A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Honoré de Balzac: Parasztok (1845), elemzés, tartalom

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1581
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

„Nyolc év során százszor hagytam abba ezt a könyvet, s százszor vettem újra elő – legjelentősebb alkotásaim egyikének szánva” – írja Balzac a regény Ajánlásában. A nagybirtok, a burzsoázia és a parasztok küzdelméről már tanulmányt és két regényt írt (A vidéki orvos, A falusi pap), de csak a Parasztokban (1845) tudta reálisan ábrázolni a szereplőket és magát a harcot.

Balzac célja a nagybirtok pusztulásának bemutatása. Ez a pusztulás fájdalommal tölti el, mert ebben az arisztokrácia bukását és a kultúra süllyedését látja. De könyörtelenül éles megfigyelőképességével és biztos ítéletével ennek ellenére reális ábrázolást teremt.

Már Lukács György rámutat arra, hogy „Balzac ebben a regényben valójában éppen az ellenkezőjét írta meg szándékának: nem a nagybirtok, hanem a parasztparcella tragédiáját.” Ezt inkább úgy foghatjuk fel, hogy a Parasztok kevesebbet és mást ígér címével, mint amit valójában nyújt. A regény részletesen bemutat két küzdő felet: a nagybirtokos arisztokráciát, a vele szövetséges papot, a royalista újságírót és velük szemben a falusi kereskedőt, az uzsorást, a kocsmárost, a vadorzót meg a fatoivajt, s ezeknek harcát kitűnően meg is jeleníti.. Balzac legkevésbé éppen a parasztokról szól ebben a könyvben: az egész regényben nem találunk egyetlen földművest, aki szántás-vetéssel .keresné mindennapi kenyerét. A kép mégis teljesnek tűnik, mert ebben a küzdelemben annak a nincstelen rétegnek van elsősorban szerepe, amelyet á kocsma és a kávéház vendégeinek bemutatásával Balzac részletesen jellemez. A regény mondanivalója sem reked meg Balzac célkitűzésénél. Az olvasó nemcsak arról győződik meg, hogy a nagybirtok a francia polgári forradalom után már csak vergődik és halálra van ítélve, hanem arról is, hogy a parasztok bérrabszolgaságban élnek, s életüket vidéki tőkések, uzsorások irányítják.

Balzac határozott ellenszenvvel figyeli azt a folyamatot, mely a nagybirtok parcellázása során a parasztok kezére juttatja a földet. A Gavault úrnak (Balzac „gyámja”, tanácsadója anyagi ügyekben) szóló Ajánlásban ezt írja: „Be fogom mutatni ezt a rágcsálót, ezt a fáradhatatlan vakondokot, ahogy bomlasztja, bontja, osztja a földet, a hold földet száz darabra szedve szét, s a kispolgárság – cinkosa és kizsákmányolója – még buzdítja rá! Ez a társadalomellenes elem, melyet a forradalom hívott létre, egyszer majd felemészti a polgárságot, mint ahogyan a polgárság felemésztette a nemességet.”

A regény első része valójában hatalmas expozíció, melyben a két fél (nagybirtokos arisztokrácia és szövetségesei – vidéki kapitalisták és szövetségeseik) bemutatása mellett már előcsatározások is vannak. A második rész a küzdelem kibontakozását, tetőpontját (Michaud meggyilkolása) és a megoldást, a birtok eladását tartalmazza.

 

A regény Emilé Blondet royalista újságíró levelével kezdődik.

Blondet barátjának, Raoul Nathannak ír Párizsba, s hangulatosan ábrázolja a burgundiai Les Aigues birtokot. Az újságíró Montcornet gróf vendége. Ez a gróf tipikus balzaci figura: apja asztalos volt, önmaga Napóleontól kapta rangját és vagyonát. Most földbirtokos, s egyetlen vágya, hogy igazi arisztokratának fogadják el.

A tájleírás után kedélyes kaland következik. Az újságíró gyönyörködik a természetben, s az Avonne folyó pártján megbámul egy aggastyánt, aki láthatólag vidrára vadászik. Nemsokára Blondet is részt vesz a vadászatban, s csak hazafelé menet tudja meg, hogy az öreg Fourchon minden idegent becsap ezzel a vadászattal. Montcornet gróf és felesége is megfizette a tandíjat: vidrát nem fogtak ugyan, de az öreg fáradságát és „munkáját” meg kellett fizetniük.

