A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az ókori kelet művészete – Egyiptom – I. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3229
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-14 Küldd tovább
  Letöltés

EGYIPTOM

Az ókori Egyiptom öt fő korszakra tagolódik (hatalmi helyzet változása és a dinasztiák szerint). A dinasztiákat megelőző korban, az i.e. 4. évezred végéig a területszerző törzsi háborúkból két királyság emelkedett ki, a Nílus deltavidékén fekvő Alsó-Egyiptom s attól délre, a folyó mentén hosszan elnyúló Felső-Egyiptom.

 

Archaikus kor

Az i. e. 4. évezred vége és az első harmada, az I. és a II. dinasztia uralkodásának ideje. az I. dinasztiát alapító legendás fáraó, Ménész egyesítette a két királyságot.

 

Óbirodalom kora

mukerin

Az i. e. 3. évezred következő öt évszázada (2700-2200) a III-IV. dinasztia uralkodásának időszaka. Ezen belül a IV.dinasztia időszaka a legjelentősebb. Az akkor uralkodó nagy fáraók, Kheopsz, Kheprén és Mükeriosz alatt élte át Egyiptom a hatalom kiteljesedésének, s ezzel együtt az építészet és a művészetek fellendülésének első fénykorát. A kormányzás és a kultúra központja ekkor Memphisz, a főváros.

 

 

Mükerinosz szoborcsoportja a fáraót Hathor istennő és egy tartományt megszemélyesítő nőalak kíséretében ábrázolja. Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban található. Az Óbirodalmi korszak ábrázolástípusának egyik jellegzetes példája.

 

Az V. dinasztia idején megindult a hanyatlás lassú folyamata, mely az évezred végén a bomláshoz vezetett. Az átmeneti kor súlyos válsága után következett a középbirodalom kora. Fontosabb építészeti emlékek: a szakkari és a gizehi piramis együttesek.

 

 

Középbirodalom kora

Az újraegyesítéssel kezdődik, s az i. e. 2. évezred első negyedét átkarolva a XI. dinasztia trónra lépésétől a XII. dinasztia bukásáig tartott. Ekkor az ország déli részén Théba a Főváros. A középbirodalmat egy Kisázsia felől lehúzódó lovas nomád nép, a hikszoszok döntik meg, akik több, mint két évszázadon át az uralmuk alatt tartják Egyiptomot.

Fontosabb építészeti emlékek: a beni-hasszáni sziklasírok s Kahun városának maradványai.

 

Újbirodalom kora

ramsudv

Az idegen hódítók kiűzése után az i. e. 2. évezred második fele, a XVIII-XX. dinasztia uralkodása. Egyiptom ekkor éri el legnagyobb területi kiterjedését, s a hatalma csúcsán álló birodalomban a művészet is újból felvirágzik. A XX. dinasztia utolsó fáraói azonban a társadalmi ellentétek kiéleződése , a felkelésekben kirobbanó feszültség azonban erősen gyengíti a birodalmat.

Fontosabb építészeti emlékek: terasztemplom Deir el-Bahariban, a luxori Amon templom, a karnaki Amon templom, a thébai Ramasszeum s Abu Szimbelben II. Ramszesz sziklatemploma.

A Ramesszum első udvara Théba nyugati partján. II. Ramszesz halotti temploma félúton található a Memnón-kolosszusok és a Deir el-Bahari-i templomok között. A földre esett rózsaszín gránit-torzó Ramszeszt, az “Uralkodók Napját” ábrázolja; eredetileg 18 méter magas volt.

 

 Késői birodalom kora

Az i.e. 1. évezred a szétbomláshoz vezető belső harcok s a részleges egyesítésért vívott küzdelmek szűnni nem akaró sorozata. Ez az idegen hódítások kora, mely a núbiai kormányzattal kezdődött Az erejét vesztett birodalom a hódítók martaléka lett. Az i. e. VII. század közepén az asszírok foglalták el, majd száz évvel később a perzsák, i. e. 332-ben pedig Nagy Sándor hellenisztikus birodalmába olvad bele. Ekkor következik a Ptolemaiosz-kor, (mely az uralkodó családról kapta nevét, egészen pontosan Nagy Sándor egyik hadvezéréről, Ptolemaiosz Lagoszról), ami lezárja Egyiptom önálló történelmi évezredeit, majd i.e. 30-tól római provincia lesz. Fontosabb építészeti emlékek: edfui Hórusz templom. A szobrászat változásának egyik kifejező példája a “Pap portréja”.

 

papPap portréja (Boston, Museum of Fine Arts) Szakkarából, az i. e. lV. századból. A nagyszerű kidolgozás új művészi felfogás térhódítását bizonyítja. A fejet különösen kemény, kék bazaltból faragták. Kifejező realizmusa pontosan felidézi a szemhéjak szegélyét, a homlok redőit és a száj szögletének ráncait.

 

A XXI. és a XXII. dinasztia uralkodói a Nílus deltájában lévő Taniszba, majd Bubasztiszba helyezték át a fővárost. Három hosszú évszázadon át uralkodtak, ez alatt a művészet tovább hanyatlott. A XXI. dinasztia befejezte Karnakban Honszu templomát, a XXII. dinasztia pedig több kis szentélyt építtetett Közép-Egyiptomban és Bubasztiszban. A domborművek stílusa nagyjából a Ramasszida-kor hagyományait követi. II. Oszorkon bubasztiszi templom udvarát a vörös szín uralja. Ezeken a domborműveken (London, British Museum) találkozunk először a fal felületébe mélyített emberi alakok finom modellálásával, ami a Középbirodalom idején kialakult vájt relief technikájára épült. Érezhető, mint minden késői periódusban, egyfajta archaizáló tendencia is.

