A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


WILLIAM SHAKESPEARE: Lear király (1605), elemzés, tartalom

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
6353
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

A Lear királyt valószínűleg 1605-ben írta Shakespeare, amire Gloster szavaiból lehet következtetni (I. felvonás). Az általa említett nap- és holdfogyatkozások ugyanis az 1605-ös évben zajlottak le. A mű nyomtatásban csak 1608-ban látott napvilágot. A téma, az öreg király és három lányának története valószínűleg kelta eredetű mondára vezethető vissza. Először Geoffrey of Monmouth (ejtsd: Monmausz) latin nyelvű krónikája, a História Regum. .Britanniáé említi a XII. században. (Ugyanebben a műben találkozunk először Artúr király mondájával is, amelyből a középkor lovagi epikája táplálkozott.) Később ezt a történetet sokféle feldolgozásban megtalálhatjuk. Shakespeare ismerhette Holinshed (ejtsd: Holinsed) XVI. századi krónikájából, amelyből egyébként is sokszor merített, de fő forrása az az ismeretlen szerzőjű – Leir király – dráma lehetett, amelyet a XV. század végén játszottak, 1605-ben pedig kinyomattak.

A történet a keltakori Britanniába vezet, de Shakespeare valójában a piros rózsa-fehér rózsa harc (1455-1485) trónviszályainak korszakát, a feudális anarchiát rajzolja meg. Szereplői feudális nagyurak, és semmi közük sincs az i. e.-i VII. század embereihez. Ez azonban semmit sem von le a dráma művészi értékéből; ne felejtsük el, hogy a XVII. században a történelemszemlélet mai formája még nem alakult ki.

A mű cselekményét az alábbiakban részletesebben ismertetjük azért, hogy az elég bonyolult események leírásával több segítséget nyújtsunk.

 

I. felvonás.

Lear, Britannia királya visszavonul a hatalom gyakorlásától,  és három lánya közt akarja felosztani birodalmát. Goneril, Albán felesége és Regan, Cornwall neje kapják meg az egész örökséget, mert Cordelia, a kedvenc legkisebbik nem hízeleg apjának. Lear Kentet, hűséges emberét is száműzi, mert ez figyelmezteti határozatának meggondolatlanságára. Cordelia a francia királyhoz megy feleségül, aki hozomány nélkül is szívesen elveszi.

Gloster gróf törvénytelen fia, Edmund, a törvényes Edgár ellen áskálódik. Magának akarja megszerezni az atyai örökséget, ezért levelet hamisít, amelyben bátyja nevében apjuk megölésének tervéről ír.

Az elűzött Kent álruhában jelentkezik Learnél, aki szolgálatába fogadja.

Goneril megparancsolja szolgáinak, legyenek udvariatlanok apjával. így alkalma adódik, hogy Learrel szembeforduljon, kifogásolja fegyvereseinek magatartását, és az előre megállapított száztagú kíséret létszámát felére szállítsa. Húgának, Regannak levelet küld tettéről. Lear ugyancsak levélben értesíti a történtekről másik lányát.

 

II. felvonás.

Edmund színleg óvja Edgart apja haragjától; amikor az közeleg, ráveszi bátyját egy látszólagos párbajra és a menekülésre; a gróf nem tudja meg, hogy tárgyaltak egymással. Gloster ezután tovább ingerli fia ellen. Edgár üldözésére indulnak. A kitaszított fiú bolondként kóborol.

A két hírvivő, Kent és Oszvald összetalálkozik, és Kent karddal támad ellenfelére. Ezért Cornwall kalodába zárja. Lear megérkezik, de csak nehezen éri el, hogy lánya és veje fogadják. Goneril is megjön. Regan nem hajlandó még ötven fegyveressel sem magához fogadni az apát, csak huszonötöt vállal, s mikor az öreg király vissza akar térni idősebb lányához, az már egy fegyverest sem hajlandó ellátni. Lear a készülő vihar ellenére eltávozik.

 

III. felvonás.

Kent az éjszakai viharban találkozik egy nemessel, akit üzenettel Cordeliához küld. Francia csapatok közelednek ugyanis, hogy a Cornwall és Albán közti hatalmi ellentéteket kihasználva Leart visszasegítsék a trónra.

A háborgó Lear a bolonddal a fenyéren bolyong; Kent rátalál, és pártfogásába veszi. Ezalatt Gloster feltárja Edmundnak a politikai helyzetet; megemlít egy titkos levelet, és megvallja, hogy a Lear érdekeit képviselő francia táborhoz húz: Edmund ezt azonnal felfedi Cornwallnak, aki Gloster vagyonát neki adományozza, és parancsot ad az öreg gróf elfogatására.

