Honoré de Balzac: Parasztok (1845), elemzés, tartalom

Az V. fejezetben

az ellenség megjelenik a kastélyban. Fourchon apó és Mouche egy vidrát hoz eladásra, s ekkor a két világ összeütközik egymással. A nyomor, a ravaszság, a munkakerülés és az alattomosság áll az egyik oldalon, a másikon jószándékkal keveredő bizalmatlanságot és undort találunk. Balzac művészien érzékelteti, hogy ez a két világ sohasem értheti meg egymást. Ha az egyik élni akar, el kell pusztítania a másikat. Ezt. Fourchon apó és a tábornok szóváltásának egy töredéke is érzékelteti:

„- Maguk urak akarnak maradni, mi meg mindig ellenségek maradunk, ma éppúgy, mint harminc esztendővel ezelőtt. Maguknak mindene van, nekünk semmink; hát nem kívánhatják még a barátságunkat is.

– Ez aztán a hadüzenet – mondta a tábornok.”

Balzac világosan látja, hogy ennek a hadüzenetnek gazdasági oka van. A feudalizmus idején engedélyezett rőzseszedés és böngészés megtiltása a kapitalista fejlődés során kiélezte az ellentéteket. Ez mutatkozik meg a regényben is. Balzac kitűnően megfigyeli a viszonyokat: jól látja, hogy a vidéki uzsorás és kisbirtokos kapitalista módon tud védekezni a szegénység követeléseivel szemben, de a nagybirtok szinte tehetetlen, el kell buknia a harcban.

A küzdelem előjátékához tartozik az is, hogy Montcornet tábornok intézője, Gaubertin halálosan megsértődik, amikor gazdája leleplezi és gorombán elkergeti a birtokról. Napóleon egykori katonája nem tudja, hogy polgári körülmények között óvatosnak kell lenni, s Gaubertin személyében halálos ellenséget szerez. A tábornok megfeledkezik arról az aranyigazságról, amelyet Balzac így fogalmaz meg: „Kétféle intéző van: olyan, aki csak magára gondol, és olyan, aki magára is gondol meg a gazdájára is. Boldog az a föld-birtokos, aki az utóbbira talál! Olyan intéző, aki csak a gazdájára gondol, eddig még nem akadt.”

Magától értetődő, hogy az új intéző ugyanabba a körbe tartozik, ahonnan az előbbi származott. Annak az egész környéket behálózó érdekszövetségnek a tagja, mely a nagybirtokkal szemben áll, így hát az ellenség jelentős képviselője ott él a kastélyban, s ő intézkedik gazdasági ügyekben. Balzac tehát a párizsi viszonyok leleplezése után a vidék irányítóiról is lerántja a leplet. Megmutatja, hogy a felszín alatt családi érdekhálózat lappang: „Láthatatlan volt ez a környék vérét szipolyozó, félelmetes szövetség, mely minden köz- és magánhivatalt magának kaparintott meg, s úgy kapaszkodott a hatalomba, mint a hajó alatt megbúvó bojtorjánnal a fenékdeszkába… A megyeházán elégedettek voltak a helyzettel, a belügyminisztériumban is így nyilatkoztak Villeaux-Fayes-ről: »Mintaszerű alprefektúra. Minden úgy megy ott, mint a karikacsapás. Bár minden francia járás ilyen lenne.« A családi szellem úgy összeforrott ott a helyi szellemmel, hogy mint sok kisvárosban, sőt megyében, a máshonnan odahelyezett tisztviselőt nem fogadták be az ottaniak, úgyhogy az egy éven belül kénytelen volt áthelyezését kérni.”

Ennek a háborúnak az uzsorás Rigou az előretolt őrszeme. A kiugrott szerzetes egyszer meg akarta látogatni a grófi családot, és nem fogadták. Sértett hiúsága arra készteti, hogy minden erejével Montcornet ellen forduljon. Balzac az eddig megfigyelt uzsorástípusok sorába állítja ezt az új szereplőt: „Olvasóink talán emlékeznek néhány zsugorira, akiket régebbi regényeinkben megrajzoltunk: Grandet-re, a vidéki zsugorira, aki úgy zsugori, ahogy a tigris kegyetlen; Gobseckre, a bankárra, az arany jezsuitájára, aki a pénznek csak a hatalmát élvezi, és balsors könnyeit ízleli, hogy kiélvezze aromájukat; Nucin-gen báróra, aki pénzüzelmeit politikai magasságokban bonyolította le; végül bizonyára emlékeznek a kicsinyes vén Hochon portréjára, s a másik házi fukarra, La Baudray-re. Ám az emberi tulajdonságok, főként pedig a fukarság, oly különböző árnyalatokat mutatnak a társadalom különböző rétegeiben, hogy maradt még hely e társadalmi tanulmányok színpadán egy fukar számára. Ez a fukar: Rigou! Az önző fukar, vagyis az, aki gyengéden ápolja élvezeteit, s másokkal szemben száraz és fagyos, a papi fukar, a csuhás, aki azért marad csuhás, hogy a jólét citromának levét kipréselje, s azért lesz világivá, hogy elkaparintsa a közpénzeket.”