Új, a későbbiek során – különösen a Ptolemaioszkorban – népszerűvé váló építészeti formát példáz az el-hibehi templom, amelynek építését II. Sesouk, a XXII. dinasztia egyik fáraója kezdte meg. A templom udvarát körülvevő oszlopok közé falat iktattak be.

Az időszak kétségkívül legjelentősebb művészeti tette a viaszvesztéses eljárás felfedezése, amely által lehetővé vált a nagyméretű bronzszobrok öntése. Ezek élethű megjelenítése érdekében különböző ötvöstechnikákat alkalmaztak – mint a cizellálás, a fémszál- és drágakőberakás, különösen hatásossá tette látványukat az aranyozás. A Karomama királynét, a XXII. dinasztia núbiai eredetű királyának, II. Takelóthnak a feleségét ábrázoló bronzszobor ruháján alkalmazott finom arany, ezüst és elektron berakások magas technikai színvonalról tanúskodnak. A kecses tartás, a vonások finomsága a bronzszobrászok formanyelvének érettségét bizonyítja az i. e. 800 körüli időkben.

Az asszírok hatalmuk tetőfokán állandó fenyegetést jelentettek az egyiptomi állam számára. I. e. 670-ben Assurahiddina asszír király betört Alsó-Egyiptomba és azt birodalmához csatolta. Valamivel később, i. e. 663-ban Assur-bán-apli kifosztotta Théba városát. Ezek az események vezettek a szaiszi hercegek dinasztiájának megalapításához, s egyben a Szaiszi-kor kezdetéhez. Ebben a korszakban a művészet újból felvirágzott.

Szaisz a Nílus deltájának egyik ősi városa és az Ozirisz-passió színhelye volt. Az asszír behatolás idején egy Nekó nevű bátor fejedelem kormányozta. Energikus és ügyes politikus lévén, terveket kovácsolt a déli núbiaiak és a Nílus deltájában berendezkedett asszírok ellen. Amikor az asszírok elfogták és Ninivébe vitték a núbiai királlyal szőtt összeesküvés miatt, sikerült megnyernie Assur-ban-apli bizalmát, aki visszahelyezte trónjára és ajándékokkal halmozta el. Fia, I. Pszammetik megszilárdította a szaiszi dinasztia helyzetét, amely a XXVI. lett és egészen a perzsa hódításig, több mint másfél évszázadon át uralkodott.

Általában úgy vélik, hogy a Szaiszi-korban kezdödött a görög befolyás Egyiptomban. A hellének engedélyt kaptak arra, hogy letelepedjenek a Nílus deltájában. Ez az ión kultúra nagy korszakában történt, amelynek csúcspontja egybeesett a perzsák előretörésével: ekkor látogat Egyiptomba a miléthoszi Thalész és Hérodotosz, erre az időre esik Szolón hosszú utazása a Nílus völgyében, melynek során – Platón egyik dialógusa szerint számos érdekes és hizalmas értesülést szerzett az egyiptomi papoktól. Hékataiosz és Püthagorasz egy emberöltővel később jártak Egyiptomban.

A szaiszi domborműveken már erősen érezhető a görög hatás: nagyobb szabadság érvényesül a tér kezelésében és plasztikusabb az emberi test ábrázolása. A felületre eső sűrlófény felfedi a vájt relief finom árnyalatait; ilyen domborművek díszítik sok korabeli kőszarkofág oldalát.

A múzeumok királyokat, isteneket és szent állatokat áhrázoló bronzszobrok sokaságát őrzik ebből a korszakból. Ma is csodálattal tölti el a Louvre látogatóit a sólyomfejű Hórusz, amint kinyújtott karokkal, felfelé fordított tenyérrel előrelép. Sok-sok macska, sólyom, bika, majom és íbisz szobra tanúsítja a korabeli művészek magas szintű állatábrázoló készségét. Kitűnően adják vissza a majmok büszke és szarkasztikus kifejezését, a sólyom királyi fenségét és a macskák hajlékony eleganciáját. Hérodotosz hosszű szakaszokat szentelt az egyiptomi macskák leírásának: egészen odáig ment, hogy lejegyezte – szerinte – sajátos párzási szokásaikat. Ezeket a különös, fensőségesnek áhrázolt szent macskákat gyakran díszítették arany nyaklánccal és fülbevalóval. Szicíliai Diodórusz is telfigyelt az egyiptomi állatkultuszokra, és az i. sz. I. századhan a következőket írta róluk: “Ami Egyiptomban szokás és gyakorlat volt a szent állatok tekintetében, az közülünk sokaknak joggal tűnik különösnek és furcsának.”

A Későkorban feltámadt az érdeklődés a legrégibb dinasztiák művészetének archaikus formái iránt. A hozzá nem értő könnyen összetévesztheti a szaiszi szobrokat az Óbirodaloxn korából származókkal, amelyek több mint kétezer évvel korábban készültek, ám ha gondosan tanulmányozzuk a részleteket, szembetűnik a Későkorra jellemző finom érzékiség. Nahtherheb (Párizs, Louvre) vagy Uahibré (London, British Museum) térdeplő szobrainak csillogó arca, jeges mosolya és magas homloka élni látszik, a korra jellemző erős csiszolás és finom kidolgozás miatt. A Louvre sztéléje ugyancsak az archaizálás egyik meglepő példája: az ábrázoláson fiatal lányok liliomot szednek, kipréselik a levét, hogy illatszer készüljön belőle, amely Egyiptomban nagyon kedvelt volt. Ha összehasonlítjuk az óbirodalmi szakkarai reliefekkel, sok hasonlóságot fedezhetünk fel, s a sztélé könnyen összetéveszthető az Óbirodalomból származókkal. Ráadásul a szaiszi mester olyan prést ábrázolt, amelyet akkor már több mint ezer éve nem használtak. Ám ez nem vezethet félre bennünket, mert a mozdulatok keresett bája és a gyengédség, ahogy a lányok meztelenségét kezeli, az Óbirodalomnál jóval későbbi korra utal. A korszak nagy vívmánya a realista portré. A személyiség megragadására irányuló törekvés már a XXV. dinasztia idején megfigyelhető – kiváló példa erre Montemhat híres büsztje (Kairó, Egyiptomi Múzeum) – és fennmarad egészen a Ptolemaiosz-kor végéig. E büsztök és fejek legszebbjei közé tartozik a Zöld fej (Berlin, Staatliche Museen) és a kék bazalt Pap-portré (Boston, Museum of Fine Arts). Csodálatos technikai tökéllyel készültek, anyaguk különlegesen kemény kő. A szaiszi és Ptolemaiosz-kor szobrászai finom szemcséjű vulkáni kőzetekkel dolgoztak ugyanúgy, mint elődeik, a prehisztorikus idők és az Óbirodalom mesterei, eltérően a görögöktől, akik a márványt kedvelték fehérsége és lágysága miatt.

