A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az őskor művészete – I. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3488
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-14 Küldd tovább
  Letöltés

Nem tudjuk pontosan, hogyan is indult a művészet. Az ősi népeknél nincs különbség kép, szobor és épület között hasznosság tekintetében. Az építményeik arra valók, hogy védjék őket a környező világtól, s a viszontagságoktól (szél, nap, eső, szellemek), s leginkább a szellemektől, s azon titokzatos erőktől akik, vagy amik ezeket rájuk küldik. A képeket, szobrokat is azért készítik, hogy oltalmazzák őket, tehát a kép és a szobor a varázslás egyik eszköze. A világban sok helyen voltak és vannak ma is ‘varázslók’, kuruzslók, akik ilyen mágiával próbálják az ellenséget befolyásolni, arra rontást hozni. Elkészítik képmását, átszúrják a szívét vagy más egyéb testrészét.

 

A naturalista, állatábrázoláson alapuló őskori művészet a jégkorszak vadásznépeitől ered akiknél pontosabban senki sem ismerhette ezeket az állatokat. Radiokarbon-módszerrel (szerves anyagok kormeghatározása a C14 radioaktív szénizotóp állandó felezési idejű bomlásának alapján) e művészet születése az időszámításunk előtti 30. és 10. évezred közé tehető. Valamennyi általunk ismert sziklafestmény az i. e. 15-10. évezredben keletkezett.Ezek az állatképek – néhány kivétellel- meglehetősen nagy összevisszaságban, egymásra rajzolva, festve található. Az egyik feltételezett magyarázat az, hogy a képmásnak varázserőt tulajdonítottak, s esetleg vadászeszközeiket is belevágták. Sok nép fejlődésének kezdetén állatoktól származtatja magát, pl. a magyarok turulja, a rómaiak farkasa. Ezek a totemek, s ezen állatokban való hit (esetleg növényekben is), azok misztifikálása, vallásos tisztelete a totemizmus. Tárgyaknak is tulajdonítottak ilyen természetfeletti varázserőt, s övezték vallásos tisztelettel, ez a fétisizmus.

 

Az emberiség története szempontjából szokás beszélni prehisztorikus korról, őskorról vagy kőkorszakról. Fejlődés szempontjából az alábbi szakaszokra tagolható:

Paleolitikum, (őskőkorszak), több százezer évig tart.

Elsősorban Nyugat-Európában, Közel-Keleten és Észak-Afrikában azon emberfaj, amely vadászatból, halászatból élt, s aránylag fejlett kő- és csonteszközöket használ. A Neandervölgyi ősember (Homo sapiens neandertalensis) valószínűleg hit a halál utáni életben. Ismerte a tüzet, halottait gödörbe fektette, mellé fegyvereket és táplálékot tett, súlyos mészköveket helyezett rájuk vagy apró kövekből álló dombocskát halmozott föléjük. Ezek a kb. 50-40. Évezred közé tehető telepek igen jelentősek, mert megelőlegezik az előkelőségek sírjait, az óriási temetési dombokat és a megalitikus építményeket.

Ekkora tehetőek vallás és művészet kezdetei.

Mezolitikum (újkőkorszak, csiszolt kőkorszak) kb. i.e. 15-10 ezertől 9000 tájáig.

/A crô-magnoni ember és művészete. /

Neolitikum (újkőkorszak, csiszolt kőkorszak) kb. i.e. 9000 és 3000 között.

A föld több pontján tovább tart. /A kőkorszakra a bronz- és vaskor következik. A fejlettebb területeken, így pl. a Közel-Keleten, Egyiptomban. /

Az új kőkorszakban, ill. inkább a végétől a fémek felfedezését és megmunkálását követően mélyreható változások veszik kezdetüket. Áttérés a földművelésre, kő- és csonteszközök, kerámia. Az élők új hierarchiája monumentális remekműveken tükröződik, a közösségek felépítik a megalitikus építményeiket: a dolmeneket, nurhangokat.

 

Az őskori művészet eredetéről és eltűnéséről nem tudunk semmit, jelentőségét és rendeltetését csak sejthetjük. Pusztán mágia és varázslás volt, vagy a teremtés öröme is megnyilvánult benne? Tisztázatlan az a meglepő ellentét is, ami az állatábrázolások naturalizmusa és az emberi alakok erős leegyszerűsítése között feszül.

