Az 1945 utáni magyar irodalom eszmei változatossága és formai sokszínűsége

A nagy történelmi fordulatok nem feltétlenül jelentenek irodalomtörténeti korszakhatárt, az 1945. év is inkább az irodalmi életben, az alkotást meghatározó külső körülményekben hozott döntő változást. Ugyanez mondható el a többi politikatörténeti jelentőségű évszámról – 1948, 1953, 1956, 1963, 1968 – is, az irodalom belső folyamatait nem ezek tagolják.

1945 áprilisában Magyarországon megalakult az írószövetség. Korábban ilyen jellegű központi, országos szervezet nem volt, a különféle művészeti egyesületek inkább szerzői jogi, érdekvédelmi feladatokat láttak el. Az 1948. évi fordulat után az egzisztenciálisan is az irodalmi élethez kötődő írók teljes állami függőségbe kerültek, irányított művészet jött létre, melynek során az író nem az olvasóra, hanem a megrendelő és ellenőrző-felügyelő jogait gyakorló államra volt utalva. Maga a struktúra évtizedeken át alig változott, bár a bomlás már 1953-ban megkezdődött, s az irodalompolitika az évek során egyre többet kényszerült feladni eredeti céljai közül. E szervezeti keretek nehezítették az írói autonómia érvényesülését. Az autonómia kivívásának leggyakoribb útja a külső és a belső emigráció, azaz a hivatalos irodalmi életen kívüli lét volt. Emellett számos bonyolult egyéni stratégiát is megfigyelhetünk, ezek több-kevesebb kompromisszummal jártak (az irányított irodalomról lásd CZESLAW Mítosz és HARASZTI MIKLÓS tanulmányait).

Irányzatok, tendenciák a korszak magyar irodalmában

Ha a korszak irodalmát műnemekre és irányzatokra tagoljuk (Berkes Tamás tanulmánya alapján), a folytonosság jobban látható. 1945 után is a líra dominál (a hetvenes évekig), melyben a Nyugat második és harmadik nemzedéke – SZABÓ LŐRINC (1900-1957), ILLYÉS GYULA (1902-1983), VAS ISTVÁN (1910-1991) – játszik vezető szerepet. Költészetükre sajátos, avantgárd utáni újklasszicista tárgyiasság jellemző. A nyugatos hagyományt az Újhold fiatal költői, elsősorban NEMES NAGY ÁGNES (1922-1991) és PILINSZKY JÁNOS (1921-1981) értelmezték újjá. Kiszűrték a versből közvetlen élményeiket, tárgyias képekben fejezték ki gondolataikat. Költészetükre magas fokú sűrítés jellemző.

Eszköztelen, „Auschwitz utáni” lírájában PILINSZKY minden korábbi egocentrikus vagy közéleti költői szereppel szakított. Világképe a katolikus egzisztencializmussal rokon, a történelmi katasztrófa a létezés tragikus megváltatlanságának következménye. Művei a magyar irodalomban páratlan misztikus léttapasztalatot sűrítenek magukba. Életműve egységes, nem korszakolható. Apokrif (1950-54) című versét sokan az életmű szintézisének tartják. A kinyilatkoztatás bizonyosságát őrző hang egyfajta személyes apokalipszis, végérvényes, belső pusztulás hírnöke. „A tékozló fiú történetére épülő vers végén a lírai hős magára marad: maga is halott jellé dermed” (Berkes Tamás).

Értekező prózájában gyakran hivatkozik SIMONÉ WEIL (1909-1943) francia filozófusra. WEIL platóni ihletésű kereszténysége közelebb áll hozzá, mint a hivatalos teológia. Misztériumdrámái a rituális színjátszás hagyományaira épülnek (erről lásd PILINSZKY: Beszélgetések Sherryl Suttonnal, 1977).

A korszak kiemelkedő költője, WEÖRES SÁNDOR (1913-1989) csodagyerekként, KOSZTOLÁNYI és BABITS felfedezettjeként kezdte pályáját. Zenei szerkezetekre, páratlan nyelvi leleményekre épülő korai verseiről így írt VAS ISTVÁNNAK: „a legtömörebb, legkeményebb magyar nyelvet akarom megteremteni és az emberiség jövendő útját kitapogatni”. Medúza (1943) című kötete megjelenése után került közeli kapcsolatba HAMVAS BÉLÁVAL, aki kritikájában MALLARMÉRA hivatkozva az európai költészet homéroszi korszaknak nevezett kétezerötszáz évét szembeállítja a korábbi orpheuszi költészettel. Arra ösztönözte WEÖREST, hogy szakítson a modern költészetre jellemző „látszatbűvészettel” és „énhanggal”.

WEÖRES „egyén-fölötti” költészetének bölcseleti alapja a modern civilizáció illúzióival való kíméletlen leszámolás, radikálisan új tájékozódás. A kiúttalan világválságból az emberiség legősibb tapasztalatait őrző szent könyvek, a „hagyomány”, az „egész” felé fordult. Életre szóló élményt jelentett neki a távol-keleti kultúrákkal való találkozás. A XX. századi történelmi katasztrófákat egyetemes, mitologikus kontextusba helyezte, olyan látomásokban jelenítette meg, mint a XX. századi freskó (1946), vagy a Mahruh veszése (1952).