A Későkor egyiptomi portréi mély benyomást keltenek tiszta, egyszerű formáikkal. A fény úgy siklik végig a polírozott felületeken, mint a csiszolt fémen; az arc kiugró részletei ragyognak, üregei árnyékba merülnek. Vegyük szemügyre a berlini Zöld fej vagy a bostoni Pap portré részleteit. Valóságos csoda, ahogy a bőr alól áttűnik a koponya szerkezete. Az arcra írt kalligrafikus ráncok, az erőteljesen jelzett szájszögletek, a tágra nyílt szemek szuggesztív erőt mutatnak.

I. e. 525-ben Kambüszész perzsa király hadserege legyőzte az egyiptomiakat a péluszioni ütközetben, a Nílus deltájában. Pszammetiket megölték, és Egyiptom a perzsa Akhaimenida birodalom egyik tartománya lett. Az i. e. IV. század elején kiűzték a perzsákat, akik i. e. 343-ban csak rövid időre tudták visszafoglalni az örszágot, mert i. e. 332-ben Nagy Sándor csapatai elhódították tőlük Egyiptomot. Ekkor alapították Alexandria városát, amely hamarosan a földközi-tengeri kereskedelem központja és a hellenisztikus kultúra egyik fellegvára lett. Ptolemaiosz és utódai alatt azonban egészen a római hódításig fennmaradt az autonóm egyiptomi művészet. A Ptolemaiosz-kor i. e. 30-ban ért véget Kleopátra királynő öngyilkosságával, miután Octavianus az actiumi csatában vereséget mért hadseregére.

Ptolemaioszok politikai megfontolásból a fáraók törvényes leszármazottainak kiáltották ki magukat, és hangsúlyozott tisztelettel viseltettek az egyiptomi vallás, a hagyományok és a nép szokásai iránt. A templomoknak tett adományok és építő tevékenységük révén biztosították a befolyásos papi réteg támogatását. Karnakban még látható az a relief, amelyen Nagy Sándor hagyományos áldozatot mutat be istenének és atyjának, Amonnak. Fáraói díszben áll: fején klaft, s azon nyugszik, bizonytalan egyensúllyal, a Két Ország fehér és vörös koronája.

Az edfui Hórusz-templom Felső-Egyiptomban ékes bizonyítéka annak az érdeklődésnek, amelyet a görög műveltségű uralkodók az egyiptomi kultúra iránt tanúsítottak. Maga a templom egy régi, már III. Thotmesz korában létező szentély helyén épült: X. Ptolemaiosz I. Euergetész alapította i. e. 237-ben, majd utódai, Philopator és II. Euergetész fejezték be. Az épület a klasszikus egyiptomi hagyományok folytatója. Két hatalmas pülon mögött oszlopos udvar áll, amelyet az előcsarnoktól, oszlopok és a köztük emelt félmagas falak választanak el. A válaszfal, mint említettük, a XXII. dinasztia korá nak építészeti újítása volt, amely a későbbi időkben széles körben elterjedt. A hüposztül csarnokot csak tizenkét azonos magasságú oszlop alkotja. A fény valószínűleg a mennyezet nyílásain hatolt az épület belsejébe.

A dendarai Hathor-templomot az utolsó Ptolemaiosz-fáraók alatt kezdték el építeni, de csak a római császárkorban, Tiberius alatt nyerte el jelenlegi formáját. Rendszerét, méreteit és logikus elrendezését tekintve az edfui Hórusz-templommal áll szoros rokonságban. A hatalmas oszlopfőket Hathor istennő képmása díszíti. Az istennő királynői fejdíszével a késő egyiptomi művészet archaizáló irányzatát példázza.

Núbia határán, az első kataraktától délre emelkedik ki a Nílusból Philae szigete, amelyen a Késő-, a Ptolemaiosz- és a római kor nagyszerű épületei maradtak fenn.

Az asszuáni gát megépítése óta évente kilenc hónapon át víz borította Philae templomait és csarnokait, s a látogatók csak az épületek felső részében gyönyörködhettek. Az új gát (1965) a Nílus vízszintjét olyan magasra emelte, hogy a sziget építményeit örökre elnyelte volna a hullámsír, ha az UNESCO támogatásával az egyiptomi Régészeti Hivatal nem fogott volna hozzá megmentésükhöz. Előbb gátakkal vették körül, majd az épületeket köveikre bontották, és egy közeli, a vízből magasan kiemelkedő szigetre szállították. Pontos és gondos munkával, nagy tudományos és technikai felkészültséggel újból felépítették a hatalmas Ízisz-templomot, az oszlopcsarnokokat, Traianus elragadó kioszkját és a sok kiegészítő építményt, amelyeket az odalátogatók ma már teljes szépségükben megcsodálhatnak.