Az őskori művészetet csak másfél évszázaddal ezelőtt fedezték fel. Az első csontra és rénszarvasagancsra karcolt rénszarvasokat, szarvasokat és kőszáli kecskéket 1833 és 1843 között találták Saléve, Chaffaud és Thayngen barlangjaiban. Ezeket a kisméretű tárgyakon lévő ábrázolásokat minden nehézség nélkül őskorinak ismerték el. A barlangfalakra festett és vésett állatképek hitelességében eleinte kételkedtek. Csak a La Mouthe-i (1896), a Les Combarelles-i (1901) karcok és a Font de Gaume-i (1901) festmények felfedezése döntötte el a kérdést. E. Cartailhac nyilvánosan visszavonta korábbi fenntartásait, rehabilitálva az 1879-ben megtalált és felületes ítélet alapján hamisítványként elvetett altamirai képcsodákat. Niaux (1906), Lascaux (1940), Rouffignac (1956), Tito Bustillo és Porto Badisco (1970) barlangjai újabb fontos ismeretekkel gyarapították tudásunkat az őskori művészetről.

Meglepő az ilyen barlangok elterjedtsége: megtalálhatók a Bajkál-tó távoli partvidékein, a dél-uráli Angara-folyó meredek partjain, a Pamír-hegység nyúlványain, egészen a végtelen eurázsiai lösz-síkságokig, Ukrajnától Morvaországon át Aquitániáig és a Kantábriai-hegységig. Az andalúziai La Pileta-barlang galériáiban azután, úgy tűnik, véget ér ez a művészet. Eddig szűk körzetben, Franciaországban és Spanyolországban bukkantak rá a legkiemelkedőbb művekre. Ugyancsak itt fordulnak elő legsűrűbben a kifestett barlangok, és itt vannak a tárgyi emlékek leggazdagabb lelőhelyei. A régészeti lelőhelyek koncentrációját Eurázsia földrajzi adottságai magyarázzák, amelyek megengedték a viszonylag sűrű betelepülést, egészen Európa nyugati pereméig. E vidékek egymást gazdagító kapcsolatainak eredményeként, itt az őskori festészet i. e. 15 000 és 10 000 között virágkorát élte. Nem állíthatjuk azonban, hogy itt alakult ki: új felfedezések, eddig fel nem kutatott területeken végzett vizsgálatok áthelyezhetik a súlypontokat, mert La Pileta és a Bajkál-tó között még sok a fehér folt. Így például Rouffignac felfedezése, ahol 123 vésett és festett mamutot találtak, felborította az erre az állatábrázolásra vonatkozó számadatokat. Addig csak 140 ábrázolást ismertek, ez a szám most 263-ra emelkedett.

 

Úgy látszik, mintha a naturalista állatábrázolás i. e. 10 000 táján megszűnne, ám ez nem egészen felel meg a tényeknek. Ez a vadászathoz kapcsolódó művészet a jégkorszak végén más, részben távoli területeken bukkan fel, ott, ahol fennmaradt az élelemszerzésnek ez a módja; így végül is csak a francia-spanyol térségből tűnik el. A kelet-spanyolországi Levante, a Tarantói-öböl, Szicília és Afrika barlangfestményei mind későbbi korból valók. Gyakran mutatnak rokonságot a korábbi naturalista művészettel, ezért feltehető, hogy ennek a leszármazottai. Az arktikus térség, az Onyega-tó keleti partja, a Fehér-tenger partvidéke és Skandinávia sziklarajzai korábbi kultúrákból erednek, amelyek a tajga növénysávján, valamint a Bajkál-tó és Ukrajna közötti sztyeppén keletkeztek. Talán ez a kiterjedt, kellőképpen még nem kutatott zóna volt az a terület, ahol a vadászok művészete kialakult.

 

I. e. 8000 táján az életfeltételek alapvetően megváltoztak. A vadászatot háttérbe szorította a földművelés. Az ember vadászból pásztorrá és földművessé lett. Új anyagokból új kultúrák nőttek ki. Az új korszakjelképe a kerámia. Az agyagedények díszítésre csábítottak, de készítőik inspirációért már nem az állatvilághoz fordultak, hanem az absztrakt vonalak és síkok birodalmában kerestek motívumokat.

