A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az 1945 utáni magyar irodalom eszmei változatossága és formai sokszínűsége

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
2301
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-06 Küldd tovább
  Letöltés

A nagy történelmi fordulatok nem feltétlenül jelentenek irodalomtörténeti korszakhatárt, az 1945. év is inkább az irodalmi életben, az alkotást meghatározó külső körülményekben hozott döntő változást. Ugyanez mondható el a többi politikatörténeti jelentőségű évszámról – 1948, 1953, 1956, 1963, 1968 – is, az irodalom belső folyamatait nem ezek tagolják.

1945 áprilisában Magyarországon megalakult az írószövetség. Korábban ilyen jellegű központi, országos szervezet nem volt, a különféle művészeti egyesületek inkább szerzői jogi, érdekvédelmi feladatokat láttak el. Az 1948. évi fordulat után az egzisztenciálisan is az irodalmi élethez kötődő írók teljes állami függőségbe kerültek, irányított művészet jött létre, melynek során az író nem az olvasóra, hanem a megrendelő és ellenőrző-felügyelő jogait gyakorló államra volt utalva. Maga a struktúra évtizedeken át alig változott, bár a bomlás már 1953-ban megkezdődött, s az irodalompolitika az évek során egyre többet kényszerült feladni eredeti céljai közül. E szervezeti keretek nehezítették az írói autonómia érvényesülését. Az autonómia kivívásának leggyakoribb útja a külső és a belső emigráció, azaz a hivatalos irodalmi életen kívüli lét volt. Emellett számos bonyolult egyéni stratégiát is megfigyelhetünk, ezek több-kevesebb kompromisszummal jártak (az irányított irodalomról lásd CZESLAW Mítosz és HARASZTI MIKLÓS tanulmányait).

 

Irányzatok, tendenciák a korszak magyar irodalmában

Ha a korszak irodalmát műnemekre és irányzatokra tagoljuk (Berkes Tamás tanulmánya alapján), a folytonosság jobban látható. 1945 után is a líra dominál (a hetvenes évekig), melyben a Nyugat második és harmadik nemzedéke – SZABÓ LŐRINC (1900-1957), ILLYÉS GYULA (1902-1983), VAS ISTVÁN (1910-1991) – játszik vezető szerepet. Költészetükre sajátos, avantgárd utáni újklasszicista tárgyiasság jellemző. A nyugatos hagyományt az Újhold fiatal költői, elsősorban NEMES NAGY ÁGNES (1922-1991) és PILINSZKY JÁNOS (1921-1981) értelmezték újjá. Kiszűrték a versből közvetlen élményeiket, tárgyias képekben fejezték ki gondolataikat. Költészetükre magas fokú sűrítés jellemző.

Eszköztelen, „Auschwitz utáni” lírájában PILINSZKY minden korábbi egocentrikus vagy közéleti költői szereppel szakított. Világképe a katolikus egzisztencializmussal rokon, a történelmi katasztrófa a létezés tragikus megváltatlanságának következménye. Művei a magyar irodalomban páratlan misztikus léttapasztalatot sűrítenek magukba. Életműve egységes, nem korszakolható. Apokrif (1950-54) című versét sokan az életmű szintézisének tartják. A kinyilatkoztatás bizonyosságát őrző hang egyfajta személyes apokalipszis, végérvényes, belső pusztulás hírnöke. „A tékozló fiú történetére épülő vers végén a lírai hős magára marad: maga is halott jellé dermed” (Berkes Tamás).

Értekező prózájában gyakran hivatkozik SIMONÉ WEIL (1909-1943) francia filozófusra. WEIL platóni ihletésű kereszténysége közelebb áll hozzá, mint a hivatalos teológia. Misztériumdrámái a rituális színjátszás hagyományaira épülnek (erről lásd PILINSZKY: Beszélgetések Sherryl Suttonnal, 1977).