Az egyiptomi papok elbeszélése szerint Ozirisz halálal után felesége, Ízisz az egykor elhagyatott Philaé szigetén adott életet gyermekének, a Bosszúálló Hórusznak. Az elnevezés az atyja halálát megbosszuló, ifjú Hóruszra vonatkozik. Az egyik legnépszerűbb egyiptomi istennő, Ízisz tisztelete a Későkorban különösen elterjedt, még a római hódítás idején is, s a számára Philaén emelt templomok a hívők zarándokhelyeivé váltak. A I. Napóleon seregét kísérő tudósok csodálattal nyilatkoztak az épületekről és magának a szigetnek varázslatos szépségéről.

A kataraktától délré, a sziklák között nyíló úton haladva, ahol valaha a zarándokok jártak, hirtelen feltárul Philae szigetének teljes pompája. A nagy emlékművek, a körülöttük sarjadó fák, a folyó vize, a partokat borító buja növényzet – az egész derűs kép váratlanul éri a kopár völgyből érkező embert.”

Philae legnagyobb templomát Ízisznek ajánlották: laprajzát és stílusát tekintve nem sokban különbözik a klasszikus későkori egyiptomi templomoktól. A sziget déli és keleti partján egy-egy elegáns épület emelkedik: az egyik Nektanebosz pavilonja, amely valójában kikötőhely. A vízhez lépcső vezet, s itt egy talapzaton elegáns, gránit obeliszk emelkedik. A feljáró felső részén oszlop

csarnok áll, amely felfogja a Nílus felől jövő fuvallat legenyhébb szellőjét is. A másik nevezetes emlék Traianus kioszkja, amely szintén kikötőhely volt és az Íziszünnepek körmenetén pihenőhelyül szolgált. Az építmény tizennégy oszlopból áll, az oszlopfők virág formájúak, az oszloptörzseket fal kötötte össze. Két fal domborművein Ízisz, Ozirisz és Hórusz alakjai előtt Traianus császár áldozatot mutat be teljes fáraói díszben. A pavilonnak eredetileg fa tetőzete volt. A templomokat, oszlopcsarnokokat és egyéb épületeket díszítő domborműveken kizárólag rituális jeleneteket ábrázoltak. Az Újbirodalom templomaiban gyakorta megjelenített világi események, csataképek vagy vadászatok témái itt tiltva voltak. A domborműveken látható alakok hajlékonyak és életteliek, s ez különleges vonzerőt ad az ábrázolt liturgikus cselekmények végtelen sorának. Finom formaérzék nyilvánul meg a figurák kidolgozásában; az istennők keselyűvel vagy tehénszarvval koronázott alakjait lágy és érzéki plaszticitással vésték ki.

 

Építészet, művészet, kultúra

Egyiptom a Nílus völgyében fekszik, Afrika északkeleti részén, a líbiai és az arab sivatag között. Sivatagi éghajlatú, földjét a Nílus évenkénti áradásakor a kiömlő iszap teszi termékennyé. Területe rendkívül gazdag jól megmunkálható, kemény kőfajtákban, ezért monumentális építkezéseknél a kezdetben használt fa és agyag helyét átveszi a kő. Az egyiptomi kultúra ideológiai alapja lényegében a vallás, melynek sajátos jellemzője a lélek hallhatatlanságába vetett hit, s egyik legfontosabb tartozéka a halálon túli élet magyarázatára kidolgozott elképzelések rendszere. Többnyire ember testtel és állatfejjel ábrázolt isteneik a természeti erőket személyesítik meg. Az éppen uralmon lévő fáraót istenként tisztelik.

 

A tudományban, különösen a gyakorlati feladatok megoldásában az egyiptomiak élen jártak. Kidolgozták már az i. e. 3. évezred kezdetén az ókor legtökéletesebb naptárrendszerét, amely a 365 napos éven alapult. Csillagászati ismereteik a Nílus áradásának kiszámításaihoz nélkülözhetetlenek voltak. Matematikai módszereik, geometriai szerkesztő-eljárásaik, a tízes számrendszer használatuk az épületeik megtervezésénél fontosak voltak. Magas színvonalon ismerték az orvostudományt, a görögök írásaiból kiderül, hogy külön szakorvosaik voltak. Ismereteik rögzítésének eszköze az írás, náluk ennek egy ünnepélyes formája alakult ki a hieroglif írás alakjában. Ez kőbe vésve az épületet is díszítette. A mindennapi életben , a feljegyzéseknél a kép-jeleket erősen leegyszerűsítették, s az így létre jött írást nevezzük hieratikus írásnak. Ebből fejlődik ki a késői korban a még tovább egyszerűsített démotikus írás.

Az irodalomra vonatkozó emlékek részben vallásos témájúak (pl. Halottak könyve), esetleg nevelő vagy szórakoztató történetek (pl. A paraszt panaszai; Hajótörött története).

 

A képzőművészet alkotásai a műfajtól és a témától függetlenül, bárhol jelennek meg, rendeltetésük szerint elsősorban a túlvilági életet szolgálják. A templomokban a domborművek s a szobrok az uralkodót és az isteneket magasztalva az e világban szerzett érdemeket örökítik át a túlvilágba. a sírkamrákban a festet vagy domborművű képek az elhunytnak adják meg mindazt, amire a halál utáni élet teljességéhez szüksége lehet. Az egyiptomi művészet sajátos stílusát az életnek és a halálnak egymásba átfonódó kettőssége adja meg. Az élet mindennapi eseményeit ábrázolják, de időtlenné általánosított, elvont formákkal. Az emberi alak, pl. a festményeken vagy a domborműveken mindig úgy jelenik meg, hogy fej profilban, a törzs felső része előlnézetben, csípőtől lefelé pedig a két láb ismét oldalnézetben látszik. A legjellemzőbb nézeteket egyesítő , síkszerű ábrázolásban a nagy felületek törvénye érvényesül.

