Hirdetés

TOLDI ESTÉJE – Harmadik ének

17 perc olvasás

TOLDI ESTÉJE – Harmadik ének – Arany János

1

Az olasz, a téren egyedűl maradva,
Ballagott kevélyen, el se volt fáradva;
Hajszála se görbült a nagy viadalban,
Nemhogy nehéz sebet kapott volna abban.
   Nyargalódzik fejér lován a hirdető,
Bő köpenyeg rajta, mint egy nagy lepedő;
Köntösén islóggal, arany-ezüst hímmel
Írva és kivarrva sok szép jeles címer.

2

“Magyarok,” kiáltja, “címeres vitézek!
Idegen bajvívók s mindenféle népek!
Nyílik a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására.”
   Monda, és kinyitván a magas korlátot
Három ízben kürtölt, háromszor kiáltott:
“Megnyílt a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására.”

3

Zúg-morog a népség, néz hátra, előre,
Várja, hogy bajvívó valahonnan jőne,
Nyitva a sorompó és a rézkürt harsog,
De vitéz nem akad, aki vína harcot.
   Szerbe-számba vette a hadieszközét –
S elhagyá az olasz a sorompók közét.
Felállt a király is, szégyenült haraggal,
És indulni készült a többi urakkal.

4

Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott,
Patkók csattogása messziről hallatott,
A király megállott, az urak is szinte,
Nagyot várt a népség, mind arra tekinte.
   Pej paripán vágtat egy iszonyú barát,
Ki magára öltött egy durva szőr harát,
Mely feje bubjától a sarkáig leér, –
Derekán keresztül kötve vastag kötél.

5

Rőt csuklyája megől a képe sem látszik,
Mert levonta mélyen, egész az orráig,
Egyebütt takarja szakálla, bajusza,
Mint fejér zászlócska, szellőháton uszva.
   Öklelő dárdája, melyet bal kezén hord…
Vélnéd, hurcol egy nagy pusztai kútostort;
Olyan hosszu, mondom, de nem oly hajlékony,
Vendégoldalnak sem lenne biz’ az vékony.

6

Csípejéről görbe kardja lóg, szertelen,
Jóval alul ér az a vaskos kengyelen.
Rezes volt valaha, most is látszik rajta,
Csakhogy a réz most már zöldet játszik rajta.
   Kétfelől a kápán két tömérdek fegyver –
Egy hadi szekerce s egy buzogány hever:
Otromba két szerszám, ordasnál ordasabb,
Nem kímélte tőlük a cigány a vasat.

7

Ennyiből áll rajta az egész fegyverzet. –
De hátra van még egy csudálatos szerzet:
“Ahol jő” nevetnek, akik arra néznek,
“Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!”
   Balfelől belepte egy nagy öblös paizs,
Ami nagy lenne, ha tekenő volna is;
Teherkép emeli, nem ótalom végett,
Nem őróla szabták ahhoz a mértéket.

8

A paizs megől egy néminemű dárda
Rozsdás rőt fejével kandikál ki hátra;
Szélességre ugyan ásónak is elég
Lenne, ha elvágnák a hosszának felét.
   Kétfelől a nyergen egy-egy szál parittya,
Erős bikabőrnek hátából hasítva,
Lóg le, mint valamely óriás bocskora,
Bennök egy-egy kő, mint a fejem akkora.

9

Hátul a nyeregnél feküttek a nyilak;
Ezek is megannyi szárnyas kopjafiak;
Vállán az öregnek van az erős kézíj,
Elszörnyed az ember arra csak ránézni.
   Jobb kezében, amit nem várt esetre tart,
Egy pár meztelen vas, igaz fringia kard,
Hosszu, görbe, széles – nagy az ő mivoltok,
Sömörként borítják véres rozsdafoltok.

10

Így körültámasztva sok nehéz fegyverrel
Lassabban poroszkált a ló a teherrel,
Ellenben a másik, az ijesztő barát,
Csakhamar elérte a bámulók sorát.
   Összenézett a nép, nézett, de hallgatott
S a lovas barátnak nagy sikátort adott,
Mint mikor a Vörös-tenger kettéválván
Habjai csendesen ültek egymás vállán.

11

De midőn a szolga odaért ügetve,
Kifakadt a népnek a nevető kedve,
Kifakadt s azonnal magas fokra hágott,
Üzvén az öregből sok bolond csúfságot.
   Kérdi egyik: “Hogy’ az ócska vasad, bátya?
Hátha vásárt ütnénk: sokan vagyunk, látja.”
“Atyafi! eladó a hasadt tekenő?”
Rikácsol egy félhang: “Ugyan hozza elő.”

