Az 1945 utáni magyar irodalom eszmei változatossága és formai sokszínűsége

A hatvanas években egyre inkább teljes kötetek szerkezetében gondolkodott. A Merülő Saturnus (1968) után sajátos szereplírát hozott létre. A Psyché (1972) próza és vers, egy múlt század eleji, képzeletbeli költőnő „készen talált” életműve és az elfelejtett UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ (1788-1820) költeményeinek furcsa párbeszéde, a fiktív alak és a költő fordulatos románca, művek és irodalomtörténeti kommentárok szerves egysége, menekülés egy másik nem lelkiségébe és egy másfél évszázaddal korábbi nyelvbe. A mű nyomán BÓDY GÁBOR készített filmet.

Az újnépies mitologikus költészet legjelentősebb képviselői, NAGY LÁSZLÓ (1925-1978) és JUHÁSZ FERENC (1928-) a kortárs irányzatok és a népköltészet mély rétegeinek sajátos szintézisét hozták létre. Az irányzat költő-eszményéhez – küldetéstudattól áthatott, mágikus hatalommal bíró látnók – NAGY LÁSZLÓ állt a legközelebb. Költészete 1956 után lett igazán drámai, a pusztulást ekkor már véglegesnek látja: az idillbe nincs visszatérés, a veszteség elviselhetetlen hiányérzetet kelt. A tragikus-heroikus retorikát idővel rezignált hang váltja fel, a Versben bujdosó (1973) költő alakja már egyre idegenebbül érzi magát a „kis stabilizáció” zárt világában.

  Míg CSOÓRI SÁNDOR (1930-) és az erdélyi SZILÁGYI DOMOKOS (1938-1976) költészete besorolható a fenti irányzatba, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar lírájának legnagyobb teljesítményei egyik fentebb felsorolt csoport programjának sem felel- tehetők meg. Ebből az időszakból TANDORI DEZSŐ (1938-) és PETRI GYÖRGY (1943-) költészete emelkedik ki.

Az elmúlt évtizedek magyar drámairodalmának nagy része nem rokonítható az európai kortárs színház formabontó törekvéseivel. A reprezentatív nemzeti intézménynek tekintett színházak sztárközpontú előadásain sokszor szerepeltek történelmi drámák, NÉMETH LÁSZLÓ és ILLYÉS GYULA művei, melyek rejtjelezett üzeneteit gyakran politikai eseményekre vonatkoztatták a nézők. A megértést sajátos „cinkosság” vagy beavatottság könnyítette. SÜTŐ ANDRÁS (1927-) művei és a kisebbségi sorban működő erdélyi magyar színházak hitelesebben tudták közvetíteni és megújítani ezt a történelmi témájú drámatípust.

Más úton járt SARKADI IMRE (1921-1961); kései műve, az Oszlopos Simeon (1960) egzisztencialista tézisdráma, önpusztító hőse belesüllyed a rosszal való azonosulás paranoid állapotába, bukása elkerülhetetlen.

A hatvanas évek közép-európai irodalmaiban a groteszk az uralkodó irányzat. A magyar drámairodalomban ez ÖRKÉNY ISTVÁN (1912-1979) Tóték (1967) című darabjával kezdődött. A mű abszurd helyzetben mutatja be a parancsuralom, az önkény és az önfeladó engedelmesség egymást erősítő kölcsönhatását. Ellentétben a nyugati abszurddal, az Örkényi groteszk konkrét történelmi helyzetet ábrázol. „Örkény sohasem mulasztja el hangsúlyozni: nem az emberi létet látja eredendően hiábavalónak, csak a képtelen helyzetekbe való beszorítottságot, a reménytelen cselekvést ábrázolja a groteszk eszközeivel” (Berkes Tamás).

A nyugatos próza főként stíluseszményével, az írói autonómia következetes megvalósításával és KOSZTOLÁNYI példájával hatott. Kiemelkedő képviselői MÁRAI SÁNDOR (1900-1989) és OTTLIK GÉZA (1912-1990). MÁRAI hűvös távolságtartással elemzi a magyar polgárság tudatát, szembenéz pusztulásával. Tapasztalataiból olyan tértől és időtől független, sztoikus színezetű, független polgári eszményt alakít ki, ami az emigrációban sem veszít érvényéből.

A mitologikus létmegértés alapja „a hagyományhoz, az emberiség ősemlékezetéhez visszatérő új szakrális metafizika” (Török Endre). E szemlélet legkövetkezetesebb képviselője, HAMVAS BÉLA (1897-1968) esszéistaként, regényíróként és fordítóként egyaránt jelentős. Életművének egy része máig is kiadatlan.

Belső emigrációja 1948-ban kezdődött. Lukács György és mások támadásai után elvesztette könyvtárosi állását. Földműves volt (ekkor írta a Karnevált, 1948-1951, megjelent 1985-ben), majd vidéki nagy beruházásokon, Inotán, Tiszapalkonyán volt raktáros és segédmunkás. Élete utolsó két évtizedében nagyon keveset publikálhatott.

A Karnevál korszerű elbeszéléstechnikai eszközökkel készült (a folytonosságot gyakran szakítja meg önkommentár, a regényalakok nem hagyományos értelemben vett jellemek, a „maszk”, a „lárva” és a „megsűrűsödött őrület” fogalmakkal írhatók le), ugyanakkor a kortárs irányzatoknál sokkal régebbi hagyományokat követ. Spirituális fejlődésregény, célja a beavatás. Más szempontból katabázis (pokolraszállás) az Isteni Színjátékkal rokon „pokolraszállás és purgatórium, egy felvillantott vita nuova [új élet] reményében”. „Formája a labirintus” (Kemény Katalin).