Hirdetés

DALIÁS IDŐK (második dolgozat)- Első ének

20 perc olvasás

DALIÁS IDŐK (második dolgozat)- Első ének – Arany János

Második dolgozat

1853-1855

(Ugyanaz, mint az első dolgozatban)

1

Futott a sebes hír, elfutott íziben,
Mi akar most lenni odalent Kesziben:
Fényes hadijáték, melynek neve torna,
Forr oda a népség, mert hogy is ne forrna!
   Mindjár’ zajosabb lett az öreg sasfészek;
Ünnep szombatján már gyűlnek a vitézek
Víni a szép lyányért, vagy dús birtokáért,
Vagy csak időtöltés, mulatság okáért.

2

Toldi azonközben, Budán lévén lakos,
Király udvarában vala mindennapos. –
Nem egyszer hozá fel, tréfa közt a király:
“No, fiam Miklós, hát?… hogy lesz Rozgonyinál?…
   Gazdag a lyány, szép is, nem hiábavaló:
Épen hozzád illő, épen neked való…”
Fejét rázta Miklós, mintha talán a szót
Ki akarná rázni a füléből – s nem szólt.

3

De midőn bajtársi az előszobában
Faggatják, nem igen válogat szavában:
“Ej, mit! nekem asszony? és kölönc egy falka?
Hogy utánam ríjon, mint az ajtó sarka
   Mindig, valahányszor az ajtót behúzom?…
Mindig, valahányszor a lábam kihúzom?
Eh! megleszek igy is: ha ma itt, holnap ott:
Kedvesebb nekem a nőtelen állapot.”

4

Ezt dörmögte Miklós, ez az ő nótája,
Ha nagyon zaklatják, hitet is mond rája;
Özvegy édes-anyja pedig mennyit kérte!
Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte.
   “Fiam, édes fiam, mért nem házasodol?
Elkapott a világ: hidd meg: elkárhozol!”
Így intette anyja százszor is azelőtt;
De csak hallgatással vőn a bajnok erőt.

5

Egyszer ugyan közel járt már, így mesélik,
A házasodáshoz, benne is volt félig;
Megszerette a lyányt, nyomba’ meg is kérte,
Azt hivé, a lelkét odaadná érte;
   Már az esküvőre nem hiányzott semmi,
Csupán nagy szakállát kelle még levenni,
(Ugy szokták a nősök,) Toldi le nem vágta:
Megmaradt a szakáll, s elmaradt a mátka.

6

Hogy aztán közelge piros pünkösd napja,
Gondját a király is leveté egy napra,
Hiszen olykor-olykor tán az is pihenhet,
Ki maga vesződik milliomok helyett.
   Testőrző hadából kiszemel nehányat,
Toldi szabadkozott, de nincsen bocsánat,
“Ugy se’ ví a lyányért” – mindegy, nincs kegyelem
Mond Lajos király: “csitt! el fogsz jőni velem.”

7

Lóra ül még egyszer s Keszibe lemégyen
Az öreg nemeshez: gondolá, nem szégyen
Mert a népe kedvét ugy szerette nézni,
Mint az apja játszó gyermekeit nézi,
   Addig-addig nézi, hogy közéjök vegyűl,
De azér’ kilátszik az apróság közűl:
Ugy tett Lajos épen: játszott is, ivott is:
De azér’ nagyobb volt, – király volt ő ott is.

8

Este a kompolti várkastélyban háltak,
Hajnali szellővel megin’ utra szálltak;
Még szárnyára sem kelt a nagy út harmatja
S a tegnapi nyomot épségben mutatja;
   Szőke a mező is, mintha deres lenne;
Lova kesely körmét vígan mossa benne;
Toldi a csapattal követi sebtében…
Vele fut a hold is, visszafut az égen.

9

Hát egyszer a pusztán, selyemszőke hajjal,
Emeli fejét a piros arcu hajnal!
Kíséri a nagy nap, burokba’ születvén,
Sugárit a földre széllyelteregetvén;
   Száz meg száz pacsirta a mezőt ellepi;
Mindenütt a virág! minden oly ünnepi!
Az idő e napnak nem maradt adósa:
Olyan a szép pünkösd, mint egy kinyilt rózsa.