12

Jól hallotta Bence, (mert hiszen hogy ő volt,
Arra tán nem is kell vesztegetni a szót)
Egy betűig hallá, de tűntette magát,
Mintha nem értené a csufolók szavát.
   Derekát azonban kezdte egyengetni,
Kár, hogy csak a nyakát tudta hátrább vetni;
Virgonc legénysége is eszébe jutott,
Próbálta, ha tudná, amit akkor tudott.

13

Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;
Néha meg-megrántá a zabolaszárat
S ijedtében majd leült a jámbor állat.
   A pajzán suhancok méginkább nevették
E hiuságért az isten-teremtettét:
“Félre, félre, nyargal a szilaj paripa;
Fusson, aki futhat; ember-halál lesz ma!”

14

Bence jobbra-balra sandalít félszemmel,
Káromkodni volna kedve, csakhogy nem mer,
Komoly ráncba szedi szemöldöke táját,
“Megvetem,” gondolja, “a csufolók száját.”
   Ballag nagy-begyesen, a kacaj követi,
Mert sehogysem illik e méltóság neki,
Úgy se’, mintha rozsdás sisakja helyére
Üstöt borítana borzas vén fejére.

15

Ócska mentéjéről perém és paszománt
Csüng előre-hátra fülek, farkak gyanánt,
Nadrága még birná, csakhogy, az átkozott –
Szörnyüség! a térdin hogy’ megfogyatkozott.
   Sárga csizmáján nincs egy mákszemnyi sárga,
Legöregebb lenne az a zsibvásárba’;
De a sarkantyúján van ám rozsda elég,
Tán bizony kincsásók a föld alatt lelék.

16

Ballagna begyesen, de, ebanyja lova,
Egyszer csak megáll s nem megy se té, se tova:
“Co fel, sárga, co fel!” biztatja hiába,
Nem mozdúl a sárga, leragadt a lába.
   Hátra tekint Bence: “Ejnye veszetthordtát!”
Négy-öt erős fickó tartja lova farkát;
Felejti mérgében, hogy félni kellene
S ily szavakat szórat a bosszuság vele:

17

“Cudarok; zsiványok, haramiafajták,
Kik az embert fényes délbe’ megtámadják, –
Léhűtő pocsék nép: ezelőtt húsz évvel
Bántatok volna így szegény jó gebémmel!
   Birnám csak én is úgy, mint akkor, vén tagom.
Nem tréfálna kendtek velem ily vastagon;
Most is megmutatnám ugyan, ki az ember,
Csak ne volna rajtam ennyi súlyos fegyver.”

18

Vesztedre beszéltél; szegény jámbor öreg,
Egymást érik a nagy pajzson a kövek,
Kushad Bence vitéz, fejét aláhúzza,
Hogy valamiképen a kő be ne zúzza.
   “Üssük, üssük, ott mász a tekenősbéka!
És foly a legénység csintalan játéka,
Még tovább is folyna, ha a szörnyü barát
Meg nem hallaná az ingerkedők zaját.

19

Meghallotta ám és hátra is tekintett,
Szólni ugyan nem szólt, csak kezével intett,
Öklelő dorongját magasra emelé,
Rázta fenyegetve a pajkosok felé.
   S mint mikor vesszőjét sejtve a mesternek,
Az iskolás fiúk pisszenni se mernek:
Hirtelen elnémult a vihogó lárma;
Tőlük ugyan Bence akár fején járna.

20

Most az ősz barátra fordult a figyelem,
Ki lovát ugratta a bajvívó helyen;
Nem kövér a pej ló, de csontjai nagyok,
Szép simára kefélt szőre pedig ragyog.
   Kitetszik belőle, hogy nemes a vére,
Szinte örül, hogy ma táncolhat kedvére,
Kényesen hordozza az erős leventét,
Látszik, hogy az Isten sem hámba teremté.

21

A barát a lóval karikára forgott,
Felhányta magasan a nehéz dorongot
S megkapá marokkal, – vagy tán meg se kapta
Csak, mint könnyü pálcát ujjain forgatta.
   Zúgott a nehéz rúd, kavarván a szelet,
Nagy tányért csinált a barát feje felett.
Fényes karikát írt hegye a fegyvernek,
Mint ha tüzes üszköt csóválgat a gyermek.

22

Álmélkodik a nép, eláll szeme-szája,
A vitéz karoknak erejét csudálja,
Suttog babonáról, kételkedve morog:
Nincsen Istentől e szemmel látott dolog.
   Van, ki a barátban Toldira ismerne,
De vénelli Toldit oly nehéz fegyverre;
Másik úgysegélylyel állítja, hogy megholt
Az öreg Miklós, – ő temetésén is volt.

23

Olyan is van elég, aki, ha csak lehet,
Szörnyíti erősen a csudás híreket,
Sőt, ha mástól nem hall, jobban esik neki,
Ha maga csinálhat és azt terjesztheti.
   Egyik ezek közzül azt a mesét lelte,
Hogy e biz’ a meghalt Toldi Miklós lelke;
Elragadt a félsz, a sziveket eltelé, –
Még aki nem hitte, az is borzadt belé.