A korszak kiemelkedő költője, WEÖRES SÁNDOR (1913-1989) csodagyerekként, KOSZTOLÁNYI és BABITS felfedezettjeként kezdte pályáját. Zenei szerkezetekre, páratlan nyelvi leleményekre épülő korai verseiről így írt VAS ISTVÁNNAK: „a legtömörebb, legkeményebb magyar nyelvet akarom megteremteni és az emberiség jövendő útját kitapogatni”. Medúza (1943) című kötete megjelenése után került közeli kapcsolatba HAMVAS BÉLÁVAL, aki kritikájában MALLARMÉRA hivatkozva az európai költészet homéroszi korszaknak nevezett kétezerötszáz évét szembeállítja a korábbi orpheuszi költészettel. Arra ösztönözte WEÖREST, hogy szakítson a modern költészetre jellemző „látszatbűvészettel” és „énhanggal”.

WEÖRES „egyén-fölötti” költészetének bölcseleti alapja a modern civilizáció illúzióival való kíméletlen leszámolás, radikálisan új tájékozódás. A kiúttalan világválságból az emberiség legősibb tapasztalatait őrző szent könyvek, a „hagyomány”, az „egész” felé fordult. Életre szóló élményt jelentett neki a távol-keleti kultúrákkal való találkozás. A XX. századi történelmi katasztrófákat egyetemes, mitologikus kontextusba helyezte, olyan látomásokban jelenítette meg, mint a XX. századi freskó (1946), vagy a Mahruh veszése (1952).

A hatvanas években egyre inkább teljes kötetek szerkezetében gondolkodott. A Merülő Saturnus (1968) után sajátos szereplírát hozott létre. A Psyché (1972) próza és vers, egy múlt század eleji, képzeletbeli költőnő „készen talált” életműve és az elfelejtett UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ (1788-1820) költeményeinek furcsa párbeszéde, a fiktív alak és a költő fordulatos románca, művek és irodalomtörténeti kommentárok szerves egysége, menekülés egy másik nem lelkiségébe és egy másfél évszázaddal korábbi nyelvbe. A mű nyomán BÓDY GÁBOR készített filmet.

Az újnépies mitologikus költészet legjelentősebb képviselői, NAGY LÁSZLÓ (1925-1978) és JUHÁSZ FERENC (1928-) a kortárs irányzatok és a népköltészet mély rétegeinek sajátos szintézisét hozták létre. Az irányzat költő-eszményéhez – küldetéstudattól áthatott, mágikus hatalommal bíró látnók – NAGY LÁSZLÓ állt a legközelebb. Költészete 1956 után lett igazán drámai, a pusztulást ekkor már véglegesnek látja: az idillbe nincs visszatérés, a veszteség elviselhetetlen hiányérzetet kelt. A tragikus-heroikus retorikát idővel rezignált hang váltja fel, a Versben bujdosó (1973) költő alakja már egyre idegenebbül érzi magát a „kis stabilizáció” zárt világában.

 

Míg CSOÓRI SÁNDOR (1930-) és az erdélyi SZILÁGYI DOMOKOS (1938-1976) költészete besorolható a fenti irányzatba, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar lírájának legnagyobb teljesítményei egyik fentebb felsorolt csoport programjának sem felel- tehetők meg. Ebből az időszakból TANDORI DEZSŐ (1938-) és PETRI GYÖRGY (1943-) költészete emelkedik ki.

Az elmúlt évtizedek magyar drámairodalmának nagy része nem rokonítható az európai kortárs színház formabontó törekvéseivel. A reprezentatív nemzeti intézménynek tekintett színházak sztárközpontú előadásain sokszor szerepeltek történelmi drámák, NÉMETH LÁSZLÓ és ILLYÉS GYULA művei, melyek rejtjelezett üzeneteit gyakran politikai eseményekre vonatkoztatták a nézők. A megértést sajátos „cinkosság” vagy beavatottság könnyítette. SÜTŐ ANDRÁS (1927-) művei és a kisebbségi sorban működő erdélyi magyar színházak hitelesebben tudták közvetíteni és megújítani ezt a történelmi témájú drámatípust.

Más úton járt SARKADI IMRE (1921-1961); kései műve, az Oszlopos Simeon (1960) egzisztencialista tézisdráma, önpusztító hőse belesüllyed a rosszal való azonosulás paranoid állapotába, bukása elkerülhetetlen.