A kastély és környéke után a kocsmával ismerkedünk meg, ahol az ellenség tanyázik. A Tonsard család tipikus munkakerülő, élősdi társaság. A nagybirtok fosztogatásából élnek, erkölcsi törvényeket nem ismernek, s az egész környéket megfertőzik kocsmájukkal. Erkölcstelenségüket Balzac a nincstelenek általános vonásának tartja. A kocsma jelentős központja a vadorzók, böngészők ellenséges csoportjának. Balzac reálisan világítja meg a kocsma hadiszállás jellegét. Ez a katonai központnak beillő erődítmény hírszolgálattal is el van látva, mert a kastély cselédsége is idejár. Ilyen módon a kocsma vendégei mindenről azonnal értesülnek, ami a kastélyban történik.

 

Az V. fejezetben

az ellenség megjelenik a kastélyban. Fourchon apó és Mouche egy vidrát hoz eladásra, s ekkor a két világ összeütközik egymással. A nyomor, a ravaszság, a munkakerülés és az alattomosság áll az egyik oldalon, a másikon jószándékkal keveredő bizalmatlanságot és undort találunk. Balzac művészien érzékelteti, hogy ez a két világ sohasem értheti meg egymást. Ha az egyik élni akar, el kell pusztítania a másikat. Ezt. Fourchon apó és a tábornok szóváltásának egy töredéke is érzékelteti:

„- Maguk urak akarnak maradni, mi meg mindig ellenségek maradunk, ma éppúgy, mint harminc esztendővel ezelőtt. Maguknak mindene van, nekünk semmink; hát nem kívánhatják még a barátságunkat is.

- Ez aztán a hadüzenet – mondta a tábornok.”

Balzac világosan látja, hogy ennek a hadüzenetnek gazdasági oka van. A feudalizmus idején engedélyezett rőzseszedés és böngészés megtiltása a kapitalista fejlődés során kiélezte az ellentéteket. Ez mutatkozik meg a regényben is. Balzac kitűnően megfigyeli a viszonyokat: jól látja, hogy a vidéki uzsorás és kisbirtokos kapitalista módon tud védekezni a szegénység követeléseivel szemben, de a nagybirtok szinte tehetetlen, el kell buknia a harcban.

A küzdelem előjátékához tartozik az is, hogy Montcornet tábornok intézője, Gaubertin halálosan megsértődik, amikor gazdája leleplezi és gorombán elkergeti a birtokról. Napóleon egykori katonája nem tudja, hogy polgári körülmények között óvatosnak kell lenni, s Gaubertin személyében halálos ellenséget szerez. A tábornok megfeledkezik arról az aranyigazságról, amelyet Balzac így fogalmaz meg: „Kétféle intéző van: olyan, aki csak magára gondol, és olyan, aki magára is gondol meg a gazdájára is. Boldog az a föld-birtokos, aki az utóbbira talál! Olyan intéző, aki csak a gazdájára gondol, eddig még nem akadt.”

Magától értetődő, hogy az új intéző ugyanabba a körbe tartozik, ahonnan az előbbi származott. Annak az egész környéket behálózó érdekszövetségnek a tagja, mely a nagybirtokkal szemben áll, így hát az ellenség jelentős képviselője ott él a kastélyban, s ő intézkedik gazdasági ügyekben. Balzac tehát a párizsi viszonyok leleplezése után a vidék irányítóiról is lerántja a leplet. Megmutatja, hogy a felszín alatt családi érdekhálózat lappang: „Láthatatlan volt ez a környék vérét szipolyozó, félelmetes szövetség, mely minden köz- és magánhivatalt magának kaparintott meg, s úgy kapaszkodott a hatalomba, mint a hajó alatt megbúvó bojtorjánnal a fenékdeszkába… A megyeházán elégedettek voltak a helyzettel, a belügyminisztériumban is így nyilatkoztak Villeaux-Fayes-ről: »Mintaszerű alprefektúra. Minden úgy megy ott, mint a karikacsapás. Bár minden francia járás ilyen lenne.« A családi szellem úgy összeforrott ott a helyi szellemmel, hogy mint sok kisvárosban, sőt megyében, a máshonnan odahelyezett tisztviselőt nem fogadták be az ottaniak, úgyhogy az egy éven belül kénytelen volt áthelyezését kérni.”

