Hirdetés

A RÉGI PANASZ

2 perc olvasás

A RÉGI PANASZ – Arany János

“Eh! mi gondod a jövőre?
   Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
   Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka
   Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
   Honfitársid kebele?…”

Oh, tudom; de bánatomban
   Meg nem enyhít társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
   Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem,
   Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhőbbé tészi:
Ő, szegény, csak kínját érzi –
   A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
   És magunkban mekkorát!…
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
   Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,
   S mily kevés bor!… Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
   Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!
   S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
   Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is
   Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?…
   Vagy itt-benn rohadni el?

(1877 júl. 26)


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!