A fenyéren bolyongó Lear az őrültséget színlelő Edgárral, majd Glosterrel találkozik. A király megőrül; hűséges emberei Gloster tanácsára Doverbe, a franciákhoz viszik. Glosteren Cornwall és Regan szörnyű bosszút állnak; mindkét szemét kinyomják. Az egyik szolga, látva a kegyetlenkedést, kardot ránt Cornwallra, és halálra sebzi.

 

IV. felvonás.

A fenyéren bolyongó Edgár összetalálkozik megvakított és a hercegi udvarból kiűzött atyjával.

Edmund és Goneril között bűnös szerelem szövődik. Albán herceg megvetéssel fordul el  kegyetlenkedő, apját eláruló feleségétől. Goneril Oszvalddal levelet küld a táborba visszatérő Edmundnak, de Regan a hírvivőt magának nyeri meg, s így értesül nővére férjgyilkos terveiről. Edmundot ő is szereti. Oszvald hamarosan meglakol aljasságáért; amikor a vidéken bolyongó Glostert busás jutalom reményében el akarja fogni, Edgár megöli őt.

Cordelia találkozik atyjával, és szerető gondossággal veszi körül.

 

V. felvonás.

A brit hadak szembeszállnak a betörő franciákkal. Albán Learnek és a vele az ellenséghez menekülteknek a csata után meg akar kegyelmezni. A britek győznek; Edmund titokban parancsot ad, hogy az elfogott Leart és Cordeliát végezzék ki. A két nővér vetekszik Edmund kegyeiért, de Albán váratlanul letartóztatja őt annak a levélnek alapján, amelyet az álruhás Edgár hozott neki a halott Oszvaldtól. Goneril férjgyilkos terveire is fény derül, azonban nem várja meg a büntetést; miután megmérgezi Regant, végez önmagával is. A nyíltan fellépő s Gloster halálhírét hozó Edgár párviadalban öli meg hűtlen öccsét. Edmund halála előtt még bevallja, hogy Lear és Cordelia életére tört. A börtönből szabaduló Lear karjaiban hozza meggyilkolt leányát, akit ő sem él túl; a sok megpróbáltatás sírba viszi. Albán Kentre és Edgárra bízza az állam kormányzását abban a reményben, hogy igazságosabb idők következnek.

 

Amint a fentiekben láthattuk, a drámán következetesen két cselekményszál vonul végig: Lear meg leányai és Gloster s fiai története. Ezek a szálak természetesen sokszor érintik egymást, de mindegyik Önmagában is zárt egységet képvisel. Ilyen kibontott, de következetesen végigvezetett mellékcselekményt, mint a Gloster-Edmund-Edgar történet, egy Shakespeare-műben sem láthatunk. Mindvégig váltják egymást a Lear, illetve Gloster történetéhez tartozó jelenetek, és csak a cselekmény megoldásakor (V. felv. 3. szín) találkozik össze végleg a két szál. A drámai szerkezetre jellemző, hogy a főszál bonyodalma már az I. felvonás 1. színében megindul azzal, hogy a király felosztja az országát, és elűzi Cordeliát. Rögtön a következő színben indul meg a mellékcselekmény is. A tetőpont a harmadik felvonás; Lear, illetve Gloster sorsának fordulópontját itt tárja fel az író. Lear megőrülése, őrjöngő fájdalma és Gloster nyíltszíni megvakítása megrázóan mutatja a két sors közti párhuzamosságot. A továbbiakban a történet belső logikája szerint bonyolódnak az események a fent már említett megoldásig.

A dráma szereplőit két táborra lehet osztani: a régi feudális világ képviselőire és a feudális anarchiát saját érdekükben elősegítő machiavellista törtetőkre. Az első csoporthoz tartoznak Lear, Gloster és Kent, a másodikhoz Goneril, Regan, Cornwall fejedelem és főként Edmund. Vannak ugyan olyan szereplők is, akik a cselekményben aránylag kevésbé fontos szerephez jutnak, de akikre a mű befejezése szerint igazságosabb, szebb világ kialakítása vár (Albán, Edgár). Ezek a szereplők a cselekmény folyamán szükségszerűen az egyik, illetve másik csoporthoz tartoznak.