Ennek a háborúnak az uzsorás Rigou az előretolt őrszeme. A kiugrott szerzetes egyszer meg akarta látogatni a grófi családot, és nem fogadták. Sértett hiúsága arra készteti, hogy minden erejével Montcornet ellen forduljon. Balzac az eddig megfigyelt uzsorástípusok sorába állítja ezt az új szereplőt: „Olvasóink talán emlékeznek néhány zsugorira, akiket régebbi regényeinkben megrajzoltunk: Grandet-re, a vidéki zsugorira, aki úgy zsugori, ahogy a tigris kegyetlen; Gobseckre, a bankárra, az arany jezsuitájára, aki a pénznek csak a hatalmát élvezi, és balsors könnyeit ízleli, hogy kiélvezze aromájukat; Nucin-gen báróra, aki pénzüzelmeit politikai magasságokban bonyolította le; végül bizonyára emlékeznek a kicsinyes vén Hochon portréjára, s a másik házi fukarra, La Baudray-re. Ám az emberi tulajdonságok, főként pedig a fukarság, oly különböző árnyalatokat mutatnak a társadalom különböző rétegeiben, hogy maradt még hely e társadalmi tanulmányok színpadán egy fukar számára. Ez a fukar: Rigou! Az önző fukar, vagyis az, aki gyengéden ápolja élvezeteit, s másokkal szemben száraz és fagyos, a papi fukar, a csuhás, aki azért marad csuhás, hogy a jólét citromának levét kipréselje, s azért lesz világivá, hogy elkaparintsa a közpénzeket.”

Balzac kitűnően ábrázolja a vidéki uzsorást, aki a pénzt nem önmagáért, hanem a belőle származó gyönyörök kedvéért gyűjti. Rigou veszedelmes ellenség: sértett hiúsága állandó bosszúvággyal tölti el, s hideg megfontoltsága, üzleti ravaszsága nagy előnyt biztosít számára ebben a küzdelemben. A Rigou-Soudry-Gaubertin triumvirátus felosztja egymás között a megye gazdasági és politikai pozícióit, és szilárdan kezében tartja a hatalmat. Balzac reálisan mutatja meg az erőviszonyokat: a helyi hatalom többet ér a párizsi összeköttetésnél: a gróf nem bír ellenfeleivel.

A második rész első fejezeteiben Balzac a vidéki tőkéseket, kereskedőket és tisztviselőket tárgyalás közben mutatja b*;: készül a háló, amely a nemes vadat elfogja. A vidéki hatalmasságok Soudryné szalonjában, a segédcsapatok pedig a Paix vendéglőben gyűlnek össze. Amikor a csatatervet megállapították, arról is tárgyalnak, hogy ki mit vásárol meg.

A gróf átmeneti győzelmet arat azzal, hogy a már letartóztatott kártevőket szabadon bocsátja. De kérlelhetetlen ellenségei nem tágítanak: Michaud agarának megölésével és a fák tervszerű pusztításával a vadorzók folytatják a harcot.

A regény egyre fenyegetőbb jeleneteket mutat be. Balzac az osztályharc legélesebb szakaszát ábrázolja, amikor Michaud meggyilkolását adja elő. Az író részvétele Michaud és felesége sorsának ábrázolásában világosan megmutatkozik. Balzac szívvel-lélekkel a nagybirtokot védő erdőkerülő mellett áll. Azért mutatja be példás kötelességteljesítését és becsületességét. Felesége éppen áldott állapotban van, ekkor vágtat orvosért a férj, hogy orvul lelőjék. A férj, majd a feleség tragikus halála gyűlöletet kelt az olvasóban az orgyilkosok iránt, de arról is meggyőzi, hogy ők fognak győzni ebben a küzdelemben. Valóban, a nyomozás nem vezet eredményre, a tábornok elbukott, a birtokot el kell adnia. Az író megoldotta a problémát: bemutatta a nagybirtok bukásának törvényszerűségét. Balzac részvéttel kíséri ezt a sorsot, érzelmileg tiltakozik is ellene, de a valósághoz híven mutatja be az elkerülhetetlen eseményeket.

 

A Parasztok nemcsak a nagybirtok kérdését veti fel:

a vidéki érdekhálózat kialakulására és tevékenységére is rávilágít. Bemutatja a kapitalizmus viszonyait és emberi jellemeket átalakító hatását, és keserű szavakkal bélyegzi meg a vérszopókat, akik a nagybirtok ellen segítségül szólítják és elárulják a parasztokat.

