Hirdetés
Hirdetés


A PUSZTA KERTBEN

6 perc olvasás

A PUSZTA KERTBEN – Gyóni Géza

Hol, mikor itt jártam, a porhanyó földben
Fürge lépteimnek mindig nyoma maradt,
Fõlehajtva járok búsan, törõdötten,
Zúzmarás faágak zörögnek fölöttem,
Csikorog a fagyos föld égõ talpam alatt.

Oda tartok most is a szõlõlugasba.
Dús gerezdek helyén kopár vesszõk állnak,
Száraz kötelékük zord szél lobogtatja,
Koszorúja lehullt, csak emlékszalagja
S jeltelen fejfája áll a termõ nyárnak.

Itt állt a karosszék. Egy asszony ült benne.
Lépteim zajára úgy sugárzott arca,
Ugy meg-megpróbálta, hátha fölkelhetne –
De csak visszaroskadt. Könny hullott fejemre.
Szegény kicsi árvám – úgy elmondogatta.

Aztán együtt sírtunk. Akkor nem értettem.
Csak mikor – karomba fogódzva – feljöttünk,
Támadt fájó érzés gyermeki keblemben –
Hozzája simultam jobban, görcsösebben.
A lombok suttogva hajlongtak fölöttünk.

Visszafelé tartok. Fájdalom ûz tova.
Fájó veszteségem felújítja minden:
Utamban megállit a vén ákác lombja –
Akkor rámhajolt, – most – tövise arcomba?
De e seb nem oly mély, mint ez itt, a szivben.

ANYÁM

I.

S hogy jött az est, ott álltam én is
A sírok közt, a temetõbe.
Ezer kihamvadt életláng felett
Egykedvûn gyújtott gyertyát, mécseket
A sírok vén, mogorva õre.

Aztán rózsával és babérral
Jöttek az élõk, gyászba, csendbe:
Kis árva, özvegy támolyogva,
Letérdepeltek a sírokra –
Imában vígaszért esengve.

S üres szívvel hogy meghuzódtam
Bús, fénytelen hant fája mellett –
Egy lány suhant – kezébe’ csokra –
S fölírva a kék szalagokra:
»Anyámnak, a feledhetlennek…«

Fehér kezével oda tette
A sirra, ahol én állottam.
S hogy rám nézett – a szeme mondta:
»De jó is ennek, – nincs halottja…«
S én mondtam: nékem nincs halottam.

Nekem nincs, akit megsirassak,
Halottak napja hogyha támad.
Én nem viszek csokrot a sirra,
Melyen a drága szó fölírva:
»Feledhetetlen, jó anyámnak«…

Oh mint irigyeltem az árvát,
Mig hivõ ajkkal sugta, kérte:
»Anyám az égbe, hallgasd meg imám,
Angyalszemeddel jól vigyázz reám,
Vigyázz reám, anyám, az égbe!«

Anyám! Oh, én hiába mondom…
Hallja és – nincsen feleletje…
Anyám, anyám, hallgass, – fiad kiált!
– Reám néz – óh, de nem látja »fiát«…
Halott – és nincsen eltemetve.

Ha mondhatnám egy sirra hullva:
Anyám, vigyázz rám az egekbe!
Óh, sírna, fájna akkor is szivem –
Csak ezt, csak ezt nem kéne tudni, nem:
Halott – és nincsen eltemetve.

Ki innen! El! Mit is keressen
Bús szivvel az halottas kertbe,
Ki nem áldozhat drága sír felett –
S bár bús szemébõl könnyek ömlenek –
Halottja van – s nincs eltemetve…

II.

Kicsinye domb, – de nékünk két világ,
A boldogságunk van alatta:
Virágzó fánkról kis testvérvirág
S egy szentnek lelke, öntudatja…

Kicsinyke domb. Nem áll fölötte kõ,
Zöld bársonyával moha fedte be.
Halott lakóján élõ szemfedõ
A jó anyának áldott szelleme…

III.

Ki úgy tudott szeretni gyermeket,
Óh, hogy a lelke halt utána –
Ki földi szívvel nem szerethetett,
Miért is jött az e világra?

Kit meg tud ölni még a veszteség:
Egy szõke gyermek bús halála –
Minek bocsátja földre azt az ég,
Örök bánatra, Golgotára?

Mért nem maradt a csillagok között,
Ragyogva glóriás fejével?…
Halandó testbe, földre költözött,
S lelkére ráborult az éjjel…

IV.

Vagy írva van, hogy már a jónak itt
Nincsen nyugalma?… És egy égi kar,
Hogy meg ne törje földi, bús vihar –
Magának egy-egy lelket kiszakít?…

V.

Miért is tudtál te úgy szeretni,
Ahogy ma nem tud senki, senki –
Még most is itt közöttünk járna
Alvó lelkednek fénysugára.

Míg gyermeked végét lehelte tán –
Miért nem voltál gondtalan, vidám,
Mint a divatos asszonyok…
Még most is élne mosolyod!

Jólelke vesztett kis házunkba
Mi sem maradtunk vón magunkra –
Vidáman telne most is esténk,
És téged mindig nem keresnénk.

Utam se volna bús a házig,
Hol most a lelked úgy hiányzik.
És öt gyermeknek a szivébe
Nem volna most egy szentnek képe.

VILÁGGYÛLÖLET.

A poéta:

…Igen! Gyûlölöm a világot,
Mely az örvény szélére hágott,
Melybõl minden, ami nemes,
Nagy, lelkes eszme, mind kivesz,
Melyben halomra gyûl a gaz –
Sebében elhal az igaz…
Ki csüng ma már a költõ álmán?

A való:

Mi bánt? Mit kiván szárnyas lelked?
Hogy üdvödet itt meg nem lelted,
Magad vagy annak csak oka.
Kínáltam minden szépet itt lent –
Te fent kerestél érhetetlent
S most minden átkos, mostoha.
Nézd, itt is csak virágban járnak –
Csak onnan tetszik oly sivárnak.
– Nem jól fekszel a légi párnán?…

A poéta:

(Csak ezt a – rímet megtalálnám!…)

I. N. R. I.

Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esõbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betû: I. N. R. I.

Kíváncsi gyermek – hányszor álltam
Az egyszerû kereszt elõtt,
Gyermekszívvel hogy megcsodáltam
A megfeszített szenvedõt.
Tövisein is úgy szerettem
Borzongva elmerengeni
S ott állt a fán a megfejthetlen,
A rejtélyes I. N. R. I.

…Egy asszony jött. Halovány képe
Maga az élõ gyötrelem.
Csak odahullt a fa elébe
Búsan, szelíden, könnytelen.
S láttam, hogy arcán megcsillannak
Az enyhülõ sziv könnyei –
Nem holt betû, élõ beszéd volt
Már nekem az I. N. R. I.

Hogy gyönge szivbe tõrt ha vernek
Az álnok szivû emberek,
Megenyhit bánatot, keservet,
Ki mindnél többet szenvedett.
Csak menj elé hittel szívedben –
A szenvedõket szereti
A megfeszített Istenember,
A megváltó I. N. R. I.


Válaszd az SZTE-t, Magyarország legjobb egyetemét! (x)
Széles körű képzési kínálat, nemzetközi színvonalú oktatás, megannyi ösztöndíj és számos kikapcsolódási lehetőség várja a Szegedi Tudományegyetemre jelentkezőket.
Tovább a cikkhez


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!