10

Ebéd tájon immár nagy süvegű sátrak,
Mint valamely tábor, messzünnen tarkálltak,
Hallatszott is vékony csöngettyük rivása,
Buzgó jámbor népnek templomba hivása.
   Lépteit a király kettőzteti gyorsan,
Amint odagondol, egyszeribe’ ott van;
Körülveszi bizvást férfi, asszony, gyermek,
Hogy öröm azt nézni a szegény embernek.

11

Rozgonyi lakása nem valami fényes,
De akkor-időben nem is volt szegényes,
Nem gyalázta vályog erős tégla falát,
Sok henye kőtámasz terhelte oldalát;
   De bizony szűk lett az ilyes alkalomra,
Egy-két szoba van csak: a többije kamra,
Gabonás, szalonnás, pince, raktár, magtár:
A nagyhasu háznak minden része csak tár.

12

De a szives gazda kilelé a sorját;
Hogy a becsülete ne szenvedjen csorbát
S azt ne mondja a ház minden érkezőnek:
“Kivűl tágasabb ám!” ha vendégi jőnek.
   Cifra sátorokat veretett a gyöpre,
Szőnyeggel bevonva, deszkára, cölöpre;
Telt is a költsége; hogy nem is sajnálta:
Érdemes vendégit jó tanyára várta.

13

Itt fogadá mostan királyi vendégét,
Legszebb sátorába hítta ő felségét;
Alig leli helyét, szolgálja, köszönti…
Csakhogy a lelkét már elébe nem önti.
   De Lajos igy szóla: “sem étel, sem ital
Nincs helyén barátim; hagyján a viadal!
Mig Isten házába nem megyünk mindnyájon,
Hogy az Ur szent lelke ma reánk is szálljon.”

14

Ily szép szavak után maga mindjárt kele
És megindult gyalog; az urak is vele:
Urak asszonyságok; deli szűzek sorral,
Gyöngyös pártáikon lebegő fátyollal.
   Sokan beszorultak, amennyin befértek,
De bizony kivűl is maradt ám temérdek:
Templom helyen a menny kéklő boltozatja
Buzgó éneklésök’ messzi hangoztatja.

15

Vége szakadván az isten-tiszteletnek,
Hamar a játékot kezdeni sietnek;
Falatoz az éhes; a levente készül,
Aki szép lyányt óhajt diadalmi részül.
   Zeng a zeneszerszám: tárogató jajgat,
Fütyülő sípokhoz nagy tülök kurjongat,
Ropog az apró dob, a tábori böffen,
Mint a bölönbikák egy nádasba’ többen.

16

Nyerit a harci mén, alig leli helyét,
Előre szegzi mind hegyes dárda-fülét;
Nyihog, kapál, rug, vág Toldi paripája:
Ha most el nem szakad, jó erős a pányva.
   Maga Miklós jár-kel, bosszankodva szörnyen
Minek is jött ide? azért, hogy pihenjen?
Hogy leüljön félre? valamely ebzugba?
S ottan bámészkodjék, keze-összedugva?…

17

Kérdezi Tar Lőrinc, kenyeres pajtása,
Vele tanyázván, mint sátorbeli társa:
“Mi bajod levente, hogy oly nagyokat lépsz?”
“Semmi, szólt a másik, bolondság az egész.
   Azt gondoltam: hátha megcserélnék veled?
Fölvenném sisakod, páncélod, fegyvered?…
Termetünk hasonló mind lovon, mind gyalog -“
“Ugy de, monda Lőrinc, az én kezem balog!”

18

Felelt arra Miklós: “no azt vettem észre!
Nem is vivok jobbra, hanem csak balkézre;
Bizd én rám, azalatt bújj el és légy veszteg.”
Rá is bizta Lőrinc, ebbe’ megegyeztek.
   Odakint azonban nyüzsög a tenger nép,
Víni a leányért számos ifju fellép:
Butkai, Lorántfi, Kompolti, Pohárnok
S többen a sorompó gémje előtt várnak.