Balzac regényéből hiányzik a francia paraszt ábrázolása: a szerző csak hellyel-közzel szól földművesekről, mint Rigou vagy mások áldozatairól. A triumvirátus szövetségesei, a nagybirtok félelmes ellenségei valójában nem parasztok, hanem vadorzók, munkakerülők és katonaszökevények. A végső következtetés mégis reális: a dolgozó parasztokat élcsapatnak használja fel ez a vidéki érdekszövetség, s az osztozásnál még nagyobb nyomorba dönti, mint amilyent azelőtt ismert.

 

A Parasztok az író stílusának fejlődéséről is tanúskodik.

Balzac emberábrázolása, városképei, fordulatos párbeszédei már eddigi műveiből is ismeretesek. Ebben a könyvében helyenként a falu utáni vágy, a természet szépségének elképzelése ezt a városhoz láncolt írót megkapóan szép sorok írására ihleti. S mintha attól tartana, hogy olvasói belelátnak a lelkébe, Blondet levelében írja meg legszebb tájképeit. Különösen az 1560-ban épült kastély környékének leírása ragadja meg az olvasót. A nap heve éget, fecske cikázik a tó felett, tücskök cirpelnek, szöcskék zizegnek, magvak hüvelye pattog, a mák ragadós könnyekben csorgatja mákonyát, s minden éles körvonalakban rajzolódik ki a mélykék ég alatt. A virágágyak vörhenyes földje fölött vidáman gőzölög a természet párája, melynek részegítő illata elkábítja a rovarokat és virágokat, csípi szemünket, barnítja arcunkat. A szőlőtőn gömbölyödnek a szemek, és a kacsok oly finom szövevényt alkotnak, hogy megszégyenítik a csipkeverőket.” Ez a megszemélyesítő és érzékszervekre ható ábrázolás Balzac fiziológiai és ritkán megmutatkozó poétikus hajlamát árulja el. De az író szemléletében a táj szépsége az arisztokratikus kultúra megbecsülésével is szorosan összeforr. Balzac elsősorban azért nézi ellenszenvvel a paraszti parcella kialakulását, mert úgy érzi, hogy ezzel a képzőművészeti, zenei és irodalmi kultúra süllyedése, bukása jár együtt. Ezért ábrázolja annyi lelkesedéssel és melankóliával a kastély szépségét. Blondet levelében ezt olvassuk az ebédlő szépségéről: „A tekintetet elsősorban az olasz ízlésű, freskókkal díszített mennyezet vonja magára fantasztikus arabeszkjével. Lombok közé vesző stukkóminták sorakoznak a fal mentén, a mennyezetet díszítő lombfüzéreket támasztják alá gyümölcskosaraikkal. Közöttük a falrészeket ismeretlen művész remek festményei díszítik, amelyek az asztal gyönyöreit ábrázolják: lazacokat, vaddisznófőket, kagylókat, étvágygerjesztő falatokat, a legbizarrabb kínai művészettel vetekedő fantáziával – véleményem szerint legjobban ők értenek a dekoratív művészetekhez -, férfi, asszonyi és gyermeki alakzatokat idézve fel.” S amikor Blondet néhány év múlva, mint megyefőnök feleségével arra jár, alig ismer rá a környékre. Parasztparcellák, szántóföldek vannak a park helyén, s „nyomorult házikók” állnak a régi kastély átalakított utánzata mellett.

Az arisztokrácia elbukott. A regény keserű tanulsága legfeljebb Blondet boldog házasságával válik édesebbé, de a tényeken ez sem változtat: „Ördög vigye a jövőt!” – kiáltja a szerelmes férj.

A magyar olvasó kétszeres érdeklődéssel olvassa a Parasztokat. Nemcsak a polgári forradalom utáni francia viszonyokat ismeri meg belőle, hanem olyan emberábrázolással is találkozik, amely joggal lepi meg. Mindazok, akiket Balzac „parasztok” néven összefoglal, nemcsak ellenszenves, hanem kártevő, gonosz tagjai is a társadalomnak. Már rámutattunk a szerző arisztokratikus felfogására, amely részben megmagyarázza a nagybirtok ellenségeinek ilyen bemutatását. Arra is rá kell világítanunk, hogy a magyar irodalom eszményítő jellegével szemben jogosult Balzac ábrázolása, amely a parasztság egy rétegének reális kritikáját adja. Ennek a rétegnek erkölcsi megrontása a feudális múlt és az egykorú kapitalizmus bűneiből fakad.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Eötvös József: Magyarország 1514-ben (1847), tartalom, elemzés

A magyar reformkorszak egyik legégetőbb problémája a jobbágyfelszabadítás volt. A...

Close