Iinok

 

A szobrászat ugyanilyen elvont, szabályokhoz kötődő beállításban, de élethű arcvonásokkal számos fáraó s tisztségviselő képmását örökítette meg. Az Óbirodalom korából jelentős emlékek a Khephrén diorit ülőszobra, a párizsi Louvre-ban őrzött írnok és az ún. falusi bíró keményfából faragott álló alakja.

 

A párizsi Louvre Írnoka az egyik legszebb és legismertebb egyiptomi írnokszobor. Valószínűleg azt az előkelő tisztviselőt ábrázolja, akinek a sírjában a szobrot megtalálták Szakkarában. Ezt a barátságos és oly sokszor idézett képmást azonban sohasem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani a sír tulajdonosával, mert a szobor eredeti talapzata, amelyen rajta állt a neve, eltűnt. Maspero mégis biztosra vette, hogy az V. dinasztia egyik előkelő tisztviselőjét, Kait ábrázolja, mivel erősen hasonlít Kai más, ugyancsak a Louvre-ban található szobraira.

 

 

A Közép- és az Újbirodalom korának egyik talán leghíresebb szobra Nofertiti királynő mellszobra. Érdekesség, hogy az alábbi képen látható szobron kívül a királynőt egy befejezetlen, rózsakvarcból faragott szobor is ábrázolja. Hiába, az ő típusa volt az Amarna-kor szépségideálja.

 

nofertitNofertiti királynő büsztje (Berlin, Staatliche Museen). Festett mészkőből készült, 50 cm magas. Az első világháború előtt találták Tell el-Amarnában, Thotmesz szobrászművész műtermében. Befejezetlensége, a törött ureusz és a kidolgozatlan bal szem nem csökkenti a képmás szépségét. A színes festés csaknem teljesen ép, s a bőrszín meleg tónusa bájossá teszi a szobrot.

Egyiptomban a képzőművészet szorosan kapcsolódott az építészethez. Ezt nagymértékben elősegítette a sajátos ábrázolás mód. a nagy felületek törvénye szerint síkban kiterülő formák, az egy főnézetre beállított szobrok már önmagukban is annyira tektonikus felépítésűek, hogy létezésük természetes közegeként szinte megkövetelték maguk körül az épületet.

A kisplasztikára és az iparművészetre a magas színvonal a jellemző. A sírokból nagy mennyiségben kerültek elő ékszerek, edények, bútorok, különféle használati tárgyak, modellek, és a hétköznapi élet, a munka eseményeit sokszor realisztikus hűséggel megjelenítő kis szoborcsoportok. Ezeket a túlvilági életre szánva helyezték el a halott mellett a sírkamrákban.

Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halott-kultuszt szolgáló monumentális sírépítmények. A világi építészetről aránylag keveset tudunk.

Az egyiptomi építészet legfontosabb építészeti emlékei a már említett templomok, sírépítmények ezen kívül a paloták, a lakóházak, az emlékművek (bár ezek a szobrászathoz, mint műfajhoz közelebb állnak), a pülonok, a dromoszok, a barlang-templomok, a halotti-templomok, a masztabák és természetesen a piramisok. A piramisokat eleinte csak fáraóknak építették, de hamarosan kiterjedt ez a szokás a királyi család többi tagjaira is, s a monumentális gúlák mellé így kisebbek is sorakoztak. Idővel mind többen követték a példát.

 

A gizai piramisok mellett egy hatalmas szfinx emelkedik. Oroszlánteste és emberfeje van, 57 méter hosszú és 20 méter magas. A fennsíkon álló mészkősziklából faragták, a sivatagi szél időről időre homokkal borítja be alsó részét és eltakarja a belsejébe vájt római kori sziklatemplomot. Valódi jelentése hosszú ideig rejtély volt. Ma már tudjuk, hogy Kelet felé tekintő alakjában Khephrén fáraót, a közelben álló piramis építtetőjét kell látnunk. Egy itt talált felirat szerint elkészülte után 1000 évvel még úgy tudták, hogy a szfinx ennek a fáraónak a képmása.

A romantika ebben a gigantikus szoborban, amelyet i. e. 2500 körül faragtak ki, a távolt fürkésző tekintete miatt a megválaszolatlan kérdések titokzatos szimbólumát látta. A szfinx fejét klaft borítja, a fáraók hagyományos fejdísze.szfinx

 

A gizai Szfinx (20 méter magas és 57 méter hosszú). Abból a mészkősziklából faragták ki, amelyből Kheopsz piramisához bányászták a tömböket. Feltehetően Khephrén uralkodása idején készült. 1380-ban a képrombolók, később a Mamelukok súlyosan megcsonkították. Mellső lábai között látható az ún. álom-sztélé, amelyet lV. Thotmesz egy évezreddel a Szfinx elkészülte után állíttatott. A sztélé szövegében a fáraó elmondja, hogyan ajándékozta neki a Szfinx a királyi hatalmat hálából, amiért kiszabadította a sivatagi homok rabságából.