19

Ott acélüng habzik lovon és gazdáján,
Ott páncél dagad a bajnok szive-táján,
Zárt sisakon nagy toll bokrosan imbolyog,
Drágakő csillámlik, arany ezüst sajog;
   Ott suhogó selyem, puha bolyhu bársony,
Nyusztperém egyiken, hermelin a máson;
Daliát és nézőt terheli a pompa; –
Ritka helyen látni ennyit egy-izromba.

20

Képzeljen valaki, mintha álmodná, most
Százszinü sátrakból egy tündéri várost,
Fövenytől aranyló piacot középen,
Festett uj korláttal bekerítve szépen;
   Körül, a sok színben, szűzek, asszonyságok
Mint ablak közt nyiló szebbnél szebb virágok –
Hej! a fiatalság föl-fölnéz e tájra,
Mint piros almáért gyermek a nagy fára.

21

Majd az igazlátók a sorompó felett
Egy magasabb polcon foglalának helyet;
Fölnyitá a gémfát a szolgáló-mester,
Futkos ide-oda, látszik, hogy nem röstel;
   Régi szertartásból a fövenyet bottal
Megszurdalja: nincs-e tőr, vagy hurok ottan?
Hirdeti, hogy nincsen, igazán megy a sor; –
Most kürtjébe fúvall s igy kiált háromszor:

22

“Vitézek, daliák, a sorompó nyitva! –
Nevezetes harci-játék leszen itt ma,
Királyi pecséttel, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak kedves egy lyányáért!”
   Erre minden bajnok a nyilát kihuzta,
Ki légyen az első? kocka határozta;
Páronként ereszti őket a bajmester,
A vad lovak elől könnyen ugró testtel.

23

S megosztja közöttük a napot a szelet
Aranyos botjával vágván feje felett.
Most a két vas-ember, körme is páncélba’,
Messziről egymásnak pajzsát veszi célba;
   Vágtat a ló, vágtat, nem is győzne jobban,
Háromhegyü dárda feszül a marokban,
Összecsap a két hős: a paizs megkondul:
Egyik, vagy mindkettő, hanyatt-homlok fordul.

24

Van olaszdöfés, hogy magas deszkapalánk
Választja el őket, mintegy udvar gyanánt;
Van német-rohanás: ember, ló kitömve,
Hogy röpit a szalma velök egyetembe;
   Hanem a legtöbb rész, ösi magyar módon
Hegyes acélt hordoz a bajvivó rúdon:
Mirevaló a pajzs? védje kiki magát,
Vagy, ha ezt nem tudja, ám hadd szegje nyakát!

25

Sokan víttak immár a daliák rendben,
Kiket elszámlálni se’ időm se kedvem;
Sok dárda törött el, röpüle sok tarcsa,
Hogyha nem volt ember, aki azt megtartsa.
   De most im beugrat egy balog, egy sete;
Kérdezi a népség: vajon ki lehet e?
Nem gyanítják, hogy az önnön maga Toldi,
Mert mi szükség annak balkézzel harcolni!

26

Azt hivék bajtársi, hogy, amennyi kedve,
Sátorában alszik; földre heveredve,
Az egész játékot semmire becsűli;
Ha tudnák, kivel fog a bajuk meggyűlni!
   Pedig az erejét nem is adja ez ki,
Nem magáért, hanem csak Lőrincér’ tesz ki;
Helybehagyá Lőrinc (lesve a sátorban)
Megvallotta, hogy már ő se’ vína jobban.

27

Az első vitéznek, kivel Toldi játszik,
Tompa nagy ütéstől szeme is káprádzik,
Felfordul a világ – ő pedig lefordul, –
Alig birta magát fölszedni a porbul.
   Személye kilétét hiába titkolta,
Többen ráismertek, hogy az ifju Kolta;
Almás-szürke lovát elvezette gyalog;
Nem neheztel érte, hisz’ katona dolog.