 

Az i. e. 3. évezred végén és a 2. évezred során ismét új anyagok jelentek meg : a réz, a bronz és később a vas. A kovakövet már csak közönséges szerszámok készítéséhez használták, a különb fegyverek fémből készültek. A társadalom átalakult, létrejött egy uralkodó réteg. A hierarchikussá vált viszonyok kitapinthatók mind az élők, mind a holtak világában. Ez magyarázza a megalitkultúra kialakulását, a kőtömbökből emelt óriási építményeket: a hatalmas menhireket, Carnac kőoszlopsorait, a stonehenge-i cromlecht, a folyosósírokat és dolmeneket masszív fedőköveikkel, a Baleárok navetáit, tauláit és talayotjait és Szardínia nuragjait; mindezek egy új művészeti forma, az építészet születéséről tanúskodnak. A művészet üzenet, kifejezési mód, az emberek közötti kapcsolat és kommunikáció egy formája, amely talán régebbi, mint a beszéd. Az üzenet hordozói festett és karcolt sziklarajzok, formázott vagy faragott szobrocskák, bőrre vagy fakéregre, csontra és agyarra, kőre vagy agyagedényekre rajzolt képek és díszítések. Közülük sok elpusztult, az idő vagy felfedezésük tönkretette őket. Az őskori művészet ismert emlékei valószínűleg csak töredékét képezik az elpusztult vagy ismeretlen alkotásoknak, és legyen bár egyik-másik mégoly kiemelkedő is, ismereteink e művészetről mindig töredékesek maradnak. Az Amazonas felső folyása mentén vagy az észak-ausztráliai Arnhemföldön a néhány évtizeddel ezelőtt még kőkorszaki életet élő törzsek romlandó anyagokat használó művészetét teljes terjedelmében ismerjük, ám minél távolabb tekintünk az emberiség történelmében, annál kevesebb az, ami ránk maradt. Így a legrégibb leletek egyben mindig a legritkábbak is, később a fennmaradt művek száma koronként egyre nő. Azon a skálán, amelyen minden milliméter az emberiség történetének egy évszázadával egyenlő, az első ismert szerszámok, a kenyai zinjanthropus marokkövei a jelentől több mint 20 méterre helyezhetők el, a híres lausseli “Vénusz” 30 cm-re található, a rouffignaci mamutfríz 14 cm-re, a niaux-i “Fekete szalon” bölényei 10 cm-re és Marignan 5 mm-re!

venlausA lausseli “Vénusz”A lausseli “Vénusz”, v. más néven az ún. “bölényszarvat tartó Vénusz”. Kb. 44cm magas, s valamikor okkerrel volt befestve, dús idomú, akárcsak az őskori ábrázolások egyéb nőalakjai.

A rézkor művészetének elegendő 4 cm : ez azt az időszakot öleli fel, amely a réz felhasználásának kezdeteitől az ember első holdutazásáig telt el. Mindezek alapján az a művészet, amelyről ismereteink vannak, aránylag késői jelenség. Az újabb leletek szerint a Baringo-medencében talált előemberi zápfog kora 10 millió év körüli, azaz skálánkon tőlünk kb. 100 méterre van. A kenyapithecus állkapcsát, amelyet L. S. B. Leakey két megmunkált, világos használati nyomokat mutató marokkővel együtt talált, 20 millió évesre becsülik, ami a skálán 200 méterrel azonos! Az őskori barlangfestészet 20 centimétert felölelő időtartama tehát az emberiség egész kultúrtörténetének csupán egy ezredrészét teszi ki.

Felmerül azonban a kérdés, hogy mit értsünk művészeten. Az ember hajdanán csak a kovakőből készült szerszámot ismerte, amit egy másik kőhöz ütögetve pattintott megfelelő alakúra. Ez a megmunkálás éles vagy hegyes tárgyat eredményezett. A szerszám készítője, lett légyen az australopithecus vagy pithecanthropus, a kovát választotta, mert e kő természetes tulajdonságai lehetővé tették a kívánt szerszámforma kialakítását. Ez a választás bizonyos intelligenciát feltételez, továbbá formaérzéket, sőt némi művészi adottságot is. A kézművesség eleinte meglepő lassúsággal fejlődik. Ennek oka a tapasztalatok átadásának nehézkessége volt. Az emberi élet három-négy évtizedre korlátozódott, a népsűrűség elenyészően alacsony volt. Mennyi felfedezés, mennyi új technika veszett el újra meg újra azért, mert nem tudták továbbadni! Csak néhány szerszámforma terjedt el, ám ezek sajátságos módon az egész világon. A franciaországi Somme-folyó melletti Abbeville lelőhelyről elnevezett ún. abbeville-i műveltség korában egy tudatosan kiválasztott szerszámtípus volt az uralkodó, a mindkét oldalán megmunkált, 15-20 cm hosszú, két szélén éllel ellátott ék. A markolat durva, az éleket erőteljes, változó irányú kőütésekkel alakították ki, meghagyva cikcakkos formáját. Ez az eszköz a legkülönbözőbb célokra alkalmas, univerzális szerszám. Alakja szimmetrikus, tömege kiegyensúlyozott. Az i. e. 150 000. év táján a “kétoldalas” eszköz “mandulává” alakul, ez lesz a Saint-Acheulről, az ugyancsak a Sommce-folyó mellett fekvő Amiens elővárosáról elnevezett acheuli műveltség fő szerszámformája. Kisebb, lapos és a jobb fogás érdekében a markolatnál valamivel vastagabb ez az eszköz. A teljesen egyenletesre alakított élek megmunkálása tökéletes, amit csont vagy fa verőszerszámmal végzett apró ütésekkel értek el. Az acheuli kor szép “mandulája” kifejezetten áramvonalas, használati tulajdonságai kiválóak.