 

 

 

 Az egyiptomi festészet története

Még ma is elég nehéz kimerítően értekezni az egyiptomi festészet történetének minden részletéről. Inkább a rajz nagy korszakairól és a kompozíciós rend alakulásáról lehet beszámolni. Bár az Újbirodalom előkelőinek temetőjében, Théba nyugati oldalán százával tártak fel sírokat a XVIII. dinasztia elejétől a XIX. dinasztia végéig tartó korszakból, s ezek jól illusztrálják a festészetben végbement változásokat – az Óbirodalom és a Középbirodalom korában ugyanez már nem követhető nyomon ilyen tüzetesen, mert sokkal kevesebb emlék maradt fenn, s ezek állapota távolról sem kielégítő. A színek elhalványodtak, a részletek gyakran eltűntek, a falra pedig az idők folyamán gyakran annyi minden rakódott rá, hogy sokszor előbb meg kell tisztítani a felületet a festmények tanulmányozásához. Ilyen állapotban vannak például Beni Haszán híres sírjai, amelyeknek első és nagyon hasznos publikációja sok festményről csak fekete-fehér rajzot közöl. Amikor ezekhez a festményekhez közeledünk, az őket borító korom- és piszokréteg alatt remek rajzot és színezést fedezünk fel. Így némi fogalmat alkothatunk erről a kevéssé kiaknázott, gazdag anyagról, amelynek teljes megismerésével tökéletesebb ítéletet mondhatnánk az első thébai birodalom – a Középbirodalom – festői kifejezésmódjáról. Erről tanúskodik a későbbiekben néhány példa.

tancosnok1Táncosnő és két zenélő lány egy lakomán. A falfestmény az i. e. 1400 körüli időkben készült (Thébai temető, Naht sírja, 52. sz. sír). A zenélő lányok statikus mozdulatai ellentétben állnak a táncosnő mozgásban ábrázolt alakjával. A lány a XVlll. dinasztia kori ünnepek szokása szerint mezítelen, testét csak ékszerek díszítik.

 

Az Óbirodalom festészetével hasonló a helyzet : máig elég kevés a megfelelően konzervált falfestmény. Mégis : emlékezzünk Nefermaat és Itet sírjából a híres Médumi ludak falképre, amely Sznofru, Kheopsz atyja, tehát a IV. dinasztia első királyának uralkodása alatt készült, i. e. 2550 körül. Ezúttal csak arra szorítkozunk, hogy még egyszer kiemeljük tökéletes kidolgozását: akár egy zoológiai kézikönyv illusztrátora is készíthette volna. A színek finom árnyalataival részlethűen örökítették meg az ábrázolt állatot. A szürkés-rózsaszín alapozás még inkább kiemeli azokat a precíz tónusokat, amelyekkel a hat szárnyast megfestették, közöttük az annyira jellegzetes nílusi ludat. Ez a realista stílus erőteljesen szemben áll a gizai és szakkarai festett domborművek klasszikus színezésével, és a IV. dinasztia hajnalán az egyiptomi festészet hosszú életútjának fordulópontját jelzi. A Médumi ludak példája bizonyára nem az egyetlen. Bizonyíték erre a Metjeti sírjában talált számos faltöredék, például az áldozati szárnyasok elhozatalát, a folyó mélyén lapuló krokodilt vagy a megszelídített antilopokat ábrázoló részletek (mindhárom töredék a párizsi Louvre-ban van). Ez már a VI. dinasztia kezdete, s Metjetinek, ennek a magas rangú tisztségviselőnek sírjában a faldíszítmények maradványait tanulmányozva, nem csupán a festő szakmai tudását, hanem a mesterkéltség teljes hiányát is megállapíthatjuk. Felülemelkedik a természet szolgai másolásán, nem fontos számára a részletek halmozása az állatok rajzában; összefoglal és kiemel. Ugyanakkor, bár magas szintre jutott el az állatábrázolásban, az Óbirodalom egyiptomi festője kevésbé volt ügyes az emberi test megrajzolásában. Ismét a felnagyított írást alkalmazta, a hieroglifák viszonylag merev férfi- és nőalakjait, kifejezéstelen arccal és statikusabban, mint valaha.

 

A szakkarai masztabák kápolnáinak pompás festett reliefjei után vegyük szemügyre a VI. dinasztia kori Kaiemanh gizai sírját. A falak festettek, kékesszürke alapon jelennek meg a parasztok és a hajósok életéből vett jelenetek. Itt nem csupán az állatalakok rajzának biztonsága ötlik szembe, de szemet gyönyörködtetőek a hajcsárok és a hajósok alakjai is: téglavörös testüket csak a fehér ágyékkötő fedi, fejükön kis, fekete sapka van, s a tekintetük életet sugároz. Minden a helyén van, megvalósul a mozgás és a forma szintézise.

 

A Középbirodalom idején ugyanezek a törekvések tapasztalhatók. Az állatábrázolásokra a szabadabb megformálás jellemző. Ez szembetűnő a Beni Haszán-i sírok falfestményein, ott, ahol a falat megtisztították. Bár az emberek, az állatok és a növényzet csoportosításával megalkotott kis képek témája világosan bontakozik ki előttünk, a jelenetek egyes elemei egymástól elszigetelten állnak. Legyen a jelenet fügeszedés, ázsiai nők vonulása, szamarát követő zenész (hasonlítsuk össze a torinói Museo Egizióban lévő gebeléni szamár képével) vagy Hnumhotep sírjának híres képe az akácfát benépesítő madarakkal, a nagy felületek tiszteletének hagyománya – némi merevség árán – itt is tovább él. Ugyanakkor az antilopetetés jelenetében több a hajlékonyság és a könnyedség, a hajcsárok mozdulatait szándékosan eltúlzottnak ábrázolták az élethű mozzanatok hangsúlyozása érdekében.

Korunk kedveli az archaikus, olykor a szándékoltan primitív formákat. Ezért is tűnhet oly vonzónak a szamarát követő szolga a gebeléni falfestményeken, vagy a kicsinyét éppen világra hozó tehén, amint borjának hátát nyaldossa (Torino, Museo Egizio).