A hatvanas évek közép-európai irodalmaiban a groteszk az uralkodó irányzat. A magyar drámairodalomban ez ÖRKÉNY ISTVÁN (1912-1979) Tóték (1967) című darabjával kezdődött. A mű abszurd helyzetben mutatja be a parancsuralom, az önkény és az önfeladó engedelmesség egymást erősítő kölcsönhatását. Ellentétben a nyugati abszurddal, az Örkényi groteszk konkrét történelmi helyzetet ábrázol. „Örkény sohasem mulasztja el hangsúlyozni: nem az emberi létet látja eredendően hiábavalónak, csak a képtelen helyzetekbe való beszorítottságot, a reménytelen cselekvést ábrázolja a groteszk eszközeivel” (Berkes Tamás).

A nyugatos próza főként stíluseszményével, az írói autonómia következetes megvalósításával és KOSZTOLÁNYI példájával hatott. Kiemelkedő képviselői MÁRAI SÁNDOR (1900-1989) és OTTLIK GÉZA (1912-1990). MÁRAI hűvös távolságtartással elemzi a magyar polgárság tudatát, szembenéz pusztulásával. Tapasztalataiból olyan tértől és időtől független, sztoikus színezetű, független polgári eszményt alakít ki, ami az emigrációban sem veszít érvényéből.

A mitologikus létmegértés alapja „a hagyományhoz, az emberiség ősemlékezetéhez visszatérő új szakrális metafizika” (Török Endre). E szemlélet legkövetkezetesebb képviselője, HAMVAS BÉLA (1897-1968) esszéistaként, regényíróként és fordítóként egyaránt jelentős. Életművének egy része máig is kiadatlan.

Belső emigrációja 1948-ban kezdődött. Lukács György és mások támadásai után elvesztette könyvtárosi állását. Földműves volt (ekkor írta a Karnevált, 1948-1951, megjelent 1985-ben), majd vidéki nagy beruházásokon, Inotán, Tiszapalkonyán volt raktáros és segédmunkás. Élete utolsó két évtizedében nagyon keveset publikálhatott.

A Karnevál korszerű elbeszéléstechnikai eszközökkel készült (a folytonosságot gyakran szakítja meg önkommentár, a regényalakok nem hagyományos értelemben vett jellemek, a „maszk”, a „lárva” és a „megsűrűsödött őrület” fogalmakkal írhatók le), ugyanakkor a kortárs irányzatoknál sokkal régebbi hagyományokat követ. Spirituális fejlődésregény, célja a beavatás. Más szempontból katabázis (pokolraszállás) az Isteni Színjátékkal rokon „pokolraszállás és purgatórium, egy felvillantott vita nuova [új élet] reményében”. „Formája a labirintus” (Kemény Katalin).

Közel állt HAMVASHOZ HATÁR GYŐZŐ (1914-); Heliáne( 1947) című regényét bezúzták. Kizárták az írószövetségből, majd tiltott határátlépésért börtönbe zárták. 1957 óta Londonban él. SZENTKUTHY MIKLÓS (1908-1988) esszéisztikus áltörténel- mi és művészregényeket írt, fő műve, a harmincas évek végén Orpheus füzetek címen kezdett, évtizedekkel később befejezett Szent Orpheus Breviáriuma (I-IV., 1973-1984) „minden lehetséges emberi tapasztalat logikai és lírai katalógusa”.

A kor hivatalos stíluseszménye a modern realizmus volt, a XIX. századból megőrizte az irodalmi mű és a hétköznapi tudat által érzékelt valóságkép közti részletekbe menő megfeleltethetőséget, a mindentudó elbeszélő pozícióját. Emellett átvett bizonyos elbeszéléstechnikai újításokat, és a XX. századi mélypszichológiai áramlatok hatására elmélyült a lélektani ábrázolásban, felbomlasztotta a lineáris időt. A nagyregény kitüntetett helyét elfoglalta a kisregény és a novella. DÉRY TIBOR (1894-1977) 1956 utáni művei mellett NÉMETH LÁSZLÓ (1901-1975) lélektani regényei (Iszony, 1947) a legjelentősebbek. A népi realizmus legismertebb remekműve SÜTŐ ANDRÁS lírai szociográfiája, az Anyám könnyű álmot ígér (1970).