 

Négy példa az őskori szakócákra, kétélűek, a hegyük durván megmunkált. A két alsó finomabban van megmunkálva, s az acheuli kőipar jegyeit mutatja. Oldaléleik egyenesebbek, formájuk tetszetős mandulaforma (valószínűleg sok apró ütéssel pattintották).

 

Ilyen formai tökély esetén hajlamosak vagyunk művészetről beszélni. Ha kezünkbe veszünk egy “mandulát”, érezzük a kézművesmunka rendkívüli pontosságát, az eszköz használhatóságát. A harmonikus forma és a funkcionalitásjellemző – Délkelet-Ázsia kivételével – az egész őskori művészeti világra, habár ennek a kornak az embere csak ritkán alkotott olyan szép és hasznos eszközt, mint az acheuli műveltség “mandulája” – talán csak az újkőkorszak pattintott és csiszolt baltáját állíthatnánk mellé. Ezek a szerszámok alighanem annak a hosszú útnak egy szakaszát jelentik, amelyet a művészet tett meg a kezdetektől a festett, vésett vagy rajzolt barlangképekig.

Az i. e. 50 000 körüli időkben a Neander-völgyi embernek tökéletes élességű, kovakőből készült kaparói és pengéi voltak. Olyan szerszámok ezek, amelyeknek technikai tökélye művészi formák létrehozásához vezetett, s kivitelezésük a művésszé lett kézműves alkotásban lelt örömét jelzi.

A művészet első formái fölött könnyen átsiklunk : hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a festészetet és a szobrászatot tekintsük művészetnek. Mielőtt azonban az ember maga képet tudott volna alkotni, előbb a természet képeit kellett megértenie. A képalkotás kezdetei valahol a Neander-völgyben rejtőznek. A liguriai Toirano barlangjában az agyagban lábnyomokat, ujjal rajzolt jeleket és emberi karmolás nyomokat fedeztek fel, amelyek a barlangi medve karmának nyomát utánozták. A toiranói lelet tükrözi, hogy a Neander-völgyi ember szemében egy állat alakú kő az állat titokzatos képévé válik, ezért agyaggolyókkal dobálja meg. Innen eljutni odáig, hogy egy szarvra, mancsra vagy orra emlékeztető természeti forma késztetésére maga készítse el az állat képét, csak egy lépés – amelyhez azonban alighanem 20 000 vagy 30 000 évre volt szükség. Az idegenforgalom előtt megnyitott barlangokban a vezető haranglábnak vagy minaretnek elnevezett sztalagmitokat mutogat a látogatóknak. A 30 000 évvel ezelőtt élt vadász a zsírlámpákkal csak gyéren megvilágított barlangok mélyén ezekben – egészen természetes módon – a létét biztosító állatokat látta. Pech de 1′Azéban (Dordogne) a Neander-völgyi korszakból származó leletek között okkerral megfestett botok voltak. Ez arra utal, hogy létezett testfestés vagy mulandó anyagokra készült festés.

Halottait a Neander-völgyi ember gödörbe fektette, ahogyan azt La Chapelle-aux-Saints-ben (Corréze) látjuk. Súlyos mészkőlapot helyezett rájuk – mint La Ferrasie-ben (Dordogne) – vagy apró kövekből álló dombocskát halmozott föléjük egy sziklapárkány alatt – mint Régourdouban (Dordogne). A közelben találtak egy medvét, amely egy 800 kilogramm súlyú szikla alatt feküdt, és ennek köszönhetően csontváza megmaradt. Ezek az 50. és 40. évezred közé tehető leletek jelentősek, mert megelőlegezik az őskor utolsó évezredének és az írott történelem első évszázadainak temetési szokásait : a nagy sírokat, az óriási temetési dombokat, a megalitikus építményeket.