 

A thébai nyugati parton az előkelők temetőjének sírjai a festészet felvirágzását tanúsítják az Újbirodalom kezdetétől. Elsőként a mellékszereplőket – a mozgásban lévő szolgákat vagy kézműveseket és az állatokat – ábrázolták szabadabban. Ettől kezdve az emberi test – a szép hölgyek és az előkelő nagyurak – ábrázolása mind kecsesebbé és szebbé vált. I. Thotmesztől III. Amenhotepig lépésről lépésre nyomon követhető ennek az új ábrázolásmódnak a kibontakozása, amely szinte észrevétlenül tűnt fel a sírok urainak képmásain. A formák egyre törékenyebbek, a színek kevésbé nyersek, a sziluettek nem olyan súlyosak, és a kontúrok mind hajlékonyabbak. Az áttetszőséget a színek intenzitásának csökkentésével érték el. A testek körvonalai kevésbé szigorúak, a kontúr megtörik, felszabadítva a benne foglalt, most már mozgásba lendülő festett tömeget. A ruházat és a paróka eleganciája olyan hangsúlyozottá vált, hogy olykor elfedte azokat az elemeket, amelyeknek hajdan, a nem esztétikai eredetű szabályok értelmében igen nagy jelentőséget tulajdonítottak.

Gyakran azt állítják, hogy Egyiptomban a festészet önállósulásának első igazi jelei csak a XIX. dinasztia idején mutatkoztak meg, akkor, amikor az Amarna-reformnak köszönhetően a művész szabadabban alkothatott, jóllehet már megkezdődött a hagyományhoz való visszatérés. Elegendő azonban II. Amenhotep (i. e. XV. század közepe) magas rangú tisztviselőjének, KenAmonnak a sírjában a vadászjelenet állatfiguráit szemügyre venni ahhoz, hogy meggyőződjünk ennek az ellenkezőjéről. Minden a művésztől és főként a tartalomtól függött. Ken-Amon vadászjelenete közel áll az Amarna-stílus expresszivitásához, de érezhetők rajta a rituálé szabta határok – hiszen itt természetesen rituális képről van szó -, bármilyen ügyes és érzékeny volt is maga a festő. Ugyanez mondható el Dzsehutinak, II. Amenhotep másik magas rangú tisztségviselőjének a sírjáról is, az áldozati asztal előtt ábrázolt házaspár hagyományos csoportjáról. A festészet tehát már sokkal előbb önállósult, mint azt állítják, de kedvező alkalmak ennek kifejezésére ritkán kínálkoztak, s csak akkor, ha a festő egészen kivételes tehetséggel rendelkezett.

Thébában az előkelők temetője az egyiptomi festészet valóságos múzeuma. A kápolnák díszítését irányító névtelen festők mindegyike igazi mester volt. Köztük említhető Uszerhat sírjának mestere (56. sz. sír), aki festményeinek könnyű, vázlatszerű, szinte befejezetlen jelleget tudott adni. Naht sírjának mestere (52. sz. sír) nagyon egyszerű formákkal dolgozott, noha már nem III. Thotmesz korában élt. De az is igaz, hogy a hódító uralkodó művészkortársainak festészete sokkal merevebbnek tűnik. A változás tendenciája Amenemhat sírjának festőjénél (82. sz. sír) is megfigyelhető, vonalai már elvékonyodnak, színei gyönyörűen árnyaltak. Rehmiré (100. sz. sír; III. Thotmesz alatt Théba polgármesterének sírjának díszítője nem tudott még szabadulni bizonyos rajzi konvencióktól, s így olykor irreálisan torzult alsó végtagokat festett.

 

tancosnok2

nofertari

 

Részlet Nebamon sírjának falfestményeiből (London, British Museum), amelyek a “Völgy Ünnepe” alkalmából rendezett lakomát örökítették meg. Az ünnepséget az istenek, a halottak, valamint minden élő családtag és barát tiszteletére tartották. A két táncosnő mozgása szokatlanul könnyed. A két kecsesen ülő zenélő nő szembeforduló ábrázolása egyedülálló példa az újbirodalmi festészetben.

Falfestmény részlete Nofertari királyné thébai sírjából (66. sz. sír). ll. Ramszesz kedvenc feleségének alakja (a képen baloldalt) sokkal élőbb, mint a jobboldalt álló Néith istennő figurája.Nofetarit, mivel ő volt a kedvenc feleség, szokás nagy királyi hitvesnek is nevezni.Nofertari áttetsző ruhája a kor divatját követi, míg az istennő vállpántos öltözéke egy régi, hagyományos viseletet idéz, ezzel utalva időtlen, isteni voltára. Nofertari

 

 

 

 

Az egyiptomi építészet feladatai

Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halottkultusz szolgálatában álló monumentális sírépítmények. A világi építészetről aránylag keveset tudunk. Az egyszerű vagy gazdag lakóházak, az uralkodók és az előkelők palotái többnyire fából s agyagból épültek, ezért csak elvétve maradt fenn nyomuk. Az építészethez sorolható feladatok között meg kell még említeni a nagyléptékű emlékműveket, de azzal a megjegyzéssel, hogy műfajuk szerint ezek inkább a szobrászat körébe tartoznak.

A templomok jellegzetes alaprajzi rendszere a szertartások követelményeinek megfelelően az Óbirodalom korában alakult ki, de végleges formáját csak évezrednyi fejlődés után, az Újbirodalomban érte el. Legfontosabb része, a szentély nem nagy tömeg befogadására szolgál. Az isten-szobrot helyezték el benne, s oda csak a szertartást végző papok s előkelők szűkkörű esoporija léphetett be. Maga a templom lényegében a szentélyhez vezető, udvarok és csarnokok sorából összeálló ünnepélyes felvonulási út. A hosszan elnyúló épület kőkváderekből rakott, tömör külső falait csak a bejáratnál töri át a kapu nyílása. Jellemző eleme a kapu kétoldalán emelkedő, döntött falsíkú, toronyszerű tömeg, melyet görög szóval pülónnak neveznek. A pülón-homlokzathoz gyakran díszes felvonulási út vezet, az emberfejű fekvő állatalakok szoborsorával szegélyezett dromosz. Kialakításuk módja, ill. rendeltetésük szerint a templomok külön típusait képviselik a sziklába faragott barlang-templomok és a síregyüttesekhez tartozó halotti templomok.