28

Erre másik állt be: az apró Balassa,
(Könnyű ráismerni) a király inassa,
Szemes, fürge bajnok, eleven mint a csik,
Toldi rúdja elől gyorsan félrehajlik.
   De Miklós a rúddal oldalvást lepedzi,
Szánja a kengyelvas, lábát nem ereszti,
Lova meghurcolja sarkantyúnál fogva,
Nagy vargabetűt ír fejjel a homokba.

29

Toldi pedig intett, hogy még víni kíván;
Jelt ad a bajmester, más lovagot híván,
De vontatva készül Lőkös, a harmadik,
Ráér a jó Miklós széllyelnézni addig.
   Lova lassan ballag; körbe-körbe léptet,
Nézi a nézőket, a sok szép cselédet,
Mintha kertben volna, mind virág közt járna…
Páncélos dereka nem hajlik utána!

30

Ezalatt Piroska rózsaszin sátorban
A vitéz fiúkat nézi vala sorban;
Keresi félszemmel: köztük van-e Toldi?
Mert, hogy azt szeretné, könnyü elgondolni:
   Szeretné neméért, szeretné nevéért,
Szeretné ma látott deli személyéért;
Visszaveti lengő fátyolát, hogy lássa.
Mond neki valamit szíve dobogása.

31

Toldi is a lyányra – de csak amúgy fennyen –
Odaveti szemét… el se’ vette könnyen!
S mint midőn az ember érez benső vádat,
Azt se’ tudja, hogy mért? lelke úgy rátámad:
   Lovagi sisakja mintha égne arcán
Oly igen pirul e mai tolvajharcán,
Mintha útja veszen nem találja célját…
Nagy hosszú sohajtás emeli páncélját.

32

Ekkor esett az, hogy Toldi és Piroska
Együvé gondoltak, ketten egy dologra,
Együvé gondoltak, együtt sohajtottak,
Amiről magok is tán semmit se’ tudtak.
   Ekkor esett az, hogy két ifiú cseléd
Szíve szerelmének fonta már kötelét,
Kötelét halálos, örök szerelemnek…
Én uram istenem, add jó végit ennek!

33

Már azonban Lőkös, Toldi vívótársa,
Feszíté dorongját, készen a futásra,
“Jól vigyázz! ne hibázz!” riad a bajmester;
Szégyelli azt Miklós (neki szól most egyszer):
   Öklelő szerszámát kapja jobb kezébe,
Hogy előbb senye volt, most nem jut eszébe,
Hanyatt löki Lőköst nagy marha lovastul, –
Az ember füle majd siket lesz a tapstul.

34

Nem is akadt ember, hogy Miklóssal víjon,
Senkinek se’ kellett a leány e díjon;
Csak Rozgonyi Máté szíveli nehezen
Hogy Piroska húga más vitézé leszen,
   Húga es vagyonja. Ő hiába kérte:
Most fejével immár kell játszani érte;
Kiugrat a sorból: “vagy élet vagy halál!”
Az erős Toldival átellenbe’ megáll.

35

Hanem, mikor aztán lobogó kantárral
Megered a két ló a dalia párral,
Feszesen a dárdák meszire kinyúlnak
Mint egyenes szarva csődör egyszarvúnak,
   S látja, mint egy gályát, közelítő szörnyet,
Nevekedni Toldit: Rozgonyi elszörnyed,
Lágy szivét elejti, vak dühét felejti,
Rúdja fényes hegyét a homokba rejti.

36

Visszarántá Miklós tanult lova száját,
Pisszegés, hurítás üldözé a gyávát;
De a mulatságnak azér’ nem lett vége,
Tovább is szerette nézni ő felsége.
   Sokan törtek láncsát, lovon úgy, mint gyalog,
Voltak mindenféle testi viadalok,
Ember ember ellen, vagy csapat csapattal,
Múlaták a királyt ügyes fordulattal.

