TETEMRE HÍVÁS

TETEMRE HÍVÁS – Arany János

A radványi sötét erdőben
   Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
   „Ime, bizonyság Isten előtt:
   Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

Kastélyába vitette föl atyja,
   Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
   Vérben, ahogy volt, nap nap után
   Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
   „Lélek ez ajtón se be, se ki…”
„Hátha az anyja, szép huga már most
   Jönne siratni?” – „Vissza neki;
   Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

Fojtva, teremről rejti teremre
   Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”
   Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
   Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
   Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
   Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
   Sárga viaszfényt nyughelye kap.

„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
   Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
   Állva fejénél az, vagy emez:
   „Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

„Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
   „Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
   Váddal az önnön szívemig ér:
   Mindenki gyanús nekem, aki él!”

„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
   Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
   S nem harc mezején elomlania.
   Erre se vérzik Bárczi fia.

„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
   Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
   Kedves urára szánva tekint.
   Nem fakad a seb könnyre megint.

„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
   Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
   Mindre nem érez semmit a holt:
   Marad a tört vér – fekete folt.

„Jöjjön utolszor szép szeretője,
   Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
   Arca szobor lett, lába gyökér.
   – Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
   Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
   Döbbenet által a szív ere fagy:
   „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
   Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem
   Tanum az Ég, s minden seregi!
   Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem’ már hű szerelemre –
   Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
   Mert ha nem: ő kivégzi magát.
   Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
   Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
   S vércse-visongással rohan el.
   Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
   Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
   Ki csak úgy játszott a legénnyel,
   Mint macska szokott az egérrel!”

(1877 okt. 27)