Felmerül a szerkezet és a jellemek rendszerének vizsgálatakor, hogy miért építi bele az író a főcselekmény folyamába a Lear sorsához annyira hasonló Gloster-szálat. Ezzel a főhős sorsának egyszeriségévél szemben általánosítani, tipizálni akart. Az apák és gyermekek szembenállását, a régi és az új harcát így tudta leghatásosabban feltárni. A W. Schlegel, a romantika Shakespeare-kultuszának egyik legjelentősebb képviselője írja: „Ha Lear egyedül szenvedne lányai miatt, a benyomás az ő magánszerencsétlensége iránti hatalmas együttérzésünkre korlátozódnék. De két ilyen hallatlan eset, amely egyidejűleg játszódik le, azt a hatást kelti, hogy az erkölcsi világban nagy változás állott be. A kép óriásivá válik, s olyan rémülettel, tölt el bennünket, amilyet arra a gondolatra éreznénk, hogy a?, égitestek egy napon lehullhatnak kijelölt pályájukról.”

Gloster és Kent a feudális függés, a hűbérúr iránti hűség képviselői, és ez a szemlélet jellemzi magát Leart is. A másik táborban a reneszánsz korabeli uralkodónak gátlástalan típusváltozataival találkozunk. Ezeket Machiavelli mint ideált rajzolta meg II Principéjében. Semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, nincsen semmiféle erkölcsi meggyőződésük. A középkor végén elég nagy számban éltek ilyen emberek, akik az egyházi függéstől megszabadulva és kellő humanista erkölcsiség nélkül az egyéniség korlátlan érvényesítésére, kiélésére törtek. A drámában ezt mind a hatalom, mind a szexualitás körében megmutatja az író.

 

A mű tragikuma és az emberábrázolás szempontjából egyaránt két jellemet kell részletesebben megvizsgálnunk:

Leart és Edmundot. Lear a darab elején hatalmas uralkodóként lép fel; nagyúri szeszélyében leghűségesebb embereit is elűzi magától (Cordelia, Kent). Határozata az ország felosztásáról meggondolatlanságra, sőt bizonyos öregkori, csökkenőben levő ítélőképességre vall. A történelmi fejlődés is a nagyobb államegységek, nem pedig a szétdarabolt apró államok létrejöttét teszi szükségessé. Ugyancsak ítélőképességének gyengülésével lehet magyarázni azt is, hogy kedvenc leányát olyan hirtelen mellőzi, és feltétlen hitelt ad idősebb leányai hízelgésének. A rázúduló csapások, főként csalódása leányaiban megzavarják lelki egyensúlyát, de őrültsége – mintegy a szenvedések villámfényénél – feltárja előtte az élet olyan összefüggéseit, amelyekkel eddig nem törődött. A részvét, a többi emberrel való együttérzés először a testi-lelki nyomorúságban fogja el.

„Ó, ti meztelenek,

Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok, Az irgalmatlan vész dühében élve, Mi védi meg födetlen fejetek S a kiaszott testet szellős rongyotokban Ily évszak ellen, mint ez?

O, kevés Gondom volt eddig erre.” (III. felv. 4. szín.)

A világ igazságtalanságát is ekkor fedezi fel. „Rongyokon keresztüllátszik a kis vétek is, / Prémes bekecs s palást mindent befed” – mondja. Az olvasónak, illetve nézőnek az az érzése, hogy ezt a fejlődést már nem lehet fokozni, de az író mégis képes erre: Lear és Cordelia találkozásakor az őrületből ocsúdó királyban új emberrel ismerkedünk meg. Már kijárta a szenvedés iskoláit; amire azelőtt képtelen lett volna, bocsánatot kér lányától, s belátja saját igazságtalanságát. Shakespeare, a korábbi Lear-drámával ellentétben, nem ezzel oldja meg a főhős sorsát: á királynak bűnhődnie kell. Azok az erők, amelyeket elhirtelenkedett és igazságtalan országosztásával felidézett, szétmorzsolják. Cordelia megölését már nem tudja ez a sokat szenvedett ember elviselni, s a megpróbáltatásokba belehal.