37

Birkozás, lovaglás, kopjavetés járta,
Dolgozott nyil és kard, buzogány és dárda;
Majd paraszt szerszám is jött napfényre végül
Kasza, villa, fustély – csupa nevetségül.
   Toldi is, rossz kedvét el akarván űzni,
Mint a sáskafölhőt nagy lárma elűzi,
Toldi is beállít egy goromba cséppel:
No hiszen jaj annak, akit ez megcsépel!

38

Megereszti nyakát a csép, mint egy gólya,
Kelepel a végén szijjas hadarója,
Csattog össze a rúd, a páncél is pattog,
Tombol a két vívó, döng a föld alattok.
   Toldi a bajtársát vissza-visszagyűri,
Három ízben a tért vele megkerüli;
Támad iszonyú zaj, kacag a tenger nép,
Úgy, hogy nevettében megrendül a környék.

39

Így lett vége ama híres viadalnak,
Követé pompája teritett asztalnak,
Azután meg a tánc, jutalom osztása,
Egy szép rózsaszálnak a leszakasztása.
   Rozgonyi csak inte, és az adott jelre
Sátor ereszkedett a bajvívó helyre
Nagy magas árbócról száz meg száz kötélen,
Roppant fehér vászna lobogott a szélen.

40

Sátor alá pedig a szolgalegények
Háromszáz személyre asztalt teritének,
Mert a többi kivűl, a padokban, evett,
Aki nem érdemle nagy vitézlő nevet.
   Asztalhoz is űle a király, a vendég:
Szép ruhás hölgyekkel az idősb leventék,
Mert az ifjabbaknak fenszolgálni illett,
Nyájas susogással a fehérnép mellett.

41

Mielőtt azonban a ragyogó tálba
Mártott volna Lajos: először felálla;
Minden ember tudja fejedelmi célját,
S követé a buzgó keresztyéni példát;
   Egy szép asztaláldást monda ő felsége,
Szava messzi csengett a nagy csendességbe,
Halkal minden ember utána könyörgött;
Az erős vitézek hangja mélyen dörgött.

42

De, mikor az áment rányomá a népség
Vette Lajos király csillagos nagy kését,
(Gyémánttól, rubintól csillogott a nyele),
Kenyerébe szúrta, s tálba mártott vele.
   Kiki hozzáláta örvendetes arccal,
Kinálván a gazda, egyszersmind az asztal;
Igazán nagy beteg volna (és nagy csoda!)
Ki egy olyan asztalt éhen hagyna oda.

43

Hogy aztán elég részt vőnek az evésből,
(Rozgonyiként szólva: sokat a kevésből!)
Monda Lajos: “Hát már fel sem is köszöntöd,
Leányom Piroska, nemes Csuta Györgyöt?”
   Elpirúlt a szép szűz; poharát emelé,
Az arany pohárba rózsát márta belé:
Pici piros ajka tükrözött a szélén –
S nyújtá a királynak. Szólt ez, átalvévén:

44

“Adjon Isten áldást e mai munkára,
Örvendő öregkort az örömapára,
Örökös jóllétet a magyar hazára:
Tiszta, igaz szívből kivánja királya!”
   Erre, nem tudom ki, a parasztság között
Nagy cserép kannával odakünn így köszönt:
“Éltesse a királyt szegény nép javára!”
Ezer meg ezer száj mennydörög szavára.

45

Este szakadt vége az evés-ivásnak;
A fiatalság már suttoga egymásnak,
Hogy e drága időt nagy-hiába vesztik:
Zúgolódott, hogy a táncot még se’ kezdik.
   Végre fölszedék a hosszu asztalokat,
Gyujtának azonnal viaszgyertyát sokat;
Csillagzott a gyertya ezerféle kőben,
Gyémántos boglárban, arany karkötőben.

46

Majd a tárogató, síp, dob, amikor szólt,
Kezdének az ifjak daliás toborzót
A szép sátor alatt, körbe’ karikába’,
Kiveré a nótát a vitézek lába.
   Pengett a sarkantyu, mind egyszerre pengett,
A fehér kócsagtoll mind egyszerre lengett,
Tánc közben a melles, tomporás vitézek
Délcegen egymással farkas-szemet néztek.