A kibeszélhetetlen történelmi tapasztalatokat sajátos értekező-elbeszélő példázatok, tényszerű létparabolák őrzik, melyek leggyakoribb témája az egyén és a hatalom viszonya. DÉRY TIBOR G. A. úr X-ben (1964) című regénye negatív utópia, az orosz emigráns ZAMJATYIN, az angol HUXLEY és ORWELL műveivel rokon. MÉSZÖLY MIKLÓS (1921-) Magasiskola (1956) című regénye egy solymásztelepen játszódik, e zárt világban jól bemutatható a gátlástalan parancsuralom mechanizmusa. „A parabola elvontságát a helyzetek és a környezet tárgyiasan pontos, dokumentumszerű leírásával oldja fel. A látvány pontos rögzítésére, a jelenségek nagyon szabatos leírására törekszik” (Berkes Tamás). A Saulus (1968) a keresztényeket üldöző, majd megtérő Pál apostol erkölcsi dilemmáit időtleníti.

A groteszk próza legjellegzetesebb darabjai ÖRKÉNY ISTVÁN egypercesei, az irányzat hatása a hetvenes-nyolcvanas években olyan műveken is kimutatható, amelyek már nem sorolhatók ide. Ilyenek ESTERHÁZY PÉTER (1950-) korai írásai, a cseh irodalmat is jól ismerő pozsonyi GRENDEL LAJOS (1948-) regényei és KORNIS MIHÁLY (1949-) művei.

KONRÁD GYÖRGY (1933-) A látogató (1969) című nagy hatású regénye átmenet a groteszk vagy parabolisztikus próza és a hetvenes években kibontakozó új törekvések között. Bojtár Endre szerint a regény a részletező naturalizmus mellett bővelkedik olyan rendkívüli helyzetekben, amelyek alkalmasak arra, hogy próbára tegyék a szabadság eszméjét. Jelentését a sivár környezet és a költői erejű nyelv („a nyomor megzenésítése”), „az ábrázolt világ és a stílus közti feszültség határozza meg”.

A neoavantgárd líra és próza több központhoz köthető, melyek közül a legfontosabb Párizs (Magyar Műhely), Újvidék (TOLNAI OTTÓ és az Új Symposion folyóirat köre) és Budapest. A budapesti neoavantgárd irodalom jelentős része kiadatlan, bő válogatás olvasható a Szógettó (Jelenlét, 1989, 1-2.) című kötetben. Az irányzat meghatározó egyénisége ERDÉLY MIKLÓS (1928-1986).

A fikciós próza mellett az autobiografizmus is jelentős, vezető műfajai a napló és az emlékiratok. MÁRAI és ILLYÉS naplója mellett VAS ISTVÁN a Nyugat harmadik nemzedékét bemutató Mért vijjog a saskeselyű? (I—II., 1981) című memoárja fontos. Külön csoportot alkotnak a kommunizmusról szerzett tapasztalatokat közvetítő visszaemlékezések. Az újvidéki SINKÓ ERVIN (1898-1967) a harmincas évek Moszkvájáról (Egy regény regénye, 1961), FALUDY GYÖRGY (1910—) a recski táborról (Pokolbéli víg napjaim, 1987), EÖRSI ISTVÁN (1931—) 1956 őszén kezdődő börtönéveiről írt (Emlékezés a régi szép időkre, 1988).

A nyolcvanas évekre már a fikció és az autobiografizmus sajátos szintézise a jellemző, jó példa erre ESTERHÁZY PÉTER „alanyi epopeiája” (Termelési-regény. Kisssregény, 1979), KONRÁD GYÖRGY esszéisztikus, naplószerű prózája (Kerti mulatság, 1987). NÁDAS PÉTER nagyregénye, az Emlékiratok könyve (1986) nem önéletrajz. A műben különböző korokban játszódó fiktív emlékiratok fejezetei követik egymást.

A címbeli „határ” szó nemcsak országhatárt jelent, hanem a hallgatás és a megszólalás közti határterületet is kijelöli. A regényben gyakori a néma kommunikáció, a deformált beszéd, a kifacsart szó. A szereplők egy lassan holt nyelvvé váló hermetikus csoportnyelv utolsó ismerői, elnémulnak, mert „a végső lényeg a hallgatás táján van”. Hang nélkül, szótlanul is értik egymást. „Ilyen értelemben a nyelv mint téma is megjelenik a regényben… A nyelv tematikus szerepe a legközvetlenebb emberi válság-kérdéshez kapcsolódik: Medve hite illetve hitetlensége az emberi kommunikációban lét-probléma, és mint ilyen, nyelvi” (Balassa Péter).

