ÉN IS ELMEGYEK

Egy este majd csak én is elmegyek.

Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép õszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.

Egy este majd csak én is elmegyek.

Álmos komondor kikisér farkcsóválva,
A falu alszik. Jó mély a falu álma,
S mikorra ébred s megmosakszik rendben,
Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem
És hol takarnak barna nagy hegyek?…

Egy este majd csak én is elmegyek.

A NAPJAIM

Reggel: hideg, ködös, borús
A lelkem széles nagyutcája.
Unott utján akkor vonúl
A karaván a robotjára.
S végigtapos a lelkemen
Minden szegény és minden árva.

Dél: szent magosban süt a nap,
Minden virúl és minden fénylik.
Piros autók porzanak
A lelkem nagyutcáján végig.
Piros autón száll a vágy
És meg se áll a messze égig.

Este: ezer láng fényiben
Uszik a lelkem nagyutcája.
Selymes asszony suhog tova
Mint karcsútestû büszke páva.
És száz ablakból szomjasan
Száz fájó vágyam néz utána.

Minden asszonyok asszonyának,
ki volt az élet vágya, fénye,
jósága és szelid reménye;
örömnek is dús csipkebokra –
és valahol érettem ért meg
halálig zengõ bánatokra.