 

Az ember korai művészi tevékenységének a toiranói-hoz hasonló nyomai megsokasodnak azokban a barlangokban, amelyeknek régészeti kora mintegy 30 000 évre tehető, így a Santa lsabel (Santander) melletti La Clotilde-barlangban és Gargasban (Hautes-Pyrénées), ahol az Institut d’Art Préhistorique átfogó állományfelmérést végez. Ujjal a lágy agyagba húzott vonalakról van szó, ezeket egyes helyeken a mészüledék keményítette és tartotta meg. A jelek olykor a mennyezettől vezetnek függőlegesen lefelé. Máskor szabálytalanok, hullámokban futnak, kígyóalakzatot alkotnak, vagy vízszintes vonalak függőlegeseket kereszteznek. Ennél a vonalzűrzavarnál aligha lehet szó szimbolikus ábrázolásról. Inkább arról a szándékról tanúskodik, hogy a falakat formákkal borítsák be, egy “horror vacui”, az üres és fedetlen felületektől való irtózás okából.

Ezekből a bekarcolásokból azután lassanként valami új keletkezik. A kéz előbb véletlenül, később tudatosan egy állat profilját rajzolja meg, egy hát vonalát, egy kettős szarvat, egy cikcakkos vonal pedig a tulok négy lábára emlékeztet. Idővel szokássá válik az állatalakok ábrázolása, nyilvánvalóan készítői vadász voltának köszönhetően. De kereshetjük a művészet kezdeteit a megformált vagy modellált képmásokban is, mivel ezek a technikák teljesebben adják vissza az ábrázolt tárgyat. A dolnívěstonicei (Wisternitz) és a willendorfi szobrocskák és elefántcsontba karcolt körvonalak, a lausseli magasdomborművek, köztük a híres bölényszarvat tartó “Vénusz”, szintén 30 000 évesek. Mivel ugyanabból az időből ismerünk rajzolt és szobrászati munkákat, nem tudunk választ adni arra a kérdésre, hogy melyik a régebbi technika. Az első kifejezési formák sokáig tovább élnek. Rouffignacban például több ezer négyzetméternyi “makarónit” találunk az i. e. 12 000 körüli időkből. A korai figurális ábrázolások archaikus stílusa csak sokkal később, i. e. 15 000 táján, a magdaléni kor állatábrázolásainak naturalizmusával bontakozik ki teljes gazdagságában.

 

A kőkorszaki absztrakt ábrázolások az őskori művészet nehéz kérdését jelentik. A kézműves képességek elszegényedése vagy valamiféle egyszerűsítésre törekvő szándék hozza létre őket? A fejlődés egy lascaux-i kőszáli kecskebak kifejező képétől változatos átmeneti formákon át követhető Minateda (Albacete) egyszerű színekkel és kis formátumban megrajzolt bakjaiig. Végül merev sémába torkollik, az utolsó La Pileta-i stílusba. Ebben az esetben egy olyan absztrakt stílusról van szó, amelynek gyökerei a 15. évezred naturalista stílusáig nyúlnak vissza. A számtalan absztrakt elem nem egyéb, mint a természethűen ábrázolt motívumok fokozatos átalakulásának eredménye. Breuil abbé hozott fel erre példákat. A Tarantói-öbölnél lévő Porto Badisco-i barlang, amelyet 1970-ben fedezett fel Paolo Graziosi, ezt a fejlődést szemlélteti. Itt a kígyóvonalakból spirálok lesznek, és négy, egymással szemben álló emberi figura “máltai kereszt” alakzatban rendeződik.

E mellett a naturalista elemekből leszűrt absztrakt művészet mellett létezik egy másik, eredendően absztrakt művészet is, amely figurális elemeket nem tartalmazó, tiszta vonaldíszítésből áll. I. e. 30 000-től kezdve például a szarvasmarhacsontokon – ilyet találtak Tarté-ban (Haute-Garonne) – számos, gondosan egymás mellé sorolt apró hasítást figyelhetünk meg. Azoknak a nyomoknak az utólagos metszése ez, amelyek a húsnak a csontról való lefejtése közben keletkeznek, és amelyek gyakran megtalálhatók a Neander-völgyi emberek által hátrahagyott csontmaradványokon. A vonalak párhuzamos vonalkázássá állnak össze, egyszer egyik, másszor másik irányban, és így rombuszokat vagy kereszteket alkotnak. Egyre gyakoribbak azok az absztrakt motívumokkal díszített leletek, amelyek nem naturális ábrázolások sematizálásából származnak. Ha az eredendően absztrakt művészet keletkezésére keresünk magyarázatot, az ukrajnai Mezinben folyó ásatások különösen fontosak lesznek számunkra. Noha a szovjet régészek a lelőhelyet 25 000 évesnek tartják, az újabb vizsgálatok csak az i. e. 15 000 és 14 000 közötti időszakra datálják. A 15 000 körüli időszak nagy fontosságúnak tűnik. Valóságos szellemi és művészi fellendülés következett be ekkor, a vadásznépek demográfiai gyarapodásának és az emberi kapcsolatok intenzívebbé válásának eredményeként.