A történetet évtizedekre eltávolítja a keret, Szeredy és Both Benedek beszélgetése az uszodában, 1957-ben és egy évvel később, valamint egy 1944-es epizód. Medve Gábor, a hátrahagyott kézirat szerzője 1957-ben már nem él, csak annyit tudunk, hogy nemrég halhatott meg. Halála idejét és körülményeit a mű nem adja meg. Mindannyiuk legfontosabb közös élménye a katonai alreáliskolában, egy megnevezetlenül hagyott kisvárosban, a nyugati határszélen együtt töltött három év (1923-1926).

A Monarchia hagyományait őrző iskola hétköznapi élete klasszikus fejlődésregény témája is lehetne, de ez a közeg nem az értékek hagyományozásának színtere, a felismerések a hivatalos és informális hatalmi központokkal való konfliktusok során születnek. A lázadás és az önkéntes alkalmazkodás (Medve csuklógyakorlata a ködben) bonyolult összjátéka adja a személyiség autonómiájához nélkülözhetetlen tapasztalatok összességét, a főszereplők itt a belső függetlenség végleges állapotába kerülnek, s a későbbiekben is megőrzik magukban a „szabadság enyhe mámorát” és a világ „keserű ismeretét”. Ezért lehet a regény témája a kezdődő kémtörténet vagy a szereplők életútja helyett „az a három év, ami van, és nem telt el”.

Medve kézirata Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből vett latin nyelvű mottóval kezdődik („Nem azé, a kinek arra akaratja vagyon, sem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené”). Az idézet két részlete az első és a harmadik rész címe (a másodiké Sár és hó). E bibliai mondattal Kálvin a kiválasztottságot és a predesztinációt, az eleve elrendeltetést igazolta, mások az isteni kegyelem jelenlétét hangsúlyozták. A regényben ütközik az emberi felelősséget és szabadságot alapvetően másként értelmező két felfogás.

A regény hármas tagolódása az Isteni Színjátékra utal. A megvilágosodással véget ér a pokoljárás. Az epilógus – csendes hajóút a Dunán, csillagos nyári éjszakán – otthontalan hazatalálás, „annak a határnak a fölismeréséből és a megértésből fakad, hogy a valódi, végső elfogadás az, hogy »mindez így megy tovább«, és nem az, hogy »ez így nem mehet tovább«” (Balassa Péter).

A határszéli kisváros múltja Kőszegével azonosítható. Végvár volt, ahol hat évvel a mohácsi vész után megállították a törököket. A város múltja (fontos utalások vonatkoznak erre, Medve is egy régi ház feliratából másolta a Pál apostoltól vett mottót) sajátos, Balassiig visszavezethető szolgálatetikára kötelezi a szereplőket. Eletükbe „valami régi… végvári szolgálat-tudatot és rendet visz bele”. A regény felidézi az érdem szerinti nemesség „hiánytalanul eltűnt tökéletességét” (Balassa Péter). Medve példája – visszamegy a szökésből, nem megy haza anyjával – azt mutatja, hogy szabadon is lehet szolgálni. Megalkuvás nélküli magatartása azt sejteti, hogy korai halálát is ez a következetesség okozhatta.

Az ostrom fontos helyet foglal el a közös emlékezetben. Ez az esemény indítja

el a szereplak küldetéstudatát felépítő történelmi hitvallást: „Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját”.

A harmadik év vége felé az iskola a mohácsi csata négyszázadik évfordulója ünneplésére készül. A győztesek eltűntek, a vesztett csaták emlékét csak a túlélők őrzik. A vereségetikát a mű, nem sokkal a befejezés előtt, minden pátosz nélkül a magyar történelem legfontosabb tapasztalataként foglalja össze: „megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak”.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Moliére: A fösvény (1668), elemzés, tartalom

Moliére ősi irodalmi hagyományt folytat, amikor a fösvényt kigúnyolja. Forrásai...

Close