjj rá a nyillal!”
Úgy esett,
A sárkány bömbölt, futta a tűzet,
Nagy dérrel-durral úgy indult neki, –
Ám a varázsszót ez sem feledi, –
Rálő, – s a szörnynek felszökken a vére,
Fel a várkastély tornya tetejére,
A kacsaláb megáll nagy hirtelen,
A hármaskapú meg nyitva terem.
Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, –
Körülte van tündérország csodája.
A szóló szőlő szólítgatja szépen,
Mosolygó alma mosolyog kezében,
Csengő barack is csendül csodaképen,
Mintha angyalpár ministrálna épen, –
S középütt, – színes vizű szökőkútnál
Talpig fehérben, mosolyogva ott áll
Aranyhajú pici tündérleány,
S szól hamiskodva: „Félsz tőlem talán?
Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?
Velem játszani mindig fogsz-e hát?”
A fiú nézi és szól csendesen:
– „De már, kisasszony, – én megkövetem,
Ahol én járok, – velem nem jöhet,
Hogy enné meg a száraz kenyeret,
Mit rektor-nén’ sütés előtt ha ád,
Azzal szoktam kínálni kis Katát.
Üvegliliom-köntöse meg épen
Széjjelszakadna a virágszedésben.
Játsszék csak a magaformájú társsal,
Én beérem az árva kis Katával.”
E szókra a lány eltűnt, – semmivé lett
A kert, – s az egész boszorkány-igézet.
S a fiú bátran, büszkén, délcegen
Tizenegy szobán keresztülmegyen
S a tizenkettedikbe is belép.
Ott ül a király. Ékes, csodaszép
Palástja, trónja: – mind csupa arany
Csillog, szikrázik káprázatosan,
S a koronáján, – fehér ragyogásban
Izzik, tüzel a naptányér csodásan.
Az Andris száján elhal a beszéd,
És betakarja mind a két szemét.

S szól a király: „Akárki a neved,
Olyat míveltél, mit senkise tett,
Odadom önkényt, ha – ép akarod –
A tarisznyádban vidd el a napot;
Vitézi munka, – bére a tied,
Isten neki! Odaadom, elvihet’d,
Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,
Kinek szántad, – a szelid arcú nő
Nincs már a földön. Ott meg nem leled,
Talált azóta sokkal jobb helyet;
Odament, ahol milljó nap ragyog,
Hozzá képest kolduskirály vagyok.
Téged valamikor majd elvezet
Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. –
A rendet most ne bolygatnók, öcsém!
Maradjon a nap a régi helyén,
Hajolj a szóra, az Isten megáld,
S a kedvedért megáldja kis Katát.
Jó tettedért jót várhatsz, – higyj nekem!”
S felelte Andris: „Amen! Úgy legyen!”
Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,
Sűrű fehér köd arcát elfödé,
S amikor nagysokára észhe’ tért,
Ámulva dörzsölte meg a szemét.
Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.
Virradt már, s a fehér hajnali fény
Széles csíkban a tűzhelyre esett.

Az nap, – meg másnap is még, – keveset
Látta Katót, – s játékra rá nem ért.
Aprócska dolgot, meg picinyke bért
Kapott már néha, – s győzte emberül.
Vasárnap, – hogy újból összekerül
A két kis árva, s megy a temetőre,
Katóka észrevette már előre,
Hogy a sírkert szélin, – közel az érhez
Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,
S a temetőőr halkan szólt megettük:
– „Az idegen úrasszonyt eltemettük!”
A két gyerek elhallgat meglepetten,
Aztán egymásra néznek mind a ketten,
„- A sáros földbe? – Kacagni való!”
Dehogy is hitte Andris meg Kató.
Az égre néztek, ahol felhaladt
Sugárpompában a tavaszi nap,
Belenéztek sokáig, önfeledten,
És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.

1904