Mezinben, ahol mamutvadászok tábora állt, rengeteg csontra vagy elefántcsontra vésett absztrakt díszítményt találtak. Sokszor ékesítenek velük mamutagyarból készült karpereceket. A legegyszerűbbeken ferde, párhuzamos vonalkázás van. Ha az asszonyok több karkötőt hordtak, két egymás melletti, ellentétes irányba vonalkázott karperec tört mintát adott. Később ez a minta egy karperecen jelent meg. A tükörképszerűen egymás mellé kerülő cikcakk-vonalak a hegyesszögeknél találkoznak és keresztezik egymást, az alapnál pedig rombusz alakul ki. Majd egy középponti rombuszból két hosszú, szigorúan párhuzamos cikcakk-sor indul ki. A fejlődés egyes fázisait jól követhetjük az egészben vagy töredékeikben megmaradt karpereceken. Azután eljön az a – Pittard professzor kifejezésével – “szerencsés nap”, amikor az egyik mezini művész a cikcakk-vonalat nem a karperec tengelye mentén, hanem arra merőlegesen helyezi el. Három-négy alkot egy ismétlődő motívumot. Egy következő karperecen a cikcakk-motívumok elfordítva állnak – és ebben a pillanatban következik be a csodatévő véletlen, a véletlen, amely oly sokszor sietett az ember segítségére. Egy felékszerezett mezini asszony csuklóján, amelyen két cikcakk-vonallal díszített karperec volt, hirtelen új, csodálatos geometriai ékítmény jelenik meg, egy rendkívül szépen megmunkált, minden naturalizmustól mentes meanderminta. Ez a díszítmény egy 60 mm széles pompás karperecen, az elefántcsont-művészet mesterművén maradt fenn számunkra.

Még mindig Mezinben, egy mamut két állkapocs- és egy lapockacsontján csodálatra méltó, vörös festékkel készült rajz látható, többsornyi egymás fölött elhelyezkedő cikcakk-vonal. Ezek a kisszámú festett csontok közül való leletek rávilágítanak a vésés és a festészet közötti szoros kapcsolatra.

Az őskori művészet eltűnt, amint a vadászat megszűnt mint uralkodó létfenntartási forma. Az utolsó jégkorszaknak, a Würm eljegesedésnek nagy hatása volt az 50. és 10. évezred közötti életre. A nagy sarki gleccserek dél felé terjeszkedtek, és egészen Eurázsia hatalmas síkságainak széléig értek. Ezeket a gleccserek körülzárták, mivel a jég délről is előrenyomult, az ázsiai hegyláncoktól egészen az Alpokig. Óriási szerencse volt az eurázsiai vadászok számára, hogy a gleccsertömegek között mindig szabadon maradt az átjárás a Bajkál-tótól az Atlanti-óceánig. Ezen a füves tundrával és – különálló szigetekként – erdei fenyővel, nyírrel, borókával fedett jégmentes területen számos állatfaj gyorsan elszaporodott. Némelyek mindenütt megjelentek, mint a ló vagy a kőszáli kecske, mások csak meghatározott ökológiai térségekben, mint a nagy barlangi medve – amely a Neander-völgyi emberrel együtt tűnik fel – később pedig a bölény- és rénszarvascsordák kíséretében a mamut és a gyapjas orrszarvú. Ezek az állatok a vadászok művészetének kedvenc témái lettek. Az északi Pireneusok kultikus barlangjaiban a ló 727-szerjelenik meg, ami az összes állatábrázolás 35%-a. A bölényt ugyanilyen gyakran ábrázolták, a mamut részesedése 12%, a kőszáli kecskéé 8%. A rénszarvast, amelynek húsa kedvelt táplálék volt, csak ritkán karcolták vagy festették a falakra. Breuil abbénak meggyőző magyarázata van erre: a rénszarvas sűrűn előfordult, és ezért közönségesnek számított, ráadásul könnyű volt a vadászata, így elejtéséhez nem kellett a mágia eszközeihez nyúlni.