47

A fehérnép pedig, mint egy gyöngyös párta,
Körűl a padokon a tánc végit várta:
Legelt a sok szép szem a fiatalságon,
Valamint a méhraj a mézes virágon.
   Köntösük szegélyét a víg zeneszóra
Emelgette piros papucsoknak orra;
Szemükből ragyogott a szomju kivánság; –
Mint egy rózsagyepű, úgy ült a leányság.

48

A vitézi táncot követé a páros,
De nem olyan csélcsap, nem olyan betyáros:
Halkan, palotásan a király kezdé meg,
Illett a magyar tánc a legfőbb személynek;
   Szép Piroskát egyszer-kétszer megforgatta,
S azzal édes terhét más vitéznek adta;
Most felállnak többen, vigabb nóta perdűl,
Szilaj kedvben a tánc csak a végin cserdűl.

49

Majd a párnatáncnak következvén sorja,
Legény is, leány is a térdvánkost hordja,
Zöld bársony a párna: viszi kis kezébe’
S letérdel Piroska… a király elébe.
   De Lajos a tánctól nyájasan szabódott,
Elengedte a lyány… nem a szűzi csókot!
Mit tegyen? megadta, rá meg is ölelte;
Repesett e dolgon minden ember lelke.

50

Azután egyedűl lejte szép Piroska,
Földig hófehérben, mint egy virágos fa,
Melyet a könnyű szél erre-arra lenget;
Táncra híja Toldit, annak már nem enged,
   Nem is kérte Miklós, nem is szabadkozott,
Komor tekintete nyomba’ megváltozott,
S mint borisza ember meghúzott kancsóba:
Szeme, szíve, lelke odalőn egy csókba.

51

Azzal ölön fogta, és járta középen,
Nagyokat ujjantva szilaj örömében;
Megmutatta, hogy mily könnyen elbir karja
Egy fehércselédet, ha épen akarja;
   Fel-felkapta néha, mint vihar a pelyhet,
Mintha csak ruháját vinné maga helyett;
Lebben a leányzó, mint kopján a zászló:
Az erős vitézzel a könnyü leányzó.

52

Így mulatozának, valameddig tetszett,
Mignem éjfél tájban már a hold is tetszett;
Akkor pihenés lőn, díjak elosztása,
Vitéz eleinknek hajdani szokása.
   Összeülnek mostan a viadal-birák
Kik a harc folyamát egy nagy könyvbe irák
Nevezik nevérül, vagy csak cimerérül
Melyik vitéz mit kap diadalmi bérül.

53

A jutalmat pedig egy-egy szép szűz adja,
Meghajol a vitéz, mikor elfogadja;
Megcsókolja a lányt, mert ez kötelesség,
Nem hiszem azonban, hogy terhire essék.
   Öv, szügyellő, tarsoly, – gyenge kezek míve,
Örül az ilyesnek ifju bajnok szíve; –
Csótár, boglár, forgó bőven telik ottan:
Rozgonyi se’ fukar, s a király is ott van!

54

Mind eloszták immár, csak egy vala hátra:
Kié? kiki tudja, mégis alig várta:
Egy gyűrű, jegy-gyűrű – köve, jaj, beh szépen
Villog a Piroska remegő kezében!
   Eredj, Toldi Miklós, eredj oda, vedd el!
Te vagy arra méltó sok vitézi tettel,
Bajnok termeteddel, szerető sziveddel –
Eredj oda, Miklós, a tiéd az, vedd el!

55

Így ütött ki a csin; – így még akkor este
Rozgonyi Piroskát Toldi eljegyezte
Az összes nép előtt és a király előtt,
És, ki mindent jól lát, a nagy Isten előtt. –
   Toldi kárpótlásul, mivel úgy is kérte,
Lőrincnek a huga jobb kezét igérte; –
De már ideje, hogy oszoljon a vendég
S menjenek alunni a fáradt leventék.

*



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!