24

Kérdezi a király: ki s kicsoda volna,
Ha már az ősz bajnok, Toldi, odavolna?
“Azt mondátok nekem, hogy a vén sas nem él:
De hol venné magát hasonlatos személy?
   Akár nagy termetét és őszöreg fejét,
Akár pedig nézem iszonyú erejét:
Mindenhogy’ csak a vén Miklóst lelem benne,
Ily szakasztott mása honnan is teremne?”

25

Az urak egymásra néztek, de nem szóltak,
Látszott képükön, hogy zavarodva voltak,
Nem akadt közűlök aki szót emeljen,
Mindenik azt várta, hogy másik feleljen.
   Végre monda egyik: “Hihető, hogy csak ál
– Mint a gúnya rajta – a bajusz és szakáll;
Hiszen bírja, bírja vén ember is vasát
De csak fiataltól telik e gyorsaság.

26

“Aztán a vén Toldi – nagy híre volt annak,
Urát is adhatom mindenkor szavamnak –
Nem soká élt, hogy az udvart idehagyta
Vakmerő goromba beszédnek miatta.
   Elkövetett bűnét vette-e szivére?
Vagy csak a vénségtől állott meg a vére?
Akárhogy, akármint, de őt testi szemmel
Nem látta azóta földönjáró ember.”

27

A király megrázta ősz fürtit hajának,
Ködöt vont szemére néminemü bánat,
“Tudom”, monda, “tudom; emlékezem arra
Az oly sokszor megbánt – »távozzál« – szavamra.
   Emlékezem, mikor voltam olyan gyenge,
Hogy az igazmondást nem birám el szembe; –
Mert zsémbes, de hű volt a vén Toldi nálam:
Keserű orvosság durva fakanálban.

28

“Akkor is… de nem jut már eszembe szava –
Úgy emlékezem, hogy néki lett igaza,
Megbántam a dolgot, nemsoká hogy elment,
S hej örömmel adtam volna a kegyelmet:
   De ti azt mondátok, már minden hiába,
A király haragját elvitte sirjába…
Mely hazugságot én most megbocsátanék,
Csak volna életben a régi szolga még.”

29

A király e szókon méla gondba merült,
De vidult azonnal, orcája kiderült:
Nemcsak látja már, hogy erősek az inak,
Mennydörgő szavát is hallja vén Toldinak.
   Mert míg az urakkal a király szót váltott,
Háromszor kerülte az meg a korlátot;
Nem kerűli többször, kiáll a középre
S így rivalkodik a körülálló népre:

30

“Hát én itt magamban körös-körül járjak,
Mint a nyomtató ló, vagy a kerge állat?
Talán azt hiszitek, hogy útam-veszetten,
Szándékomon kívül csak idetévedtem
   És azért kerengek, hogy a rést, amelyen
Szabadúlni tudnék, valahol megleljem?
Háborgós nyila! hát nem akad egy kölyök,
Aki szembeálljon, mikor víni jövök?

31

“Hogy nem ért a szórul…? vagy hol az a talján?
Most jőjön erejét fitogtatni, hadd lám!
Vagy talán odébb állt az országcímerrel,
Szégyellve, hogy ahhoz jut oly könnyü szerrel?
   Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját
S e bámész juhoknak el nem nyeli nyáját;
Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok, –
Védni azt a sírból járjon fel apátok?”

32

Így kiált a csuklyás, elég értelmesen;
Félreáll az olasz, nem venné észre sem,
Hej dehogy mutatná magát víni késznek,
Csak ne szégyellné, hogy annyian ránéznek.
   Felzökken lovára, amely szinte görnyed,
Nyomul a középre káromkodva szörnyet:
“Vén pap, mit keressz itt? meguntad életed?”
“Olasz! neked hoztam utolsó kenetet.”

33

Azzal egyberoppan a két erős bajnok.
Toldi a nyeregben jobbra-balra hajlong,
Jobbra, balra rántja tanult lova száját
S játszva kikerűli az olasz dárdáját.
   Szúr aztán az olasz a semmin nagyokat,
Mint a vénasszony, ki négy szemmel varrogat, –
Cérnát vonna tűbe… épen mellette jár –
Csak, ahová kéne, fokába nem talál.

34

Megharagszik egyszer a nagy bálvány olasz:
“Gyilkolom a lelkét! hát engem csúfol az?
Öklelő dorongját vállán hordja veszteg
Védd magad – mert véged, ha én hozzákezdek.
   Elhibázza Toldit, mint előbb, a dárda,
De mikor mellé jut és ez nem is várta,
Kardot ránt az olasz – a szőrcsuklya reped, –
Megrémül a sok nép: “no barát, jaj neked!”

