Parasztdal

     Ama fejér nyárfák alatt
          A
part felé,
Sürü rekettye közt vezet
          Egy
róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
          Irtóztató;
Ott egy vityilló, abba nyög
          A
szép Kató.

     Hiszen no csendes este van,
          Nincs
semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
          A
nyárfalevél.
Óh, szép Katóm! nem reszket úgy
          A
nyárlevél,
Mint én teérted reszketek:
          Hová
levél?

     Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz
          Te
tán soha,
Úgy bécsukott az a guta
          Vén
mostoha,
Miolta szép orcáidat,
          Szép
violám,
Ottbenn az ajtósark megett
          Megcsókolám.

     T’od, azt hazudtam volt neki:
          Csak
a pipát…
Hogy a manó el nem vivé
          A
vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá
          Egy
szómat is;
Kikergetett s lelúgozá
          Subámat
is.

     Azolta erre jönni is
          Nem
mertem én:
Tudod, pemetén jár az a
          Puruttya
vén.
Csak itt nyögök hozzád, Katóm!
          E
fák alatt;
Tudom, te is nyögsz a setét
          Kémény
alatt.

     Füstöl, galambom! füstöl a
          Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
          Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
          Nagy
tûz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
          Ilyen
nagyon.

     De még az Isten módot ád –
          Tudom,
hogy ád –
Kimentlek én, vagy meggebed
          A
vén anyád.
Ha máskülönben nem lehet,
          Felégetem
Azt a vityillót s õtet is
          Belévetem.

     A szívem is majd meghasad,
          Kedves
Katóm!
Hogy képedet még csak nem is
          Csókolhatom.
Szegény legény vagyok; de csak
          Egy
csókot adj:
Ihon van a szûröm, nesze,
          Gatyába
hagyj.

     De már reám setétedett
          Az
éjjel is:
Mégis csak itt kesergek én
          Potomra
is.
Bús sorsomat kesergem én
          S a
szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is –
          Jó
éjszakát!