Az éghajlat zordsága arra késztette az embert, hogy oltalmat nyújtó lakóhelyet keressen. A nyugati terület, számtalan barlanggal átszőtt mészkőfennsíkjaival és oltalmazó sziklaereszekben bővelkedő meredek hegyoldalaival különösen alkalmasnak tűnhetett a megtelepedésre. A lakóhelyként szolgáló barlangok mellett voltak olyanok is, amelyeket kultikus célokra tartottak fenn. Ezekben bontakozott ki az őskori művészet. El Castillo, Altamira, Niaux, Montespan, Tuc d’Audoubert, Les Trois Fréres, Cabrerets, Cougnac, Lascaux, Rouffignac, Font de Gaume vagy Les Combarelles barlangjai a legnevezetesebbek e pompásan kidíszített kultikus helyek közül.

lascauxA lascaux-i barlang egyik sziklafestménye (őstulkok, lovak, szarvasok az ún. bikák rotundájában). Ezeken a műveken egy hosszú fejlődési folzamat éri el tetőfokát.

A nagyszerű, és általános érdeklődést kiváltó sziklakép-művészet mellett nem szabad megfeledkeznünk a gazdag naturalizmussal díszített kisméretű tárgyakról sem. Mivel a jégkorszak vadászának táplálkozása a húson alapult, sokféle fegyvere volt: kovakő-hegyek, levél alakú, finoman megmunkált kőhegyek, csonthegyek, hajítódárdára erősíthető orsó alakú hegyek, egy vagy két sorban fogazott szigonyok. A dárdavető növelte a találati biztonságot és a hatótávolságot. Természetesen ezeket állatmotívumokkal díszítették, így például a bruniqueli dárdavetőt egy ló alakja ékesíti. A Pireneusok-ban talált dárdavetőkön bölények és kőszáli kecskék képe látható. A legapróbb csontdarabkákon is találunk bekarcolt állatokat, képmásaikkal mágikus erők segítségét akarták biztosítani a vadász számára. Massarban, La Vache-ban és La Colombiére-ben olyan szakócákat leltek, amelyeken keresztül kasul, minden irányban lovat, kőszáli kecskét, szarvasokat, bölényeket és medvéket ábrázoló vésetek vannak. Némelyikük igazi mester-munka. A karcok rendezetlensége kultikus jelentőségükre utal: a varázsló az első vésettel talán felszentelte a szakócát, hogy ezzel megigézze a vadászzsákmányt. Ha e vadász sikerrel járt, a kő szerencsehozónak számíthatott. Újabb vésetek kerültek rá, új képvalóságok. Az esztétikai összetevő inkább csak ráadás, akárcsak az acheus-kori “mandula” megmunkálásának finomsága. A lascaux-i, cabrerets-i, niaux-i és más barlangok falain lévő állatalakok megannyi szándékos átfedése alighanem hasonlóképpen magyarázható. Olykor szabályos frízekre bukkanunk, mint a lascaux-i “pónik” és “úszó szarvasok” esetében. A rouffignaci barlang hosszú fehér mészkőszalagjai mamutokból és orrszarvúkból álló monumentális frízeket inspiráltak, amelyeket – ez ennek a barlangnak a jellegzetessége – egyenes vonalban előreugró, vörös kérgű kovakődarabok szegélyeznek.

mamut

A rouffignaci barlangban a mamutábrázolásokon kívül orrszarvúak is találhatóak. A képen látható az ún. orrszarvúfrízt vezeti be, s ő maga kb. 1 méter hosszú.

Az állatot gyakran már a képen megölik, megkísérelve, hogy a zsákmányt a mágia segítségével ejtsék el. Ez jól kivehető a niaux-i bölényeken és kőszáli kecskéken vagy a lascaux-i nyíllal átlőtt lovon. A montespani, agyagból formált, fej nélküli medvén harminc, dárdával ejtett sebet találunk. Az élelem megszerzése az őskorban igen nehéz mesterség volt, így hathatósnak tetsző mágiára volt szükség ahhoz, hogy elegendő vadászzsákmányra tegyenek szert.

Az őskori festészet kizárólag kultikus célokat szolgált. Sok, rituális jelekkel ellátott vázlatot találunk, gyakran ügyetlen és félbeszakadt kísérleteket is. Annál bámulatosabbak számunkra az emberiség történetének e korai szakaszában keletkezett igazi mesterművek. Gondoljunk például a rouffignaci barlang “Ötök frízének” vésett mamutjaira, a “Pátriárká”-ra ugyanennek a barlangnak a mennyezetén vagy a niaux-i “Fekete szalon” bölényeire. Az őskori művek alkotóit nem ismerjük, de a “mesterek” tevékenysége nyilvánvaló, mindenekelőtt a jelentősebb barlangokban. A “Rouffgnaci mester” mamut-festményeivel alkotott kimagaslót, és csodálatra méltó érzéke volt a motívumok összeállításához és elrendezéséhez. A Font de Gaume-i barlang bal oldali falán, a “Rubikon” után egy bevésett mamutot látunk, amely világosan bizonyítja, hogy ugyanez a mester ebben a Rouffignachoz közeli barlangban is működött.