35

Jaj is volna, bizony, vagy tán jaj se volna,
Szörnyet halna Toldi, egy igét se szólna:
De acél-sisak van a szőr-csuklya megett,
Másszor is kapott az oly ütést eleget.
   Kardot ránt az öreg, de míg azt kivonja,
Hármat csap az olasz sebesen, egy nyomra:
Peng harmadszor a kard, elakad középen,
Csonka vaskó marad gazdája kezében.

36

Nekihúzalkodik a barát is, kapja,
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Féluton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
   De látván, hogy eltört ellenfele kardja,
Iszonyú csapását rögtön visszatartja
És kiáltja Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő.

37

Megfogadja Bence, a kard elérkezik.
Most sokáig tartó vívás keletkezik:
Kar feszűl kar ellen, szablya szablyát penget; –
Egytestvér a két kard; hát egyik sem enged.
   Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek;
Harmadszor dühösen megint összemennek;
Maga Toldi is már ühmgetésre kezdi,
Látván, hogy erejét oly hiába veszti.

38

Megharagszik aztán s odavág olymódra,
Hogy legény korában is számot tett volna:
Felfogá a másik a csapást, de élit
Egymásba rótta a két kard, szinte félig.
   Nem birá az olasz kardját megtartani,
Recsegve-ropogva tágultak inai:
Repül a hegyes kard szárnya-szabadjában
És billegve áll meg egy sorompó-fában.

39

Az olasz elugrott: ezer szerencséje!
Mert iszonyút vág most a barát feléje,
Olyat, hogy utána rándult maga ferdén
És csak kicsi tartá, hogy megmaradt nyergén.
   Káromkodik egyet, ott van buzogánya
(Félmázsa, ha nem több) zúdítja utána,
Sejti amaz és a lóserényre fekszik,
Annak köszönje, hogy haláltól menekszik.

40

Az idegen bajnok gyorsan visszafordul,
Vér fut a szemébe, részeg, de nem bortul,
Él, hal, neki mindegy, rohan a barátja,
Ágaskodik a ló, villámlik a dárda:
   Mintegy el akarja ellenét gázolni, –
Csakhogy nem ereszti ám oly közel Toldi:
Szügyének feszíti nagy öklelő fáját,
Úgy buktatja hanyatt a lovat s gazdáját.

41

Ekkor a vén Miklós leugrik lovárul
És kivont fegyverrel az olaszhoz járul;
A király engedne: “Kegyelem!” kiáltja,
De elébb járt a vas, Toldi Miklós bárdja.
   Maga lóra pattan, maga Bencének int,
Azzal útat veszt a sokaság közt megint:
Megfélemlik a nép, csak bámul utána, –
Míg el nem csapódnak egy közel utcára.

42

Nagy hallgatás után ébredez a zsibaj,
Először csak egyes, kérdő hangjaival,
(Szálankint először; úgy lehet mondani;)
Felelet helyen is mind kérdést hallani:
   “Ki volt ez? mi volt ez? ördög-e, vagy barát?
Mért fel nem födözte a királynak magát?
Mért hódolni nem ment? vagy semmi szüksége
Földi jutalomra, földi dicsőségre…?

43

Lett aztán zaj elég, sok szónak sok alja,
A hírnök azonban kürtjét megfuvallja:
Harsog tölcsér-szája a fonatos réznek,
Elcsitúl a lárma és mind odanéznek.
   Felkiált a hírnök: “Ha van, aki meri
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismeri,
Álljon elő bátran és ha igazat szól,
Jutalmát veszi a felséges királytól.”

44

Mindjárt is előáll Pósafalvi János
És meghajtva térdét így szól a királyhoz:
“Felséges uram, én esküszóval merem
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismerem.
   Tegnapelőtt este én vittem neki hírt,
Hogy az országcímer idegen kézre birt,
Ettem, ittam vele, láttam is táncolni:
Sose menjek haza, uram, ha nem Toldi.”

45

E szavakkal önte a királyba lelket.
Kapott is jutalmul két szép nemestelket,
Hátraszól a király a nagyurak felé:
“Írjátok meg” úgymond “aranyos levelét.”
   Egyszersmind az urak közül kiválogat
Fényes öltözetű éltes embert sokat:
Toldi után küldi: híják nyomba’ vissza:
Sehogy ott ne hagyják, szörnyen rájok bízza.

46

De a nép sokallja mindezt sorra lesni,
Ujjongatva ömlik Toldit fölkeresni,
Azt hinné az ember: tűz felé szaladnak,
Majd felfordul a vár, oly robajjal vannak.
   A királynak sincsen kedve lent maradni;
Négyszemközt akarja Toldit elfogadni:
Nem bízik magához (föl is azért megyen)
Hogy a négy szem közzül kettő száraz legyen.

*


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!