A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma elemzés

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
4401
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-06 Küldd tovább
  Letöltés

A századvégi Magyarországon egymásra torlódva élnek együtt a több évszázados feudális maradványok és a megkezdődött polgárosodás jelenségei. A megkésettség, az „alkalmas idő”‘, az időszerűség kérdései foglalkoztatták MIKSZÁTH KÁLMÁNT (1847-1910) az Új Zrínyiász írásakor is (1898), de már a Beszterce ostroma is korok, életmódok kontrasztjára épül (1894-95).

A regény világában más szempontból az eszmények és a valóság ellentéte a fő téma. Mikszáth azt kutatja, hogy milyen szerepet tölthetnek be a magasrendű eszmények a századforduló felé közeledő magyar társadalomban. Ezt azért is fel kell vetni, mert a Beszterce ostroma tárgyi alapjául egy képviselőtárs (nevezetesen Pongrácz Károly) anekdotája szolgált MIKSZÁTH számára. Az író regénnyé kerekítette az érdekes történetet.

A regényben Pongrácz István, a nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a XIX. századi jelentói érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség érvényesül – és feudális jog is, a brutális erőszak is. A mű döbbenetes végső mondanivalója azonban eb- ból a szempontból éppen az, hogy a különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti erkölcsi zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és a törtetés, az eszméknek anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik. Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de túlkapásai ellenére is az igazi emberi nagyság utolsó képviselője távozik – a mű világából.

Pongrácz István irodalmi előképe Don Quijote. Nem véletlen, hogy a várúr a cselekmény során (Motesiczky Erzsébettől) ajándékba kapja CERVANTES regényét – mély megrendüléssel olvassa. Örült-e a gróf? Az író nem dönti el a kérdést, felvetését is lényegtelennek tarthatta. A sugallt tanulság azonban az, hogy a magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az anakronisztikus viselkedést – a korabeli magyar társadalomban aligha lehetett ez az egyetlen idejétmúlt jelenség. Még statisztálnak is az ismerősök és rokonok, együtt játszanak a várúrral – amíg életveszély nem kezd fenyegetni.

Még lényegesebb azonban Pongrácz lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot, az idős „várurat”. Eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott ábrándjai kerülnek. MIKSZÁTH mesterien érezteti a szeretetvágy és a kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távoztakor azonban megmutatkozik veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az életét.

A környező nagyvilágban viszont merőben másféle erkölcsök működnek. Van egy lelkiismeretes orvos (Trnowszky György) – ő szegényen hal meg. Gazdag bátyjait testvérgyűlölet fűti, Apolkát csak egymás felüllicitálására kényeztetik, majd eltaszítják maguktól. A Behenczy bárók a színészcsapatot is megszégyenítő szólamokra és gesztusokra képesek – valójában mélyen romlottak, cinikusak, az ún. „úri svihák” magatartás képviselői (Noszty Feri figurájának előzményei). Szlávok és magyarok egyaránt kisszerű és alantas életet élnek, magyarkodásuk is legfeljebb álca. A kép még inkább nemzetközivé szélesedik Pru- zsiczky figurájával – ő Pongrácz udvarában abból él, hogy lengyel (a gróf egyik hóbortja, hogy „saját lengyelt” tart magánál).

Ilyen körülmények között az igazi emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz. Feltűnik, mert ritkaság: Pamutkay őszinte meghatottsága Pongrácz végrendelkezésekor. A gyermekien tiszta Apolka és a halálosan szerelmes Tarnóczy Emil (Miloszláv Trnowszky) vonzalmának egymás iránt végül győzedelmeskedni kell – Pongrácz összeroppanásához ennek felismerése is hozzájárulhatott.

Sok melegséggel, mesélő derűvel, humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le MIKSZÁTH a különc várúr kiterebélyesített anekdotáját. Pongrácz István lelki tragédiáját rajzolja meg a legnagyobb részletességgel, a többi figurát és epizódot vázlatos, de találó tollvonásokkal írja le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet villant fel.

A szerkezet a MiKSZÁTHra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.

MIKSZÁTH írásművészete a romantikából a realizmusba való átmenetként értékelhető irodalomtörténeti szempontból. Az eszményeket a legtöbb művében a valósággal ütközteti. Szülőföldjének patriarkális világát bensőségesen ábrázolta, ő volt a dzsentri első és igen pontos bírálója. Belülről, országgyűlési képviselőként is ismerte a Monarchia értékválságos világát; a rokonszenv, a humor és az elvszerű kritika változó arányú keverékével írta le. Nagy megfigyelő volt, és a klasszikus értelemben vett elbeszélés legnagyobb művésze. Érdekes, kalandos, tanulságos történeteket mesélt el. Előbeszédszerű stílus, szubjektív előadásmód, a hangulatok virtuóz váltogatása jellemezte nagy sikerű írásait.

A világirodalomból DICKENS áll hozzá a legközelebb. A szépet bele kell látni a sivár jelenbe – ez KRÚDY világához vezet át.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Krúdy Gyula: Ál-Petőfi

A korszak kiemelkedő prózaírója, KRÚDY GYULA (1878-1933) egyik irodalmi csoporthoz...

Close