 

Les Combarelles-ben Breuil abbé a barlangfestmények állatábrázolásait két felmérés során értelmezte: egyszer 1902-ben, pályája kezdetén, röviddel a barlang felfedezése után, másodszor 1924-ben, az őskor huszonkét évi intenzív tanulmányozása után. Első alkalommal 14 mamutot és 2 bölényt regisztrált, másodjára 13 mamutot és 37 bölényt. Számos állatábrázolás hiányos vagy befejezetlen, ezért azonosításukhoz nagy gyakorlatra van szükség. A mamutfestő oly jól értette dolgát, hogy művei könnyen felismerhetők. A bölényfestő ezzel szemben csak közepes tehetség volt.

Mindez a művészi specializálódás meglétét támasztja alá, és szabályszerű mesterek tevékenységére mutat. Van “Lascaux-i mester”, “Rouffignaci mester”, van niaux-i és altamirai. Egy-egy barlang festményeinek java része mindig nekik tulajdonítható. Így van valami elképzelésünk az őskori művészet egyes, egyébként névtelenül maradó személyiségeiről: például az az expresszionizmus (az érzelmek kifejezésének erőteljes módja), ami Rouffignacban oly nyomatékosan nyilvánul meg a mamutszem ábrázolásában, egyéni művészi temperamentumról árulkodik.

 

Niaux-ban a “Fekete szalon” vadlovakat, kőszáli kecskéket és bölényeket ábrázoló nagyszerű festményei a “Nagy Niaux-i mester” művei. A barlang “szentélyének” kifestése az ő keze munkája, míg nyilvánvalóan az “iskolájára” hagyta a melléktermek és folyosók díszítését, az új technikákkal, például a mélységi perspektívával folytatott kísérleteket, amit megcsodálhatunk a “Zöld-tó” túlsó oldalán három kőszáli kecskén, s nekik tulajdoníthatjuk egy bölény határozott körvonalait vagy a hét zsírkréta vonallal felvázolt vidrát is az új “René Clastres szalon” apszisában. Minden jel arra mutat, hogy Niaux e félreeső és elszigetelt részének díszítése más művészek feladata volt. Ezek kevésbé kapcsolódtak a vezető mester által képviselt tradícióhoz, megpróbálkoztak például a kőszáli kecske gyorsaságának vagy a vidra fürgeségének ábrázolásával is, kísérleteik olykor sikertelenül végződtek.

Bruuil abbé “Quatrc cents siécles d’Art Préhistorique” című tudományos feldolgozásában a barlangfestészetet két nagy, meghatározott fejlődési jegyeket mutató fázisra osztotta fel. Ez a hosszú kutatási tapasztalaton és alapos ismereteken nyugvó felosztás ma is érvényes. Természetesen figyelembe kell venni az abbé idejében még nem ismert radiokarbon-módszerrel végzett új időmeghatározásokat, és e művészetet az i. e. 30. és 10. évezred között eltelt időszakra kell datálnunk. Mindenekelőtt azonban az abbé merev fázisait kell a rugalmasabb iskola fogalommal helyettesíteni. Breuil “périgord-i” és “magdaléni” terminusai két egymást követő iskolára érvényesek. A hangsúly azonban inkább stilisztikai, mint időrendi kritériumokon van. I. e. 30 000 körül keletkezik a périgord-i iskola. (Ennek stílusjegyeiről lejjebb.) Ezek fellelhetők azokon a szakócákon vagy vésett csontokon is, amelyeket a périgord-inak nevezett korszak rétegeiben találtak. A périgord-i iskola képeinek eszmei koncepciója pedig messze túléli a kor. szakot. A La Colombiére-i, i. e. 15 000-re datált vésett szakócák és a lascaux-i sziklaképek, amelyeknek keletkezését i. e. 13 500-ra teszik, az iskola utolsó fázisához tartoznak. A spanyol Levante i. e. 10 000 után létrejött, gyakran még i. e. 5000-re is keltezett barlangfestészetét sokáig a périgord-i hagyomány inspirálja. Ugyanez érvényes a sarki térség i. e. 8000-7000 és 4000-3000 közé tehető kőkorszaki művészetére, amely egészen a Bajkál-tóig és Ukrajnáig kiterjed.

A tétel második része: Az őskor művészete – II. rész


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Angol függő beszéd – angol nyelvtan – Reported Speech

Akkor beszélünk függő beszédről, ha valakinek a szavait tárgyi mellékmondat...

Close