A sírépítmények mérete és alakja koronként, s azon belül is az elhunyt rangjától függően változik. Lényegében mindegyik a bebalzsamozott holttestet, a múmiát befogadó sírkamrából és a túlvilági élethez szükséges tárgyak, áldozati ajándékok tárolására szolgáló helyiségekből áll. Az elhalt nyugalmának biztosítására és a sírba rejtett értékek megőrzésére az aránylag kis méretű, többnyire a talajszint alá süllyesztett sírkamrák fölé erőteljes építményt emeltek, a védelmen túl azzal a céllal is, hogy az elhunyt nagyságát és hatalmát hirdesse. A behatolást az építmény tömegén és az igazi bejárat tökéletes elrejtésén kívül megtévesztő álajtók akadályozták.

Az uralkodók temetkezési helye körül az előkelők sírépítményeiből egész sírváros – nekropolisz alakult ki. Ezek rendszerint a Nílus partján terülnek el, mert a túlvilágba elhajózó halott temetési szertartásának fontos része volt a tényleges hajóút. A folyó partjáról a sírvárosba dromosz vezetett. Amellett még külön – folyosóként kiépített – utak vittek a fáraó-sírok halotti templomaihoz.

Az Óbirodalom korának jellemző sírtípusai a masztaba és az ebből kifejlődő monumentális fáraó-sír, a piramis. A Középbirodalom idején ezeket a sziklába mélyített barlangsír váltotta fel.

A masztaba nyújtott négyszögű, lefelé enyhén szélesedő, döntött oldalsíkú építmény, tulajdonképpen az egyszerű sírhalom nagyra növelt mása. Óriási padra emlékeztető formájáról kapta a nevét: a masztaba arab szó, padot jelent. Az anyaga tégla vagy kő. A talaj fölötti rész majdnem teljesen tömör. A belső terek az ajándékok elhelyezésére, az áldozatok bemutatására az épület egész tömegéhez képest elenyészően kis méretűek. A sírkamra mélyen ezek alatt van, a hozzá vezető függőleges akna bejáratát az építmény rejti.

 

A piramis négyzet alaprajzú, nem egyszer a száz méteres magasságot is jóval meghaladó, gúla alakú, tömör kőépítmény. Korai formája, a lépcsős piras mis úgy keletkezett, hogy a fáraó sírhelyét lépcsőzetesen egymásra épülő masztabák sorával emelték ki a többi közül. Az építés menete a későbbiekben is hasonló maradt, de a lépcsők visszaugrásait kiegyenlítették s az így kapott gúla oldalait simára csiszolt és pontosan illesztett kőtömbökkel burkolták. A gúla térfogatához képest a sírkamrák mérete elenyészően kicsi. A hozzájuk vezető folyosó nyílását gondosan elfalazták. A piramishoz az istenfáraó kultuszának szentelt halotti templom csatlakozott. A barlangsírokat nehezen megközelíthető, meredek sziklafalba vésték. Legszebb emlékei a Középbirodalom korából maradtak fenn.

A lakóházak mérete és elrendezése a tulajdonos vagyoni helyzetétől, társadalmi rangjától függően változó. Általában agyagtéglából és fából épültek, a száraz éghajlatnak megfelelő lapos tetővel. A könnyen pusztuló anyag miatt alig maradt nyomuk, formájukat alapfalakból és töredékekből lehet rekonstruálni. A gazdag lakóház központja az előtérből nyíló fogadóterem, azt vették körül a lakóhelyiségek.

A palota feltehetően csak nagyobb kiterjedésével s gazdagabb díszítésével különbözött a lakóházaktól, az anyaga azokhoz hasonlóan agyagtégla és fa. Kőből épült uralkodói palotákat az újbirodalom korából ismerünk, de azok rendszerint templomegyütteshez kapcsolódnak, s valószínűleg nem állandó lakóhelyek voltak, hanem szertartásos ünnepi események színterei.

Az emlékművek legjellemzőbb típusa az egyetlen tömbből kifaragott karcsú kőpillér, az obeliszk. Az alakja fölfelé enyhén keskenyedő, gúlaformában záródó négyszöghasáb. Uralkodók állíttattak fel jelentős tetteik megörökítésére ilyen emlékpillért a templomok pülónja előtt. A történelem folyamán később több átkerült Európába is. Egyiptomi obeliszk áll pl. Párizsban a Concorde téren s Róma leghíresebb terein. (Pl. a Szt. Péter bazilika előtt is.)

Az egyiptomi építészet emlékei

  • Az egyiptomi történelem egyes korszakainak fontosabb építészeti emlékei:
  • az Óbirodalom korából a szakkarai és a gizehi piramisegyüttesek;
  • a Középbirodalom korából a beni-hasszáni sziklasírok s Kahun városának maradványai;
  • az Újbirodalom korából a terasztemplom Deir el-Bahariban, a luxori Amon templom, a karnaki Amon templom, a thébai Ramesszeum s Abu Szimbelben 11. Ramszesz sziklatemploma.
  • A késői birodalom korából az edfui Hórusz templom.

 

 A tétel második része: Az ókori kelet művészete – Egyiptom – II. rész


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az őskor művészete – I. rész

Nem tudjuk pontosan, hogyan is indult a művészet. Az ősi...

Close