Lear tragikuma azért magasrendű, mert sorsának beteljesedése egyben jellemének magasabb fokra fejlesztésével jár együtt. Szenvedélyes egyéniség, aki nagyszabású tettével szabadítja fel az őt elpusztító erőket. Hozzá hasonlóan jelentős személyiség a mellékcselekmény Edmundja, a másik tábor legjelentékenyebb képviselője, a reneszánsz akarnok típusa. Tehetséges, nagyravágyó ember. Nem véletlen, hogy a franciák elleni csatát az ő vezetésével nyerik meg. Nem tud belenyugodni a törvénytelen származásával járó hátrányokba, amikor tudja, hogy éppen olyan, sőt nagyobb képességekkel rendelkezik, mint törvényes bátyja. Agyafúrt módon sikerül mindent a maga javára fordítania. Apjának babonaságával, kortársainak korlátolt világnézetével szemben az egyéniség érvényesülésének reneszánsz kori gondolatát testesíti meg, annak az embernek a szemléletét, aki nem nemesi származásának, kedvező külső körülményeknek, hanem magának köszönhet mindent. Erre vallanak szavai az I. felvonás 2. színében: „Ez a legfölségesebb bohózat a világon, hogy midőn szerencsénk beteg (mi pedig többnyire erkölcseink megzabálásából ered), balsorsunkra vetünk: napra, holdra és a csillagokra, mintha gazemberek kényszerűségből  volnánk, bolondok az ég akaratából, semmirekellők, tolvajok, országárulók a szférák hatalmánál fogva, részegesek, hazugok, házasságtörők csupa megrögzött engedelmességből a planétái befolyások iránt, szóval, ami rosszban leledzünk, az mind isteni unszolásból történnék… Eh! én biz az lettem volna, ami vagyok, ha mindjárt a legszűziesebb csillag pislogott volna az ég boltozatán, mikor engem fattyúvá nemzettek.”

Ez a cinizmus jellemzi szerelmi kapcsolataiban, rágalmazásában, apja feljelentésében és a gyilkolási parancs kiadásában is. Nincsenek középkori illúziói, és hatalma érdekében nem riad vissza semmitől. Tehetsége, kortársaiénál szélesebb látóköre ellenére sem érzünk iránta rokonszenvet: éppen ezért halálát nem mondhatjuk tragikusnak. A tragikus hős mindig bizonyos rokonszenvet, együttérzést vált ki, és mint Lear esetében is, azzal az érzéssel búcsúzunk tőle, hogy bukása erkölcsileg indokolt, de felemelő, s jobb, igazabb világ köszönt majd ezután az emberiségre. Ezt a katarzist csak a tragikus Lear és nem az intrikus Edmund halála keltheti bennünk.

Shakespeare mondanivalója jellemeiben és köztük is főként a két fentiben fejeződik ki a leghatározottabban: a régi világnak vége; nem a gátlástalan gazfickóké, hanem az esetleg jelentéktelenebb, de emberibb, jobb társadalmat megteremtő, jóra törő embereké a jövő.

A drámában – mint általában Shakespeare-nél – a mondanivalónak megfelelően változik a próza a szokásos blank verse-szel (ejtsd: blenk vörsz – rímtelen ötös jambus). A stílus még a többi tragédiához viszonyítva is igen gazdag; az angol reneszánsz szóbősége,játékossága, változatossága, a kozmikus képek erőteljessége talán itt bontakozik ki a leginkább. Lear emelkedett szavai mellett a bolond útszéli rigmusai, tréfái mutatják á leghatározottabban a nyelv széles skáláját. Nem véletlen, hogy az Előszó és A vén cigány Vörösmartyjának érdeklődését ez a tragédia keltetté fel. Idézzünk példaként egy részletet, Lear monológját és a bolond replikáit (III. felv. 2. szín):

„LEAR: Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar, Felhő, omoljatok le, míg a tornyot S a szélvitorlát elsüllyesztitek! Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek, Kengyelfutói a tölgyhasgató Mennykőnek, hamvasszátok el Ez ősz fejet! Világot rengető Villám, döngesd laposra e kemény, Kerek világot! Rombold el a Termeszét műhelyét s egyszerre fojts meg Minden csírát, miből a háládatlan Ember keletkezik!

BOLOND: Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér a száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, s kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.

LEAR: Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj! .

Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim. Titeket én nem vádollak, elemek, Kegyetlenséggel. Én nektek soha Nem adtam országot, nem híttalak Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni. Teljék be hát borzasztó kedvetek. Itt állok, rabszolgátokul, szegény, Kór, gyenge megvetett öreg. És mégis szolgalelkű udvaroncnak Kell, hogy nevezzelek, kik elfajult Két lányaimmal frigyesülve, ádáz Hadat viseltek egy fej ellen, amely Agg és fehér, mint ez. – O, ez gyalázat!”

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Friedrich Schiller: Tell Vilmos (1804), elemzés, tartalom

Schiller utolsó drámáját 1803-ban kezdte el, és 1804-ben fejezte be....

Close